Megkéselte, felnyársalta, agyoncsapta… Szép is a szerelem. Pláne a szerelemféltésből elkövetett gyilkosságok gyönyörűek. Othello és Desdemona, Józsi bácsi és Mari néni… csupa káros páros. Tányércsapkodás, szexmegvonás, rövid póráz, családi hidegháború. Tessék: ez történik, ha beköltözik albérlőként a zöld szemű szörnyeteg. Nem éppen egy leányálom.
Féltékenynek lenni rossz. Éppen olyan kínos, mint kutyagumiba lépni, aztán úgy menni az operabálra. Általában senki sem mer szólni, hogy „hé, bűzlesz!”, inkább csak vihognak a hátunk mögött, vagy kerülni kezdenek. Senki sem szeret kutyatrutyiba lépni, és senki sem szeret féltékenykedni. Miért van az, hogy a szappanoperák féltékeny némbereit rémséges hárpiáknak tartjuk, ám ha mi olvassuk el a párunk leveleit, ha mi tartjuk szemmel a telefonbeszélgetéseit, ha mi kotorászunk a zsebeiben, az mindig ésszerű elővigyázatosságnak tűnik? Ha elkapott a zöld szemű szörnyeteg, Te magad is szörnyszülötté válsz. Sajnos nincs pardon: a féltékenység ciki ügy. Tök mindegy, van-e alapja vagy nincs: féltékenykedni éppen olyan udvariatlan dolog egy párkapcsolatban, mint egy isteneset beleköpni a közös vacsorába, aztán azt mondani: „drágám, csak kettőnkért tettem, hogy tudd: mi összetartozunk”.
Akik hajlamosak a féltékenységre, természetesen alaposan megokolják, miért köpnek bele a közös vacsorába. Azért, mert szerelmesek. Mert féltik a kapcsolatot. Mert ezzel megakadályozzák, hogy a szomszéd Muci néni vagy Boci bácsi bele akarjon kóstolni a levesükbe. Mert ezzel csak jót akarnak. Mert a másik tényleg odakozmált valakinél. Mert a céges bulikon bármi megtörténhet. Mert a másik fél olyan kis naiv, és különben is: ott az a bögyös, szőke titkárnő… Szóval ezer indok volna, csak hát egyik sem elég jó. Kutyagumiba lépni, kajába köpni, féltékenykedni rossz. Akkor meg miért engedjük be a hátsó ajtón azt a bizonyos zöld szemű szörnyeteget?
Bár a féltékenységet még nem vezették be az SI-mértékegységek közé, de ha megtennék, akkor garantáltan nem a szerelem mélységét mérnénk vele, hanem a bizonytalanságét. Legalább is ezt mondják a szakemberek. Ugyanis a féltékeny ember elsősorban nem azért köp bele a vacsorába, mert annyira jól esik neki… egy fenét! Elég pocsékul érzi magát a dologtól. Hogy őszinte legyek: azért kezd el köpködni, mert már korábban is elég vacakul volt. A féltékenység önértékelési játszma, melybe belevonjuk a vágyunk tárgyát. Egy pillanat: senkinek sem tűnt fel semmi? „Vágyunk tárgya” – igen, a féltékeny ember tárgyként kezeli a másikat. „Nem akarom, hogy elvegyen tőlem az a némber” – szokták mondani az aggódó feleségek, mintha bizony egy zacskó gumimaci lenne a férjük, akit csak úgy el lehet venni. Ugye, milyen béna dolog ez a birtoklási vágy? Már Rousseau is megmondta, hogy ez a civilizáció rákfenéje. Igaz, ő a társadalmi szerződésekre gondolt, de a lényeg ugyanaz: ha a kezünkben akarjuk tartani a gyeplőt, előbb-utóbb beledilizünk.
