Piros bugyis pasas kék pizsiben? Nem, kösz. Fekete maszkos igazságosztó, aki mindenhová Z betűket tagel? Hát… Esetleg egy Batmobilban száguldozó mutáns denevér? Jajmár. Állatbőrbe kötött őserdőlakó, kissé kezdetleges verbális készségekkel? (Értsd: „Én Tarzan… Te Jane.”) Nem, nem, nem. Manapság már a hősök is röhejesekké váltak? Alighanem. Az ókori mítoszok félisteneiből félbefűrészelt emberek lettek. A hőspiacon pangás mutatkozik.
Október 23. környékén menetrendszerűen eltűnődöm a témán: kik is az igazi hősök? És mi is az a hősiesség? Egyáltalán: ki akar hős lenni?! Lefogadom, hogy senki. Az ember nem úgy lesz hős, mint cégigazgató. Ez nem egy tervszerűen kiépített karrier: nincsenek hősképző tanfolyamok, sehol sincsen leírva, miként kellene hősiesen viselkednünk. Nincs ranglétra, mely elvezet odáig, és még érettségizni sem kell hozzá. Egyszerűen csak hősökké válhatunk. Csak úgy. Egy csapásra. Véletlenül. Egyetlen döntésünk alapján. Szuper: ezek szerint karnyújtásnyira vagyunk a hősiességtől, meg hogy szobrot emeljen nekünk az utókor. Akkor miért nem nyújtjuk ki a karunkat? Miért nem akarunk hősök lenni? Mi bajunk a projecttel?
Ó, a project sok sebből vérzik: akárcsak a hősök. Igen, a hősökkel az a bajunk, hogy nem ágyban, párnák közt szoktak örök álomba merülni, hanem dzsidával a szívükben, tankokkal a mellkasukon. Lehet, hogy Petőfi ilyesmiről álmodozott, de a felmérések szerint többségünk vagy álmában, vagy szex közben szeretne elhunyni. Egyik sem szokott megadatni a hősöknek. Bizony, hedonista világunk nem kedvez a heroizmusnak. És ez még csak a kezdet...
Ráadásul mi van, ha mégis bevállalnánk a tankokat? Mostanában az egy főre eső háborús helyzet meglehetősen alacsony – legtöbbünk örömére. A hősiességhez olyan történelmi helyzetre is szükségünk van, melyben heroikusan lehet viselkedni. Lássuk csak: manapság elég ritkán adódik lehetőségünk arra, hogy életünket és vérünket áldozzuk egy számunkra szent eszméért. Nyugodtan zakatolnak kisszerű világunk kerekei, pöfög a gőzgép, és mi nem hősök, hanem elégedettek akarunk lenni. Ezt hozza a történelem. Normális. Ki akar önszántából kamikaze lenni?! Ám amikor eljátszadozom a gondolattal, mitévő lennék, ha mást hozna a korunk, határozottan kellemetlenül kezdem érezni magamat.
Mert igen: mindnyájan szeretnénk főszereplőknek hinni magunkat. Nincs is ezzel semmi baj: individualista világunkban természetes, hogy mi magunk vagyunk a világ középpontjai. S úgy dukál, hogy a középpontok kapják a főszerepeket, nem? Hát nem. Aki hősszerepre aspirál, annak sajnos le kell mondania a „világ közepe vagyok” - státuszról. A hősiesség ugyanis éppen arról szól, hogy a középpontot eltoljuk az Én felől a Mi felé. Vagy a Te felé. Lemondunk a főszerepről, s ez bizony eleve nemes gesztus. Nincs is túlságosan az ínyünkre, mert kényelmesebb az önérdekeinket dédelgetnünk, mint a többiekét. Logikus. Ezért is nem leszünk hősök: szeretjük a logikus és kényelmes megoldásokat.
Hősiesen viselkedni sem nem logikus, sem nem kényelmes. Superman és a társai degenerált korunk impotens hősei csupán, ugyanis nem vállalnak igazi rizikót. Márpedig a hősiesség éppen arról szól, hogy totálisan felvállalunk egy döntést. Nem ám úgy, hogy egy telefonfülkében hősjelmezt rántunk, és hátrahagyjuk a civil énünket… ugyan már! Abban nincs igazi kihívás! Civil énünkkel menni a csatába: az már valami. Az már kockázat. Az már ritka. Abban nincsen semmi kényelem és nincsen semmi logika. Az már valami. És ezt a valamit igazán nem kívánjuk saját magunknak. Megkönnyezzük, megtapsoljuk, megcsodáljuk, na de hogy utánozzuk is?! Ó, nem. Kösz, nem. Csoda, hogy nem leszünk hősök?
