„A trubadúr az a lovag, aki a szerelme alatt halkan zenélni szokott.” (Extrákkal felszerelve...)

„Csokonai művében Dorottya egy Spártában maradt lány.” (Ááááá!)

„Az Isteni Színjáték eredeti címe: Diego Media.” (Helyes megoldás: Divina Commedia)

„A Zöld Kódex a helyi előkelőségeket gúnyoló karikagyűjtemény.” (He?!)

„Karinthy Frigyes feleségei Jedlik Ányos és Böhöm Aranka voltak.” (Mellesleg Judik Etel és Böhm Aranka, de senkit se zavarjon.)
„Csokonai beceneve azért volt Cimbalom, mert ennek a hangszernek is van nyaka, és Csokonainak is volt…” (Ráadásul a cimbalomnak NINCS nyaka.)
„Shakespeare először kellékes volt, aztán fénymásolás közben átírta a darabokat.” (És mit csinált vajon a kávéautomatánál?)
„Petőfi republikánus szavazó volt.” (Ja, ezért nem voksolt Obamára.)

Mazsolázgassak még a diákok aranyköpéseiből? Persze nekem is vannak rémes elszólásaim, ám azokról inkább a nebulókat kellene megkérdezni. Vagy inkább mégsem.

Olykor ugyanis elsül a nyelvünk… vagyis inkább megbotlik. Ahogy mondani szokás: „kikönyököl a szánkon Freud bácsi”. Ugye mindenki tudja, ki volt doktor Freud? Nézőpont kérdése, hogy piszkos fantáziájú zseninek tekintjük-e, avagy a modern lélektan egyik tudós atyjának, netán mindkettőnek egyszerre. A lényeg az, hogy neki köszönhetjük az ösztöneink mélyebb megismerését, s az összes bizarr asszociációnkat. A szakemberek most biztos meglincselnék a Zsebbarátnőt, hiszen a mocskos fantáziánkat csakis magunknak köszönhetjük, akárcsak álombéli kalandjainkat és rémesen kínos elszólásainkat. Freudnak voltak ugyan túlzásai, de abban egyet kell vele értenünk: bár a jól fésült, civilizált énünk általában kordában tartja bennünk az öntudatlan ösztönlényt, mégsem dolgozik tökéletesen. Ilyenkor előtörnek belőlünk ősi és primitív vágyaink, ha csak pár taktuskihagyásnyira is. Ez a nyelvbotlás tipikus esete. Mondjak példákat? Ööö… azokkal az a baj, hogy szalonképtelenek, sértőek vagy bántóak. Viszont egy életen keresztül lehet emlegetni a sztorit, melyben az egyik fiú – egy pocsékul sikerült dolgozat javításáról érdeklődve – a következőt volt képes kinyögni: „Elnézést, tanárnő, én felelhetnék inkább orálisan?” (Verbálisan, verbálisan, verbálisan!)
Egy szó, mint száz: beszélünk csak beszélünk, miközben észre sem vesszük, hány fontos információt köpünk el közben magunkról. Először is ott van a hangképzésünk: ha túlságosan is hátul ejtjük a szavakat, sutyerákoknak tűnünk. Ha meg túlságosan elöl: modoroskodó macskajancsiknak. Ismét igaz a mondás: arany középszer. (És nem „arany középszar”, ahogyan az egyik bájos tanítványom mondta.) A hanglejtésünktől egyesek sikító frászt kapnak, mások pedig kedvesnek tartják. A beszédhibáink is megérnének egy misét, s hogy ki hány szót hadar el egyetlen szuszra, ismét árulkodó. Aki ezek után szóra meri nyitni a száját, igazi barokk hős! Apropó: a barokk embereszményét úgy hívták: Krisztus katonája, latinul atletha Christi. Könnyű kitalálni, miért hangozhatott el egy emlékezetes feleletben a következő mondat: „A barokk ember példaképe Agatha Christie volt.”
Az artikulációs bázisunk – mert az okosok így hívják a beszélőszervrendszert – kismiska ahhoz képest, mennyit zsonglőrködik az agyunk, mígnem képesek leszünk kinyögni egy épkézláb mondatot. Bizony: rekordsebességgel húzogatjuk elménk fiókjait, hogy a megfelelő szavakat a megfelelő sorrendben illesszük össze: mintha egy eszelős divatbemutatón vennénk részt, s nagy hirtelenjében mindig a tökéletes kollekciót kellene magunkra rántanunk. Csoda, hogy néha hasra vágódunk a kifutón és össze-vissza beszélünk? Pedig a rólunk kialakuló benyomás pár röpke másodpercen – sőt, ezredmásodpercen – múlik. A ruháinkat reggelente agybajig menő precizitással választjuk meg, míg a szavainkat „ahogy esik, úgy puffan” – módon kanyarítjuk. Vagy mégsem? Van pár ismerősöm – és szignifikánsan fiúkról van szó -, akik olyan kacifántosan fogalmazzák meg a legbanálisabb kijelentéseiket is (mint például: „fáradt vagyok”), hogy a mondatuk végére én is lefáradok. Az vesse rám az első követ, aki szerint normális, ha így fejezzük ki a kimerültségünket: „Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy szervezetem állóképességének mértéke fordítottan arányos a mai napra jutó megterhelés mennyiségével.” (Ugye, hogy nem normális?)
