„Boszorkányok márpedig nincsenek!” – jelentette ki Könyves Kálmán királyunk. Persze igazság szerint ő a férfi boszorkák létét tagadta, a nőket továbbra is meg lehetett égetni, ha a népakarat úgy látta helyénvalónak. Szóval boszorkányok mégis vannak… elég körülnézni egy átlagos munkahelyen vagy a szomszédságunkban, és kapásból fel tudnánk sorolni pár máglya-pozitív nőszemélyt. Sőt, aki mélyen magába néz, el fogja ismerni: benne is akad egy szemernyi banya. Vagy házisárkány. Vagy tündérkirálylány. Esetleg angyal, netán démon. Egy szó, mint száz: csodák márpedig vannak. Mi magunk vagyunk azok. Telis-tele a lelkünk mesebeli teremtményekkel. Ezek után nincsen mit csodálkozni azon, hogy karácsony előtt megkergülünk a nagy csodavárástól. Ilyenkor aztán elszabadulnak bennünk a kóbor karácsonyi angyalok, és ünneplőbe öltöztetik a lelkünket. Jó esetben. Rossz esetben azonban akcióba lendülnek a krampuszaink, és elizélik az egész ünneplősdit. Így aztán csodavárás ide vagy oda, már-már közhelyszámba megy, hogy karácsonykor ugrásszerűen megnövekszik az öngyilkosságok száma. És nekem elhihetitek: néha mindnyájan őrjöngő ámokfutóvá válunk a karácsonyi felhajtásban. Hát nem morbid? A születés, a szeretet és a fény ünneplését csak egy hajszál választja el az ajtócsapkodás, odaégetett pulykamell és az undok pénztárca-parádé gyászos valóságától. Remek. Akkor mitévők legyünk? Hogyan tartsuk féken a házisárkányt? Vagy inkább hogyan NE tartsuk kötőféken?
Nos, ha el akarod rontani a karácsonyi készülődést, akkor tartsd be a legfőbb alapszabályt: zsörtölődj. És semmiképpen se mosolyogj! Árt a közérzetednek, és különben is: csak a hülye készül örömmel az ünnepekre. Az olyan giccses. A fene sem akar idült vigyorral az arcán ajándékokat csomagolgatni! Veszel egy díszzacskót, belecsapod a cuccot, oszt’ csókolom! Különben is: az akciós orrszőrnyíró meg a leértékelt parfüm nem éri meg a felhajtást. Egyébként úgysem az ajándékok körül forog a világ, nem igaz? Ajándék nélkül is ünnepelhetünk, ha úgy tartja kedvünk. Meg karácsonyfa nélkül is, bejgli nélkül is, ami meg a nyálas Télapót meg a templomjáróknak való Jézuskát illeti, hát, őket sem kellene folyton emlegetni. Tulajdonképpen felesleges pénzkidobás és népbutítás az egész karácsonyi lidércnyomás. Üzleti fogás. Vagyis hagyd a manóba, rá se ránts! Ne takaríts, ne töprengj azon, mivel szerezhetnél örömet, ne tülekedj a tömegben, és ha kihagyod a családi vacsorát, hosszú hetek gyötrelmes fogyókúrájától kíméled meg magad. Szóval idén nincs karácsony, világos?! A dolognak van persze némi hátulütője. Elérkezett az idő, hogy nevet változtass, mert nem vitás: te vagy a Grincs. Ha nincsen ínyedre, hogy zöld szőrmókként pompázz, alighanem taktikát kell változtatnod.
A filmes- és irodalmi művek tele vannak a karácsonyi kalamajkák toposzával. Vegyél egy szétcsúszott alakot. Lehet elvált apuka, aki nem tud megbirkózni csemetéjével; esetleg komisz és kapzsi öregember, aki nem hisz az ajándékozás szívbéli örömében; megtehetsz főszereplődnek netán egy kuglifejű csontvázat az alvilág mezsgyéiről: a lényeg, hogy alkalmas legyen a jellemfejlődésre. Jönnek ugyanis mókás és könnyzacskó-nyomogató jelenetek, melynek során a megrögzött karácsonyellenes figura átváltozik a Mikulás jobb kezévé – vagy más hasonló cukrosbácsivá, aztán boldogan ünnepel, amíg meg nem hal. Bizony: karácsonykor hajlamosak vagyunk arra, hogy elnézően, sőt, szeretettel mosolyogjunk a giccsekre is. Kövér aranyangyalka vagy vízfejű rénszarvas: „olyan éééédiiii”. Pedofil Télapó és műfenyő a plázában, a háttérben a White Christmas csöpög andalítón: „aaaannyira hangulatoooos”. Mondom: a szeretet ünnepe szentimentálissá teszi az embert, egészen addig, míg a vásárlás izgalmában valaki a tyúkszemünkre nem tapos. Na, akkor kitör a parasztgyalázat, és angyalkaszaggató gorombaságok csúsznak ki a szánkon. Nesze neked merry christmas!
