Aki olvasta Gerald Durrelltől a Családom és egyéb állatfajták című könyvet, annak nincsen új a nap alatt. Tulajdonképpen mindannyian megírhatnánk a magunk kis családregényét, mert még a legsablonosabb átlagfamíliát sem lehet dögunalommal vádolni. Még a bosszantóan tökéletes Von Trapp-családról is lehetett egy rémesen szirupos musicalt rittyenteni, akkor hogyan is ne lehetne összegyűjteni egy csokorra való muris sztorit a saját házunk tájáról?
„Fel kellene csapnom standupos fazonnak – vihogott a minap egyik barátnőm. – És nem is kellene nagyon törni a fejemet, elég lenne elmesélnem egy átlagos családi nyaralásunkat, ahol a nővérem négykézláb csörtetett végig az erdei ösvényen, nehogy a hajába akadjon egy denevér, az apám meg zöld bevásárlószatyrot húzott a fejére, hogy élethűen imitáljon egy mutáns moszatot – ugyanis el akarta magyarázni az evolúciós láncot. Ehhez viszonyítva unalmas kis heccnek számított, mikor végighánytam az üdülőváros főterét. Miközben a nővéremék gyógyszertár után kajtattak, s mellesleg összeismerkedtek az összes jóképű olasz trafikosfiúval, apám kézzel-lábbal magyarázkodott az étterem személyzetének, hogy mit is keres a szalámis melegszendvics a kövezeten: „Mein… ööö… bambino… blöeee…” Addigra már a vízpartra vonszoltam magam, mintha egy öreg, rumtól ázott tengeri medve lettem volna, de közben megérkezett a felmentő sereg a patikából. Az orvosság persze fiaskónak bizonyult: rögvest rosszabbul lettem tőle, mire nővéremék elrohantak zacskót szerezni a hazaútra, de a fene környezettudatos trafikokban csak egy pingpongütő-szettet tudtak felhajtani, mondván: zacskó nincs, hányjak bele a tokba. A nővéremnek csak később jutott eszébe, hogy a trafikosfiú névjegykártyája benne maradt a pingpong-felszerelés átlátszó műanyag tatyójában. A szerpentinen felfelé hajtva visítozni kezdett, hogy inkább hányjak a kesztyűtartóba, de a pingpongütőket hagyjam békén. Ettől apám olyan ideges lett, hogy kapásból átnavigált a szemközti sávba, és amilyen pechünk volt, egyből le is meszelték a rendőrök. Apám kiszállt a kocsiból, széttárta a karját, és csak annyit mondott: „Mein… bambino… blöeee.” Na, most már érted, miért mondom: a családom kifogyhatatlan forrása az abszurd történeteknek?”
Nincs is szebb dolog a családnál. Vagy tévednék? Tudtad, hogy a ’család’ és a ’cseléd’ szavak egy tőről fakadnak? Tudtad, hogy annak idején a családfő sokszor ’cselédemnek’ nevezte a gyerekét? Tudtad, hogy amikor hajdan valaki azt mondta: ’három családom’ van, az három csemetét jelentett? Bizony: fura dolog ez a családosdi. Ahogy a Gizikét a gőzekével, úgy a családot sem keverjük össze manapság a cseléddel, de azért elgondolkoztató: vajon mi lehet az oka a hasonlóságnak? A család jó, a cseléd rossz. Persze akadnak rossz családok, és egy jó cseléd anno aranyat ért – míg Édes Anna módjára meg nem gyilkolta a családot, ahol szolgált. Egy szó mit száz: senki sem szeretne cselédsorban élni, míg egy jó családban annál inkább.
A családi fészekkel csak az a bibi, hogy túl könnyen változik át családi tűzfészekké, és olyankor csak egyben reménykedünk: hogy még időben sikerül elszelelnünk a tett színhelyéről. Semmi gond: állítólag nem lehet igazán mély kapcsolatunk azokkal az emberekkel, akikkel legalább egyetlen egyszer nem rúgtuk össze a port. Ezek szerint egy jól működő famíliában egymást érik a tányércsapkodások? Nem hinném. Csak hát az őszinteség bajjal jár. Akiket ismerünk, mint a tenyerünket, s akik ismernek minket, akár a rosszpénzt, azok előtt nem kell megjátszani magunkat. A család éppen ezért az a hely, ahol eleresztjük magunkat, s ez egy darabig rendben is volna, ám egy ponton túl szimpla bunkóság, ha odahaza a szőnyegre hamuzunk, máshol meg kimegyünk füstölni az erkélyre. Egyes számú alapszabály: nem árt megtisztelni a famíliánkat az alapvető emberi gesztusainkkal, s nemcsak ünnepi alkalmakra tartani a kedves mosolyt.
