Jó hír: már csak háromszázakármennyit kell aludni karácsonyig! Hurrá! Mielőtt a fenekünket a földhöz kezdenénk csapkodni nagy jókedvünkben, a Zsebbarátnő gyorsan megjegyezné Vonnegut után szabadon: így megy ez. Először van a várakozás izgalma vagy kínkeserve. Aztán jön a beteljesülés önfeledt öröme. Aztán jön a hidegzuhany: vége, slussz-passz, finito. Lehúzhatjuk a rolót, vagy gyorsan keresünk valami várakozásra méltó dolgot. Karácsony után leakasztjuk a szögről a Szilvesztert, ami rémes egy szokás, de logikus. A meghitt, várakozással és bejglivel-száncsengővel teli ünnepnek kampec: kiélveztük az utolsó cseppig, és fene nagy nihilt érzünk. Jogos, hogy az emberiség kötelező szilveszteri murikba fojtja a kiégettségét. Különben is: jó heccnek tűnik… vagy mégsem? Kinek a pap, kinek a papné: van, aki ki nem állhatja az újévi pezsgődurrogtatást és igyuk-le-magunkat-a-sárga-földig szekciót, az inkább egy könyv társaságában kuporog a kanapén, van, aki más társaságában kuporog – vagy éppenséggel nem kuporog a kanapén… a lényeg, hogy sokszínűek vagyunk. Egyben azonban hasonlítunk: kollektíve utáljuk január elsejét. Nem is tudom, miért nem iktatja ki az emberiség a naptárából ezt a napot, mint a Las Vegasban a 13. emeleteket…
Valószínűleg azért, mert akkor január másodikát gyűlölnénk szívből, és mellesleg felborulna az évezredek során finomra hangolt naptárrendszerünk. Minden kezdet nehéz – szokták mondani, de itt másról van szó. Ez a kezdet nem nehéz, hanem trutyi. Aki a pezsgődurrogtató projectet választotta Szilveszterkor, az még napokig lepény, és az újév számára egyet jelent a szürke, ólmos, másnapos reggellel. Mondhatni pocsék kezdés. Jaj. Sőt, macskajaj. Aki egyéni programban szavazott a kanapéra, annak csak a nyaka fog elmacskásodni újév hajnalára, aki viszont a páros verziót választotta, az a kanapé karfájától függően fogja fájlalni a kobakját, és tapogatni a karmolásnyomokat – kanapétól függetlenül. Szóval kezdetben vala a január elsejei pangás. Vagy fejfájás. Vagy nagy hányás – fakultatívan.
Komolyan, emberek, ezen változtatnunk kellene végre-valahára!
Kell egy jó terv. (Minden bankrablás és/vagy sikertörténet így kezdődik.) Találjunk ki végre egy szuper posztszilveszteri akciót! Ne legyen kiüresedett szlogen a „boldog újév”… De hogyan kezdjünk hozzá? Mint mondtam: minden kezdet nehéz. A legtöbben meg akarják úszni a dolgot azzal, hogy hülye fogadalmakat tesznek. Ettől persze semmi sem lesz jobb, mert jó esetben pár napig tart ki a buzgalmunk. Hogyne: hiszen a „szokjunk le a dohányzásról” nem megy ukkmukkfukk. Inkább mi szokunk le a fogadkozásról, így aztán nem marad semmi muníciónk az újesztendőre. Nem mondunk tehát le semmiről: csak az álmainkról. Amikor ugyanis fogadkozni kezdünk, azt reméljük: jobb emberek leszünk a jövőben. Mikor azonban év múlik év után, s mi még mindig bálnaméretűek vagyunk, mert nem sikerült a Nagy Fogyás; vagy még mindig füstölünk, mint a gyárkémény, mert folyton megkérdezték tőlünk a haverok: „rágyújtasz?”, s ilyenkor súlyos illetlenség lenne ugyebár nemet mondani. Továbbra sem tanultunk meg gitározni vagy ógörögül; nem úsztuk át a Balatont és nem csókolóztunk tűzlétrán, nem fotózkodtunk albínó fickóval, de még a Háború és békét sem sikerült elolvasnunk… Szóval nem lettünk jobb emberek, az életünk véletlenszerűen alakult, terv egy szál sem… Csoda, hogy utáljuk az év első napját, mely erre a fiaskóra emlékeztet?
