Aki netán nem tudná, első teljes értékű szövegemlékünk a Halotti Beszéd és Könyörgés, mely imígyen kezdődik: „Látjátok feleim szümtükhel, mik vogymuk, isa por és homou vogymuk.” Persze van még tovább is, de a nyelvtörténeti szakszöszmösztől megkímélném magunkat. Elég az hozzá, hogy homou vogymuk, semmi kétség. Vagy legalább is annak látszunk, mikor beérünk a célba, s a végállomáson nem marad más belőlünk, mint három maréknyi por. Nem csoda, ha az emberiség újra és újra felteszi a kérdést: miért ez a nagy felhajtás, amit életnek nevezünk, ha a halál úgyis mindenkit közös nevezőre hoz. Vagyis inkább beszoroz nullával… Miért csinálunk nagy ügyet abból, ha a lábunkra lépnek a buszon; miért dudálunk egymásra a forgalmi dugóban; miért füstölgünk az undok kolléganő miatt; miért őrülünk bele, ha valaki faképnél hagy; miért válunk pankrátorokká a politika küzdőterén; miért ez a sok hiszti, ha a történetünk vége mindig ugyanaz? Ha úgyis mind homou vogymuk, akkor vajon nem igaz-e a következő egyenlet: ÉLET=vihar a biliben?
Téged vajon felháborít ez a feltételezés, és kikéred magadnak? Vagy inkább tetszik az ötlet? Vajon érdekli az Univerzumot, mit csinálunk mi idelent, a jó kis bilinkben? Vagy Isten tenyerén csücsülünk, emberi méltóságunk teljes pompájában? Most akkor van értelme az életünknek, vagy nincs? Most akkor jó, hogy meghalunk, vagy szar ügy? Most akkor mi van?
Hogy mi van? Az van, hogy nincsenek jó válaszok. Hol így gondoljuk, hol úgy gondoljuk a dolgot. Ha éppen boldog és elégedett napközisekként ragyogunk ki a fejünkből, mert sikerült egy vizsgánk; mert összejött a randevú; mert olvastunk egy isteni könyvet; mert szép az élet, sállalalla, na, akkor kikérjük magunknak a bili-hasonlatot. De aztán kiderül, hogy a sikeres vizsgát egy újabb megmérettetés követi, melyre annyit kell készülnünk, hogy kilóg a bélrendszerünk; a randevú sikerült, de mégsem élünk boldogan, míg meg nem halunk, mert az a hülye másik mindig lerántja rólunk a takarót, és már olvasni sincsen időnk miatta; az élet pedig fárasztó és nyűgös dolog. Egyszóval bili. Úgy érezzük, hogy az életünk nem más, mint egy nagyon durva szinuszgörbe – és mi még azt hittük, hogy fel lehet írni egy kis egyenlettel…
Hullámhegyek-hullámvölgyek: az eszünkkel elfogadjuk, hogy az életünk kétdimenziós. Néha fent, néha lent. A szívünkkel viszont hevesen tiltakozunk, mert olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek: mi mindig fent szeretnénk lenni! Na persze: álmunkban és pizsamában. Aztán arra ébredünk, hogy bilibe lóg a kezünk. És jó is, hogy így történik, mert különben halálosan beleunnánk a nonstop eufóriába. Ezért szoktak összeomlani a lottónyertesek: hirtelen fennragadnak a hullámvasút tetején, és egy idő után boldogan kiugranának belőle, mert így már nem is olyan vicces a játék. Amikor valaminek nincsen tétje, akkor el is veszíti rögtön a varázsát. (Tudom-tudom: ennek ellenére mindnyájan kipróbálnánk, milyen érzés megütni a lottó főnyereményt. Ilyen az ember. Szeret a saját kárán tanulni és Maseratiban furikázni.)