A supermanekkel az is a bajom, hogy nem igaziak: a könyvek, hőseposzok, mítoszok, nagyregények és legendás filmek héroszai csupán kamuhősök. Jó, jó: archetipikus hősök, azaz egy bennünk élő eszmény megtestesítői. Sajnos mégis kamuk. Nem igaziak, csak kábítások. Ezért aztán példát sem igen lehet venni róluk. Papírtigrisek. Az igazi hősöket nagyítóval kell keresni, s ha rájuk bukkantunk, rögtön zavarba is jövünk. Mert hé! A bicepszük puding, hasizmuk nincs is, ami meg a tökéletes magaviseletüket illeti: gyakran cseppet sem szentek. Ezek lennének a példaképeink?! Nem, ezek lennének a megmentőink. Mellesleg emberből vannak, akárcsak mi. Hogy miben mások? Semmiben, attól eltekintve, hogy ők már jártak Oznál.
Oké, nem őrültem meg. Biztosan mindenki ismeri Oznak, a nagy varázslónak a történetét. Hogy egy nagy humbug volt, azt most hagyjuk, lélektanilag nem érdekes. Az viszont annál izgalmasabb, hogy minden szereplő olyasmiért folyamodik hozzá, amely már eleve ott rejtőzött a személyiségében, csak éppen egyikük sem tudott róla. (Hogy is van az idézet? „Meg kell tanulni vágyakozni azután, amik vagyunk.”) Emlékeztek? Volt a Bádog Favágó, aki azt hitte, nem tud szeretni, meg a Madárijesztő, aki azt gondolta, nincsen sütnivalója. Dorothy tiszta sor volt: haza akart jutni. De a kedvencem mégis a Gyáva Oroszlán, talán mert magamra ismerek benne.
Ó, igen: gyávának lenni ciki. Éppen ezért nem szívesen valljuk be: bizony olykor gyávák vagyunk. Inkább azt mondjuk: megfontoltan viselkedünk; nem kockáztatunk; mérlegelünk; vigyázunk magunkra; nem keveredünk bajba és nem megyünk fejjel a falnak. Biztonsági játékosok vagyunk. Nem baj az. Vagy mégis?
Nem, nem baj. Józannak lenni – és gyávának lenni – nem nagy baj. Sőt. Kifizetődő. Egy bibi azonban mégis adódik: gyávának lenni unalmas. Ha mindig józanok vagyunk, ha mindig az eszünkre hallgatunk, ha sosem engedjük, hogy a szívünk hatalmasra nőjön, és az Én felől áttolódjon a Mi felé, ha mindig mérlegelünk, akkor sosem leszünk hősök, sem bátrak, sem újítók. Igaz, a fejünket sem verik be soha… Mert az újítóknak, bátraknak és a szívükre hallgatóknak gyakran az a sorsa, hogy kupán vágják, szíven döfik vagy tankkal törik őket. Mi döntünk: véres fejű hősök akarunk lenni, vagy hosszú életű józanok.
Persze a hősök sem napi 24 órában hősiesek. Egy-egy nagy pillanatban úgy döntöttek, hogy a szívükre hallgatnak, és kockáztatnak. Ennyi. Ott és akkor bátrak mertek lenni. Néha ez a nagy dobás akár történelmi fordulathoz is vezethet. Van, aki nem ússza meg. Ez is benne van a pakliban: egy bátor húzás éppen attól bátor, hogy mindent felteszünk arra az egyetlen lapra, sőt, lehet, hogy veszítünk vele. Persze a heroikus lépéseink legtöbbje nem vezet történelmi kataklizmához; nem emelnek szobrot a bátorságunkért; nem válunk példaképekké, csak – függetlenül attól, hogy elbukik-e a mi kis személyes szabadságharcunk, vagy sem – emeltebb fővel járunk tovább az életünk ösvényén. Igen: hősnek lenni nem állandó munkahely, hanem beugró pozíció. És ez kis beugrás olykor életünk nagy kiugrása lesz. Még akkor is, ha jobbára biztonsági játékosként tengetjük napjainkat, megnyugtató arra gondolni: pár pillanatra hősök voltunk. Mertünk a szívünkre hallgatni. Mertünk kiállni másokért. Mertünk reszkírozni. Mertünk szembe menni a tankokkal. (Persze csak metaforikusan!!!)
Igen: a Zsebbarátnő – úgy is, mint Gyáva Oroszlán - minimum napi egy kanál hősiességet javasol. Nem kell Supermannek lenni ahhoz, hogy emelt fővel járjuk az életünket. Elég odafigyelni a szívünkre, és ha olykor szóhoz is hagyjuk jutni, meg fogja hálálni nekünk. Hogy néha fejjel megyünk a falnak? Hogy néha fájni fog? Hát, a hősiesség nem olyan, mint egy szúnyogcsípés. Nem katonadolog. Bátornak lenni, másokért és önmagunkért kiállni - pláne ellenszélben - igenis nagy dolog. Ezért szeretjük a hősöket. Ezért kell nekünk Superman. Pedig ő csak egy gyatra másolat. Az igazi hősök bennünk laknak, és garantáltan jobb fejek, mint Rambo vagy Bud Spencer. Nem hiszed? Próbáld ki!