Idén minden másként lesz: mint mondtam, lesz egy jó tervünk. A jó terv attól jó, hogy valóra váltható. Mert hiába céloztam meg az időgépet, úgysem fog összejönni. Egyrészt nem vagyok a NASA szakembere, de ha az lennék, akkor sem tudnék összehozni egy féregjáratot a tér-idő kontinuumban, E= mcnégyzet ide vagy oda. Nem fogom felszámolni az éhezést Szomáliában, és azt hiszem, nem mentem meg az esőerdőket meg a kékbálnákat sem. Ja, és a rák ellenszérumáért sem én kapom jövőre a Nobel-díjat… Pedig jó lenne. Igen-igen: a világmegváltó tervekkel az a baj, hogy nem vagyunk Megváltók, azaz eleve veszett fejsze nyele a túlságosan is nagyszabású próbálkozás. Akkor mitévők legyünk? Maradjunk emberszabásúak, és nézzünk körül a saját házunk táján. Apropó: emberszabás. Két olyan szentje van a világnak, akit még azok is szeretni szoktak, akik a hátuk közepére kívánják az egész ereklye-business-t. Az egyik a Mikulás (alias Szent Miklós, aki Santa Clausként óriási karriert futott be, noha a mennyei seregek helyett átnyergelt a rénszarvasszán-iparba), a másik pedig Assisi Szent Ferenc, akinek a jókedvét és patetikus sallangoktól mentes emberközeliségét manapság is értékeljük. Na, ő mondta azt, hogy: „Előbb csináld azt, ami szükséges, utána azt, ami lehetséges, és máris azt fogod csinálni, ami lehetetlen.”
Látjátok, ez egy jó terv! Ezt fogom követni idén a boldog új esztendőben. Ugyanis való igaz: vannak olyan álmok, melyek földhözragadtnak is mondhatók akár. Ezek a szükséges teendőink, melyek rövidtávúak, kisszerűek, de mégis fontosak. Ahhoz, hogy egy nap vezérigazgató lehess, kezdd azzal, hogy minden nap pontosan érsz be a munkahelyedre. Aztán majd kiderül, mit hoz az élet. Vannak efféle szükséges, de nemszeretem dolgok az életben, melyeket viszont nem lehet kispórolni. Én például utálom elmosogatni az evőeszközöket. A többi piszkos edényért sem rajongok éppenséggel, de az eszcájgot mindig a végére hagyom, sőt, sokszor „véletlenül” ott felejtem a mosogató alján felgyűlni a sok kést, villát, kanalat. Mert utálom. Ám ha nem akarom ősember gyanánt kézzel-foggal-körömmel falni az elemózsiát, egy ponton túl kénytelen vagyok elmosogatni azokat a fránya evőeszközöket is. Szóval kezdjük a szükséges dolgokkal. Azokat úgyis muszáj megcsinálnunk, legyünk túl rajtuk, és koncentráljunk a „lehetséges” - kategóriára. De előbb érdemes tervbe venni valamit a „szükséges” – platformon belül, mert aki azt mondja: „jaj, majd idén jobban rákoncentrálok a munkámra”, na, az nem fog rákoncentrálni semmire. Egyetlen egy apróság is elég. Sőt: egyetlen egy aprósággal kezdeni kész sikerélmény, mert az biztosan beválik, s így inspirál a nagyobb dolgokra. Ha belevágok az eszcájgok elmosogatásába, akkor ki tudja, lehet, hogy hamarosan az ezüstétkészletet fogom fényezni… (Bár ehhez az ezüstétkészlet hiányzik egyelőre, de mire megszeretem a villákkal való pepecselést, majd megoldódik ez a kérdés is.)