A karácsonyi aknamező legveszedelmesebb része kétségtelenül az ajándékozási hadművelet közben leselkedik ránk. Van, aki az egészet hagyja inkább a fenébe, valami jó kis alternatív dumával nyakon öntve: „nem ez a lényeg, hanem a szeretet”. Persze. A szeretet. De a szeretetet nem elég csak „érezni”, hanem meg is kell osztani. Erre találták ki az ajándékozást. Nem a „veszek-egy-jó-drága-kütyüt-és kész” – típusú ajándékozást, hanem az igazit. A reklámok és bevásárlószatyor-dömping árnyékában persze hajlamosak vagyunk megcsömörleni az egésztől, holott ajándékozni a legjobb dolog a világon. Van, aki nem szereti tárgyiasítani az érzelmeit, ám annak sem árt összekapnia magát karácsonykor: ki kell találnunk, minek örülne leginkább az a néhány ember, aki valóban közel áll a szívünkhöz. Akadnak, akik akkor érzik igazinak a szeretetünket, ha személyre szóló ajándékokkal fejezzük ki azt. Mások annak örülnek leginkább, ha dicsérő szavakkal biztosítjuk őket arról, hogy fontosak nekünk. Biztosan ismertek olyanokat is, akik szerint a szavak lárifárik csupán: ha helyesen akarjuk szeretni őket, akkor legokosabb, ha segítő kezet nyújtunk feléjük. Megint másoknak nincsen nagyobb ajándék az együtt töltött időnél, ami persze nem jelenti azt, hogy a Jóbarátokból ismert „egy óra szex Joy-val” kupont kell adnunk nekik karácsonyra… Persze ez is jól jöhet, mert az ötödik szeretet-kifejezési mód nem más, mint a testi kontaktus. Kinek a pap, kinek a papné. A lényeg, hogy ismerjük a közönségünket… Mondjuk, a Zsebbarátnő személy szerint nem titkoltan örülne, ha George Clooney-tól egy ölelést kapna karácsonyra (tudom, rémesen közhelyes ez a Clooney-ikon, de ez van), de hogy mindenki mástól is csak ennyi lenne… az fura volna. Azt is szeretem, ha bókolnak nekem, még akkor is, ha tudom, hogy kamu az egész: de hogy egy „hú, jól festesz ma, bébi” legyen az ünnep fénypontja, nos, az morbidnak tűnik. Azt sem bánom, ha a szeretteim felmosóvödrökkel és mézeskalács-formákkal jelennek meg nálam, és besegítenek a nagytakarítási illetve sütés-főzési hadműveletben, ám cseppet sem szeretném, ha egy portörlést kapnék valakitől ajándékba. Az együtt töltött minőségi idő már jobban tetszik, de valljuk be: piszok kispolgári vagyok, ezért a legjobban annak örülök, ha valami aprósággal kedveskednek nekem azok, akik a szívem csücskei. Apró és hasznavehetetlen… de könyörgöm, aki egy bögrét merészel a kezembe nyomni szent karácsony ünnepén, annak a fejéhez vágom! A klasszikusan személytelen marhaságok tárházába tartozik még a harmadosztályú parfümszett, a kézműves szappan, na meg a csúzliba való bonbon. Számomra a „hasznavehetetlen” nem azt jelenti, hogy „kutyának sem kellő ócskaság”, hanem hogy egy ajándék semmi praktikus célt nem szolgál. „Csak” örömet szerez. Mert oké, hasznos egy konyhai mérleg, meg jó, ha van a háznál egy még újabb mobilteló, sőt, elméletben a télapós abrosszal sem lenne bajom, és a notebook is jöhet, de csak akkor, ha valaki nem lenyűgözni akar vele, hanem szeretné, ha örülnék. De ugyanúgy örülnék egy (csakis csókálló) szájfénynek, mert függő vagyok; és boldogan a nyakába ugranék annak, aki süt nekem egy személyre szóló mézeskalács szívet, sőt, még a bonbonnal sem lenne bajom, ha egy nagy kosár konyakmeggy képében érkezne a házhoz. Ugyanis az a kedvencem. Életem egyik legjobb karácsonyi ajándéka kétségkívül az a versciklus volt, melyet az egyik diákom írt hozzám, de ha  egy csakis-csak nekem szóló képeslapot küld valaki, már azzal is sikerül egy csepp ünnepet csempésznie a napjaimba. A habverő, a tortaforma, az étkészlet vagy hajszárító maradjon meg a praktikus mindennapok szükséges hozzávalójának. Az is igaz: van, akinek éppen ez a praktikus vonulat a szíve vágya. Akkor ne habozzunk: irány a Vasedény! Ám ha egy pinduri varázslatot szeretnénk becsomagolni karácsonyra, nem árt tanulnunk a Mikulástól. Ehhez még Lappföldre sem kell elutaznunk Rudolf-húzta szánkónkon. Elég, ha odafigyelünk. A karácsonyvárós hangulathoz nem elég mécseseket gyújtani és masnikat kötni a kilincsekre. Szemfülesnek kell lenni, hogy kisüssük: melyik barátunk milyen csodának örülne a legjobban. Szóval, ha igazán jó ajándékot szeretnél idén kitalálni, akkor ne legyél kispályás: utazz csodában!