Jó-jó: nem minden nő bolondul bele a projectbe, s nem minden férfi fojtja meg a feleségét. Vérmérséklet kérdése? Nem hinném: inkább a fantáziánkkal van baj. Teszteljük? Végy egy férfit meg egy nőt (vagy két férfit, két nőt: manapság már semmin sem illik csodálkozni). Az egyik fél elképzeli a másikat mindenféle mocskos helyzetben. Aztán elképzeli, hogy a másik csalfasága miatt ő szegény, elhagyott, megalázott balekként végzi majd. Aztán jön az, hogy „megkeserüli az a szemét” és „pokollá teszem a ribanc életét”. Egyre rosszabb lesz a helyzet, épp, mint a brazil sorozatokban, ahol azért agonizál mindenki kétszáznyolcvanöt epizódon keresztül, mert a második részben valaki volt annyira hülye, hogy nem zárta rövidre a konfliktust egy tisztázó beszélgetéssel. Ha a fantáziánkat kreatív megoldásokra használnánk, könnyebb lenne az életünk. Ha nem vesztes áldozatként gondolnánk magunkra, hanem győztes túlélőként, akkor rövid úton kiadhatnánk a zöldszemű szörnyeteg útját. Mert vegyük megint azt a férfit és azt a nőt! (Vagy tetszés szerinti kombinációjukat…) Mi lenne, ha az egyik fél azon töprengene, hogyan lehet emelt fővel kezelni egy kínos helyzetet, sőt, esetleg hogyan hozhat ki belőle valami jót is? Ha netán arra használná a fantáziáját, hogy miként tegye szebbé a másik életét – meg a magáét? Vagy hogy új életet kezdjen valaki más mellett, akire nem kell féltékenynek lennie? Miért van az, hogy a fojtogatós, megbosszulós gondolatokra több energiánk van, mint a konstruktív jellegűekre? Ez valami átok, ugye?
Volt egy barátnőm, aki halálosan rettegett attól, hogy a halálosan jóképű barátját lenyúlja a halálosan irritáló kolléganője. Ahelyett, hogy elegánsan levegőnek nézte volna a képzelt riválist és sokat mosolygott volna, állandóan gonosz terveket koholt. Végül odáig jutott, hogy képes volt photoshoppal megbuherált, erősen jogsértő jellegű képeket gyártani a „lepattant lotyóról”, majd teleragasztotta velük a kávéautomatákat. Persze a dolog kiderült, mert mindig, minden kiderül. A halálosan jóképű barátja persze lelépett, a halálosan irritáló rivális pedig majdnem becsületsértési pert akasztott a barátnőm nyakába. Tessék: egy okos, kedves lány ide juthat, csak mert a fantáziáját rosszra használja.
De mi van a férfiakkal? Ők hogyan kezelik ezt a zöldszemű-konfliktust? Nos, a fiúkról is van némi tapasztalatom e téren. Az egyik barátom képes volt odáig elmenni, hogy egy éjszaka végigjárta azt az utcát, ahol vélt riválisa lakott, s mivel nem volt biztos benne, melyik is a másik fickó autója, az összes ott parkoló kocsinak letörte a visszapillantó tükrét. (Persze a fekete Nissan bent állt a garázsban, és kutya baja sem lett.) Vajon ez mennyire normális? Semennyire. De a fiúk nem piszkos pletykák terjesztésével üzennek a vélt vagy valós „másiknak”, hanem puszta agresszióval. Ezért van az, hogy a felmérések szerint főleg férfiak követnek el gyilkosságokat szerelemféltésből. Hah! Micsoda időpocsékolás ez az egész!
Ha egy kapcsolatnak annyi, akkor annyi és kész. Hadd menjen a másik, ha menni akar! Ezen ugyan nem segít az, ha pokollá tesszük a párunk életét. (Mellesleg a magunkét is.) Pár évre prolongálhatjuk a Nagy Kiborulást, de az ilyen kapcsolatokat bizony megette a fene. Ha amputálni kell egy partnert, akkor nincs mese: vágjunk bele. Ha pedig vakriasztás volt a féltékenységi paranoiánk, akkor nem éri meg a nagy hisztéria. Sokkal jobb dolgokra fordíthatjuk az energiáinkat: hogyan is mondták a hippik? Ne háborúzz! Szeretkezz! – ez biztosan megoldana pár problémát…
PS: És hogy miért zöld a féltékenység szeme? A Zsebbarátnő nem illetékes benne. Kérdezd inkább Shakespeare-mestert! Ő találta ki az egészet, akárcsak Othello történetét. Ha Jágóról még mindig a Disney-meséből ismert papagáj jut az eszedbe, akkor itt az ideje, hogy elolvasd a legnagyobb féltékenységi tragédiát, melyben Jágó az, aki keveri a kavarást… Mert olyanok mindig vannak. Fütyülj rájuk, s ne feledd: don’t make war, make love! Vagy valami ilyesmi.
