Mi a manó ez itt a táskám bélése alá csúszva?!  Ja, csak a házi-dizájncenterem egyik darabja. Szuper találmány: a világ legviccesebb dolga, melybe azért invesztáltam, hogy ismerőseimet elkápráztassam a fogyasztói társadalom egy újabb gyöngyszemével. Hogy mi ez? Egy összehajtogatható papírbili… igen, bili. Papírból. Abszolút díjnyertes darab. Egyszer ki kellene próbálni, de senki sem vállalja a tesztalany szerepét, megjegyzem: érthető okokból... Kacat, kacat, kacat: tele vagyunk kacattal. Ezen lehetne mérgelődni, de szerintem inkább vigyorogjunk, vagy vásároljunk papírbilit! Egy szó, mint száz: eltűnődtem a dolgon, és arra jutottam: minden a kontextuson múlik. Mert igenis elképzelhető olyan szituáció, melyben életet menthet egy papírbili. Jó-jó, beismerem: vagy nagyon kreatív fantázia kell hozzá, vagy egy félig-meddig szobatiszta kisgyerek a családban.
Voltaképpen annyit izmozik az emberiség az ökoszisztémával meg újrahasznosítással, holott a megoldás pofonegyszerű lenne: el kellene vonatkoztatnunk a megszokott szituációktól, és kreatívan bánni a kacatnak minősített holmikkal. Ami a konyhában selejt, az a komposztban király. Olyan ez, mint a „mi lenne ha?” – játék. Imádom. Szeretem elképzelni, melyik ismerősöm lenne fantasztikus tükörtojás, ki volna kötött rugdalózó, melyik barátom lenne tíz éves whisky, és ki bújna bele egy agyfaló zombi szerepébe, ha filmszereplővé változna. Utálok szelektíven kukázni. Egyetlen örömömet az okozza, mikor a szemeteimmel szórakozom, hogy elképzelem: mi lenne ha… mi lenne a banánhéj, ha egy terepasztalt készítenék a vackaimból? (Természetesen háncsszoknya.) És mi lenne az üres ásványvizes palack? (Naná, hogy darázsderekú hastáncosnő.) Palackdugó? Hát persze, hogy egy túltáplált dugódakszli hurkás törzse… És a rágógumi? Alighanem a dugódakszlihoz tartozó szikkadt kutyagumi. Fuuuuj, ez a „mi lenne ha” – játék hátránya. Belódul a fantázia, és akkor neked annyi.

Nem rettentél el? Akarsz még játszani? Remek. Akkor kérlek, kukkants bele a táskádba. Megvan? Aztán képzeld azt, hogy egy lakatlan szigeten landolsz, valahol Robinson és a Legyek Ura között félúton. Stimmt? Akkor már csak az maradt hátra, hogy üzemeld be a kreativitásodat: vajon melyik motyódnak hogyan vennéd hasznát egy messzi-messzi galaxison? Na jó: egy messzi-messzi szigeten, ahol a madár sem jár? Vajon tényleg olyan nélkülözhetetlenek a vállunkra nehezedő kacatok?
Ó, hogyne: a szájfényem nélkül egy tapodtat sem mozdulok. De egy lakatlan szigeten legfeljebb a delfineket és makákókat tudnám lenyűgözni a sminktáskám tartalmával… Vagy mégsem? Egy csók- és mindenálló rúzs tökéletes nyomjelző lehet, mert még a monszuneső sem mossa le a fák törzséről, hacsak nem szupererős sminklemosó hullik alá az egekből. Persze NÁLAM az is lapulna a tarsolyban, mert lám-lám: mégsem olyan feleslegesek azok a női vackok. Robinsonként nyilván kevesebb hasznát venném a telefonomnak, hiszen az óceán közepén garantáltan nincsen térerő. Ugyanígy a tengerbe hajíthatnám a munkahelyi belépőmet és a bankkártyámat is, hacsak nem akarnék feltörni egy zárat (legalább is a filmekben mindig erre használják a hajtűket és plasztikkártyákat, az ördög tudja, hogyan, nekem még sosem sikerült lekoppintani a módszert). Persze egy lakatlan szigeten nincsenek feltörésre váró zárak, így hát passzé a kérdés. Kotorásszunk tovább a táskámban! Nocsak: a mélyben csörgő aprópénzzel talán fejbe hajíthatok egy madarat, hogy aztán nyárson megsüssem… Ííííííííí! Inkább bogyókat gyűjtögetnék a nagytáskában hurcolt kistáskámba… Különben is: hogyan gyújtanék tüzet? Nincsen öngyújtóm… így jár az, aki nem dohányzik. Nyársat természetesen simán tudnék faragni, hiszen mindig van nálam egy kés, ami talán a leghasznosabb tárgy eleddig az arzenálban… Van még két parfüm, egy tolltartó meg egy Kosztolányi-kötet. Hurrá: legalább nem fogok unatkozni, amíg a bicskámmal tutajt faragok magamnak. Na, jó: de mivel kötözhetném össze a farönköket? Van egy szállodai varrókészlet, de a cérnaspulnival nem sikerül majd összeütnöm egy Titanicot. (Habár a végeredmény szempontjából tök mindegy, mivel süllyedek el.) Azt hiszem, kijelenthetjük: nomád törzsek szütyőit megszégyenítő méretű táskám dacára sem sikerülne túlélnem ezt a lakatlan szigetes kalandot… Ha túlélésre játszanék, kovakövet, kötelet és kisásót hordanék magammal a rúzsom helyett. Vagy ötletgazdagabban viszonyulnék a már meglevő készletekhez.