Úgy vagyunk az élettel, mint Halloweennel és a halottak napjával. Az egyik napon megbolondulnak a gyerekek és művérrel és vámpíragyarakkal felszerelkezve kopogtatnak be a panelház lakóihoz, abban a hiszemben, hogy C-kategóriás horrorfilm-statisztaként csokit lehet szerezni. Mellesleg igazuk van, mert a felnőttek furcsa állatfajba tartoznak: vagy tényleg cukinak tartják a visítozó minizombikat, vagy csak le akarják rázni őket, de a vége mindig az, hogy jó képet vágnak a dologhoz. (Ha egy igazi zombi kopogtatna be az ajtajukon egy kis agyvelő reményében, vajon ugyanilyen engedékenynek mutatkoznának? Ki tudja. Mint mondtam: a felnőtt furcsa egy állatfajta.) Szóval a Mindenszentek-bulik nemcsak az angolszász kultúrkörben harapóztak el betegesen, hiszen minden puccos szórakozóhelyen és lepattant késdobálóban Halloween-partyt rendeznek a koktélpultok és/vagy törött fülű söröskriglik szívvidító társaságában. Haláltáncot járni éppúgy kötelező, mint keringőzni a szalagavatón, nem? Néha meg kell idézni a már hamuvá porlott felmenőket, és vígan parolázni velük. Hiszen kollégák leszünk hamarosan: mi, reménybeli koporsótöltelékek, és ők, akik túl vannak mindenen. Oké, erre ritkán gondolnak a Drakula-jelmezbe öltözött kölykök, de a Mindenszentek annak idején valami ilyesmiről szólt. A halál elég demokratikus intézmény: nem válogat. Ilyen formán jó belépőnek tűnik egy igazságosabb világba, ahol mindenki ingyen partizhat, feltéve, ha megfelel a kiírásban szereplő dresscode-nak, vagyis levetette a földi porhüvelyét. Morbid? Naná: az élet morbid. Pláne a halál…
„Behalok”, „elpusztulok a röhögéstől”, „totál kész vagyok”, „főbe lövöm magam”, „kinyúvasztlak”, „én komolyan kinyírom”, „halálosan szerelmes vagyok”… ismerős? Napról napra használjuk ezeket a kifejezéseket, és nem is érezzük morbidnak. Pedig annak kellene lenniük, nem? Nem szeretünk a halálra gondolni, mégis lépten-nyomon emlegetjük, viccelődünk vele, eljátszadozunk a gondolattal, hogyan lenne jó bevégezni… Fűbe harapjunk netán, vagy elpatkoljunk? Lelépjünk az élet színpadáról vagy beverjék nekünk az utolsó koporsószöget? Ellovagoljunk Szent Mihály lován, hogy Földváron deszkát áruljunk? Befellegzik nekünk, netán inkább leáldozik a napunk? Kicsengetnek nekünk, vagy lehúzzák a függönyt? Örök álomba szenderülünk, esetleg meghúzzák nekünk a harangot? Kilépünk az árnyékvilágból, hogy az égi vadászmezőkön bolyongjunk? Learat a nagy kaszás? Elhervad életünk virága? A vége úgyis ugyanaz: homou.
Ezen töprengünk halottak napján, miután mindenki kitombolta magát az össznépi töklámpás-faragás vagy haláltánc keretei között. Nem szeretünk meghalni. Jogos: földi pályafutásunkat azzal töltjük, hogy minél tartalmasabb éveket produkáljunk, s egy tollvonással véget ér a pályafutásunk. Méltánytalannak érezzük, és sóvárogva gondolunk az örök életre. Arra persze nem gondolunk, milyen unalmas is lenne mindörökre itt ragadni. A túlnépesedési problémákról nem beszélve, be kell látnunk: az örökélet ugyanolyan csapda, mint a lottó ötös. Ha valaminek nincsen vége, akkor nincs is tétje. Hja, kérem, minél fontosabb egy dolog, annál nagyobbat kockáztatunk érte. Az élet éppen azért nagypályás játék, mert a bíró drasztikusan lefújja a mérkőzésünket, s amit addig elértünk, az marad a végeredmény. Fellebbezésnek helye nincs. Nagy a tét, s ettől izgalmas a játék. És ezért vogymuk homou. Hogy felpörögjön a mérkőzés, s legyen értelme kimenni a pályára. Hogy ne osszuk nullával az egyenletünket.
És ha sikerült hellyel-közzel rendezni a sokismeretlenes képleteinket? Mi van, ha vége a meccsnek? Mi lesz azután? Na, ez az, amikre nem fog megfelelni a Zsebbarátnő. Ugyanis nincsen jó válasz. Még senki sem jött vissza odaátról, így nincsen hiteles dokumentációnk, leszámítva egy Názáreti Jézus nevű egyént, de a források szerint ő Isten Fia volt, és azért az mégiscsak más liga. Talán hanyagolhatjuk is az „azután” témakört. Izgalmasabb kérdés az „és addig?”. Mert az addig tartó időszak a miénk. Itt még hatékonyak vagyunk. Most még csodát művelhetünk a pályán. Hát, akkor mindent bele, amíg még nem vogymuk homou. Hajrá!