„Szükséges” - terv kipipálva, jöjjön a szórakoztatóbb része a jövő esztendőnek, a „lehetséges” álmok tárháza. Mert igenis lehetséges tűzlétrán csókolózni - már akinek ez a nagy álma. Kis szervezést és jó egyensúlyérzéket igényel, de megoldható. Carpingold a diemet! A teljesíthető vágyaidat számba véve kiderül: 2011 tortáján éppen ez lesz a hab. Várjunk csak: teljesíthető vágy? Az Uffizi képtárba éjszaka bejutni? Nem, ez pillanatnyilag nem lehetséges. Viszont a Szépművészetiben az éjszakai tárlatvezetés igenis létező tényező. Hurrá! És a Szépművészetiben éjszaka csókolózni Raffaello egyik festménye előtt? Jobb, mint a tűzlétra, nem? Kipipálva. A „lehetséges” vágyak listáján nem életbevágó, ámde az életet izgalmasabbá, kellemesebbé, szebbé tevő dolgok szerepelnek. Egyik évben például megfogadtam, hogy többet találkozom az egyik barátnőmmel, akit amúgy nagyon csípek, de az élet folyton úgy hozta, hogy csak csoporttalálkozókon láttuk egymást viszont. Nem egy nagy fogadalom, hogy találkozzunk egy tea mellett évente, mondjuk, ötször, de mindkettőnknek szebb lett tőle öt teljes napja a 365-ből. Máris megérte. Csupa apróság, de hiszen csupa apróságból tevődik össze az életünk, nemde?
És akkor most lássuk a lehetetlent! Ugyanis ez a legpazarabb része a tervnek. Hogy észre sem vesszük, és máris a lehetetlennek tűnő dolgoknál tartunk! Bele sem kell szakadnunk a nagyratörő álmaink kiagyalásába, mert ha a megfelelő helyekre tesszük a hangsúlyt, akkor szinte magától sínre kerül az életünk. Hogy ez hogyan is működik? Nem tudom, de működik, mert kipróbáltam. Ugyanis mindig van egy A tervünk: meggebedünk, annyira szeretnénk, ha sikerülne. De biztos, ami biztos: a B és C tervet is talonba rakjuk, vészhelyzet esetére. Naná, hogy mindig ezekre van szükség. Ugyanis ezek a nemszeretem részletekre épülnek. Az A terv mindig fényes, és csillog meg villog, tele van mesebeli tündértánccal és miegyébbel. Egy bibi persze akad ezzel a projecttel is: többnyire légvár. Az A tervek eleve elbaltázottak, mert nem dolgozzuk ki a részleteket, csak a fényes végeredményt. Pedig a siker a részletekben rejlik. A B tervek a „lehetséges”, a C tervek többnyire az ócska „szükséges” faktorra épülnek. Csoda, hogy ezek a nemszeretem opciók a fiókban porosodnak egészen addig, míg jól rá nem faragunk a fényes légvárainkra? Ilyenkor fancsali képpel nekilátunk, hogy trágyából liliomot varázsoljunk, de valami mégis bűzlik… Hogyne: rossz volt a sorrend. Mindig kell egy A terv. Meg kell álmodni a legszebb verziót, amit csak el tudunk képzelni az életben. Aztán meg kell fogni szépen, és be kell süllyeszteni a széfbe, hogy biztonságos helyen lapuljon, nehogy megrágja a valóságnak nevezett rozsda. Majd szépen előhúzunk egy papírlapot, hogy felvázoljuk a B és C terveinket. Ezek lesznek a nyitólépések. Míg ezek megvalósításával bíbelődünk, észrevétlenül kitapossuk az utat a lehetetlennek tűnő, ragyogó álmaink felé.
Szóval 2011-re A tervként iktatom az időgépet meg az örök ifjúságot, az Uffizi képtárat és hogy légballonnal repüljek. Rákoncentrálok a C tervre: mondjuk arra, hogy az eszcájgot mindig elmossam, a ruháimat már előző este eltervezzem, s ne hajnalban rángassak ki két felemás csizmát a szekrény aljából, illetve hogy a munkahelyemen mindenkire őszintén rámosolyogjak, még akkor is, ha az a másik undok képet vág rám. C terv, hogy minden határidőt betartok, és a kellemetlen ügyekkel kezdem a listát, mert azokat lesz a legjobb egyszer s mindenkorra kivégezni… Aztán töprengek a B terveken is, mert miért is ne lehetne csókolózni a tűzlétrán? Vagy kipróbálni, hány napig tudnék csak csokoládén élni? És tényleg megtanulok oroszul, mert olyan szép Tatjana levele eredetiben! Miért ne játszhatnám azt, hogy én vagyok a Mikulás, és dugdoshatnék titkos ajándékokat az emberek zsebébe? S amíg a C és B tervek megvalósítására koncentrálok, ki tudja: talán idén malacom lesz, s összejön az időgép. Vagy a boldog újév. Hát hajrá!