Kezd már körvonalazódni az Élet Legjobb Játékának szabálykönyve? Nem? Akkor jól figyelj, segítek! Biztosan mindenkivel előfordult már, hogy két rossz közül kellett választania, és nem tudta eldönteni: most akkor melyik ujját harapja le. Ez élesben elég kellemetlen tud lenni, ám ha csak eljátszadozunk a gondolattal, máris nyert ügyünk van. Hosszú és agyszikkasztó utazások nagyon sokadik kilométerénél szoktak előkerülni az efféle keresztkérdések. Mit tennél meg szívesebben: egy hónapig nyers tojással mosnál hajat, vagy inkább paradicsompürével? Inkább élnél egy hajléktalannal a Bahamákon, vagy Johnny Depp-pel Irakban? Melyik rémálmod valósuljon meg: hogy meztelenül mászkálsz a munkahelyeden, vagy hogy kiesik az összes fogad? A sor a lehető legszalonképtelenebb verziókig folytatható, s mielőtt valaki megkérdezné, mi a szórakoztató benne, hát elárulom: hogy nincsen tétje. Viszont tagadhatatlanul jó érzés elborzongani a lehetőségeken, melyek nagy eséllyel úgysem fognak bekövetkezni.  Tekinthetjük gyakorlatozásnak mindennapjaink éles döntéshelyzeteire, melyekben többnyire nem a jó és rossz út között kell választanunk, hanem valahol a középmezőnyben ténferegve. Minden döntésünk egyaránt vonz magával előnyöket és hátrányokat is. Naná, hogy a hátrányokra szoktunk koncentrálni. Ilyenkor érezzük azt, hogy „hű, de vacak is az életünk!”, meg hogy „kukába vele!”. Igen, sokszor annyira borúsnak látjuk a helyzetünket, hogy inkább kihajítjuk az egészet az ablakon, ahelyett, hogy szelektíven pakolásznánk, s eltűnődnénk: vajon egyik vagy másik limlomunkat mire lehetne még használni? És ez, na ez a Világ Legjobb Játéka.
Olyan, mintha össze akarnánk ütni valami frappáns kis vacsorát, de semmi sincsen a frigóban, csak némi ásatag sajtszelet, egy csomag gyömbér, ami ki tudja, milyen rejtélyes módon került a házhoz, a konyhaszekrényben meg akad egy csomag morzsáira málló pirítósnak való kenyér meg egy üveg barackbefőtt. Hervasztó kínálat, amiből még egy Jamie Oliver sem tudna maradandót alkotni… Ilyenkor két lehetőség van: vagy pizzát rendelünk, vagy a sajtos pirítós mellé gyömbéres barackot kínálunk, melyre ráaggatunk valami rettentő hangzatos elnevezést, úgy, mint  „pikáns spanyol álom” vagy más egyéb sületlenség. A Világ Legjobb Játéka azért olyan izgalmas, mert kreativitásra nevel, s mellé még világszemléletet is kínál köretként. Nota bene: ha ki tudod vágni magad a kutyaszorítóból egy jó ötlettel, még nem biztos, hogy jó megoldást is találtál egyben. De az tuti, hogy remekül szórakoztál közben.
Ó, igen: mindnyájan hozott anyagból dolgozunk. A körülményeink meghatároznak minket, ezt nevezték hajdan miliő-elméletnek. Hogy hova és mikor születünk, azt nem mi döntjük el. Nem mi döntjük el azt sem, milyen emberek, miféle szellemi környezet vesz körül. Nem szabhatjuk meg a génkészletünket, s voltaképp nincsen beleszólásunk a világ menetébe. Legalább is a rajtunk kívül eső világot vajmi kevéssé irányíthatjuk igényeink szerint. Akkor miben áll a szabadságunk? Miben áll az emberi élet lehetősége? Mitől vagyunk többek, mint a kirakatok próbabábui, melyeket mindig más és más ruhakollekciókba öltöztetve állítanak ki a plénum elé? Hogy mitől? Hogy játszani tudunk! Hogy miénk a Világ Legjobb Játéka.
A sakkmesterek képesek vakon játszani. Nem kell nézniük a táblát, mert a játszma úgyis fejben dől el. Na, ez a Világ Legjobb Játéka, egyben az egyén szabadága is: hogy minden bennünk dőlhet el. A világ folyását nem változtathatjuk meg, de önmagunkon csiszolgathatunk. A fantáziánk segítségével a legpocsékabb helyzetekben is megláthatjuk a mákszemnyi örömöt. Mert a közhely igaz: minden rosszban van valami jó. Kérdés, hogy nálunk van-e a rózsaszín szemüvegünk, mellyel a kilátástalan helyzeteket is jóra tudjuk fordítani. Kérdés, hogy nevetni tudunk-e a kínos szituációkon, vagy inkább a fejünket fogjuk gyáván. Kérdés, hogy szelektíven gyűjtjük-e életünk hulladékát, azon tűnődve, hogy miből mit lehetne kihozni, vagy vágjuk az egészet a kukába. Kérdés, hogy van-e merszünk megépíteni álmaink legoházát, vagy mindig az utasításoknak megfelelően tesszük össze az elemeket. Kérdés, hogy merünk-e játszani. Ha igen, akkor nem árt, ha vannak játszótársaink. Mert együtt tényleg könnyebb. És izgalmasabb is.
Nos, akarsz játszani? Kellenek játszótársak? A Zsebbarátnőre mindig számíthatsz!