Igen: a szavaink árulkodnak rólunk, de ha gyerekként szerettél Lego-val játszani, akkor ezt is élvezni fogod. A nyelvünk szókészlete voltaképpen egy hatalmas építős játék. Sokkal jobb, mint az unalmas kirakós, ahol csupán egyetlen jó megoldás létezik. Egy kirakós elem – egyetlen alkalmas hely. Slussz. Fantázia nuku, problémamegoldás a maximumon. Olyan ez, mint a premodern ember világképe: megnyugtatóan egysíkú. Semmi stressz afelől, hogy esetleg többféle megközelítése is van az igazságnak, s hogy nem csupán egyetlen jó megoldás létezik. Ehhez képest a mai kor emberének szembesülnie kellett azzal a zavarba ejtő ténnyel, hogy sok jó megoldás van az élet bonyolult dolgait illetően. Azaz éppen olyan a világunk, mint egy gigantikus Legoland, ahol a kreativitás főszerepbe kerül. Csoda, hogy a beszédünkben is tükröződik a sokszínűség?
A stílus maga az ember – ismerjük a szállóigét -, ezért igyekszünk mindnyájan stílusban tartani magunkat. Ha sikerül: egyéni módon, ha meg nem, akkor követve a stílusikonok példáját, enyhén birkulva. Ám ha jobban belegondolunk: temérdek bakit követünk el, míg rátalálunk a stílusunkra, sőt, még azután is. Barátnőmmel gyakran merengünk azokon az éveken, mikor képesek voltunk bő kockás ingben vagy vicces kertésznadrágban járni, nem beszélve Kis Lord-féle bricseszről és azokról az idétlen Twist Oliver–sapkákról… Ha még az ilyen evidens választások esetén is hajlamosak vagyunk a rövidebbet húzni, hogy is ne gabalyodna néha össze a nyelvünk?!
Tudvalevő, hogy az adrenalin-szint növekedése az akciókészségünkre kedvezően, ám a beszédkészségünkre katasztrofálisan tud hatni. Hogyne: a mamutvadász őseinknek kőkeményen bunkóznia kellett, nem pedig barokk körmondatokkal elbűvölni a vacsorára valót. Így aztán az evolúció elintézte nekünk, hogy krízishelyzetekben csak hebegjünk-habogjunk. Mikor a szép kiejtésre és gondos megformálásra koncentrálunk, mikor zseniális hatást szeretnénk kelteni, biztos, hogy elbénázzuk valamivel a dolgot. Radnótitól olvastunk fel verseket az órán, a hangulat emelkedett volt, mert mindenki átérezte, amit Radnótinál át kell érezni. Egészen addig, míg az egyik versszak felolvasása során a magasztos stílust darabokra nem törte a következő nyelvbotlás:
„Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a PESTI(s)EST.”
Még az én gimnazista koromban történt, hogy a szavalóversenyen egy fiú halálosan komoly arccal kiállt József Attila A Dunánál című versével. Egészen pontosan annak harmadik részével, mely így kezdődik: „Anyám kún volt, apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az.” A lámpaláz nyomán azonban némiképp bohózatba illőre sikerült a nyitány: „József Attila: A Dunánál. Részlet… (hatásszünet, nagy levegő, erős kezdés) … Anyám tyúk volt.”
Bizony, bizony: tucatnyi komikus helyzet megelőzhető lenne, ha… nem, nem lenne megelőzhető. Számos esetben alaposan meg kell választanunk, miféle stílusárnyalatot csempészünk be a szavaink közé; mérlegelnünk kell, kire és hogyan akarunk hatni; tudni kell, használhatunk-e szlenget; viccelődhetünk-e vagy sem… ezernyi választás egyetlen másodperc alatt. Csoda, hogy néha besül az agyunk és elsül a nyelvünk?
Ráadásul ott a fülünk is… szelektív hallásunk jobbára a figyelmetlenségünknek köszönhető, de ott vannak a fékező tényezők is: azaz a motyogó másik, a rötyögő többiek, a pöfékelő busz, a röfögő, krákogó, szürcsölő külvilág. Csoda, hogy néha elvesznek az információk? Így történhetett az, hogy a negyvenfős osztályban a „halk szavú” kifejezés a következőképpen amortizálódott: „Kosztolányi anyja művelt, halszagú asszony volt.” És mit gondoltok, mi szerepelhetett eredetileg az expresszionizmus jelmondatában, mely némiképp eltorzult, mégpedig imígyen: „Egyetlen vágyam, hóember, hogy egy legyek veled!” (Bingó! A helyes válasz: „ó, ember”.)
Igen, igen, igen: ilyesmi bárkivel előfordulhat. Az agyunk még így is nagyon szépen szerepel a gigantikus akadályversenyen, melyet nemes egyszerűséggel „életnek” nevezünk. És ha mégis rosszkor szólalunk meg és rossz helyen? Ha mégis bajba kever a nyelvünk? Ha kínosan összezavarodunk éppen életünk legfontosabb pillanataiban? Vizsgahelyzetben őrizzük meg a pókerarcunkat, és ne vihogjunk beteg lovakként. Köszörüljük meg a torkunkat, mint a politikusok, mielőtt egy nagy hazugságra készülnek, aztán kérjünk elnézést és folytassuk. Ha pedig vége a krízishelyzetnek, azonnal véssük fel az aranyköpésünket, hogy megmaradjon az utókornak, mint az alábbi gyöngyszem is, mely egy érettségin hangzott el: „A harmadik egyperces novella a Tóték című kisregény, melyben a tábornok egy zakkant ember idegállapotát mutatta.” Nos, bevallhatom: mint Zsebtanárnő, én is kissé zakkant idegállapotot mutattam a felelet hallatán…