Szimpla ügy: minden szülő megkérdezi a csemetéjét, hogy mi volt aznap az iskolában. A menetrend szerinti válasz természetesen az, hogy „semmi”. Jogos: ami „valami” lenne, az úgysem érdekelné a szülőket. Mert ha pudingot kentek a Kajla Béla kapucnijába, az valami. Ha Gizi néni dekoltázsába berepült egy darab kréta, az sem semmi, de a szülők inkább arra kíváncsiak, milyen az osztályátlag Gizi néni szaktárgyából, valamint mikor osztja ki a témazárót. Azaz egy családi beszélgetés kapásból rövidre lesz zárva, ha azt hisszük: a másik fütyül ránk, ezért bele sem fogunk a történetünkbe. Kettes számú alapszabály: egy jól működő família üzemanyaga a közös témák benzinkútjából fakad. Ha kiürül a tank, és mindenki csak hümmög a családi ebédeken, akkor itt az idő teletölteni a tartályt közös élményekkel.
A családi programok elméletben jók, ám gyakorlatban könnyen átcsusszannak rémálomba. Ha össze vagyunk zárva azokkal, akikkel összekötnek a rokoni szálak, hamar kiderülhet: egymás agyára tudunk menni. Ki mennyi időt tölt a fürdőszobában, miért hallgat a másik idegbajos jazz-muzsikát, miért nem nézünk inkább sorozatokat, ahelyett, hogy túrázni mennénk… ha azt akarod, hogy jól üzemeljen a Família Kft., akkor nem árt, ha akad a raktáron némi kompromisszumkészség is. Ha viszont túl sok alkut kell valakinek kötnie a békesség érdekében, nem csoda, hogy úgy érzi: cselédsorban van a családjában. Hármas számú alapszabály: nem árt mérlegelni, megéri-e kiborítani a bilit. Ha úgy érzed, elviselhetetlen az a nyavalyás jazz, akkor viszont nyisd ki a szádat, de ne feledd az aranyszabályt: a fagyi mindig visszanyal. Aki gorombáskodik, annak a fejéhez fognak vágni előbb-utóbb egy vaskos beszólást. Vagy egy leveses tálat…
Végül egy negyedik alapelv, melyet egy bugyuta női magazinban olvastam, s kivételesen egyet kellett vele értenem: „Sose hanyagold el a testvéreidet, mert hatvan éves korodra ők lesznek a legjobb barátaid.” Stimmt. Bár a hatvanat egyelőre csak alulról érintem, már most is alá tudom támasztani az állítást. Amikor kislány voltam, és a tesóimmal legóztunk naphosszat, akkor még minden oké volt. Belefért az is, hogy amikor a kertben azzal kísérleteztem, vajon sikerül-e egyensúlyoznom egy bitang nagy husánggal, véletlenül leütöttem a bazi bottal a húgomat. Aztán az öcsémet. Mert kiderült: nem tudok egyensúlyozni. Belefért, hogy a húgom minden apróság miatt beköpött minket az anyuéknak, az öcsém meg hullámszörnynek öltözve bujkált a fürdőszobában, hogy halálra ijessze a húgomat a klotyó mellől kiugorván. Aztán teltek-múltak az évek, és mindenkinek meglett a saját baráti köre és magánnyomora, és már nem egyensúlyozunk husángokat a kertben, sőt, a fürdőkádban sem bujkálunk a fejünkön maszkkal – mégis, ha nagy gáz van, a tesóink azok, akikhez először fordulunk. Gondolom hatvan éves korunkra ez csak hatványozódni fog, hacsak nem csap le az Alzheimer-kór, amitől szó szerint eldobjuk majd az agyunkat. De amíg helyén van az eszünk és a szívünk, ne feledkezzünk meg arról, hogy a legjobb családi hagyomány a mosoly. Sok mindent megold, és nem kerül semmibe, ráadásul környezetbarát fejlesztés. És ha nagyon nincs kedvünk rávigyorogni arra a tökfejre? Akkor mosolyszünetet tartunk. A családi kötelékek mosolyszüneten innen és túl is érvényesek, szóval még a nagyfeszültségű helyzetek sem kezdhetik ki őket hosszú távon. A Zsebbarátnő azt javallja, hogy próbáljuk meg elnézni a rokonság bolondériáit. DNS-teszt nélkül is világos a genetikai képlet: azért mennek olykor az agyunkra a szeretteink, mert túlságosan is emlékeztetnek saját magunkra. Hogy mi a teendő? Mosolyogj magadon, és máris kevésbé bosszantó az élet!