Az egész egy rágógumival kezdődött. Talán amikor este kibújtam a farmeremből, akkor pottyant ki a zsebemből. Vagy talán nem. A lényeg az, hogy másnap reggel, amikor – természetesen kapkodva és sietősen – kikászálódtam az ágyból, ráléptem a ronda, alamuszin meglapuló, szilánkosra repedezett, klotyózöld rágógumira. Felszisszentem: - Ó, hogy az a...! Mi ez?! - mert nem volt rajtam papucs, és különben is: reggel morcos az ember, ha talpába fúródik egy rágó. Aztán felemeltem a corpus delictit (azaz a bűnjelet), és megállapítottam: - Egy ronda, zöld rágógumi, egy extramentolos…
„Hű, a mindenit! Micsoda időmértékes lejtés!” – kapcsoltam bölcsész-üzemmódba, és ízlelgetni kezdtem. Na, nem a rágót, hanem az időmértéket: „ronda, zöld rágógumi”. Tá – ti - tá – tá – tá – ti – ti: trocheus, spondeus, daktilus… Jobban csengene, ha a rágógumit „ragógumi”-nak ejtenénk, de istenem, ha trocheus nincs, jó lesz szamár is… Hopp, a fogmosás és hajvasalás között már meg is volt az első két sora egy minden bizonnyal nagysikerű költeménynek:

Ronda, zöld rágógumi a farzsebemben, ott,
Ennyi volt csupán, amit az élet meghagyott.

Az persze nem világos, miért ily kegyetlen az élet, hogy nem hagy mást számomra vigaszdíjként, mint egy ronda, zöld rágógumit, de ez legyen az utókor baja. Mire a szájfényhez értem, és feldobtam némi púdert, addigra megszületett a folytatás. Tulajdonképpen skandálni egész könnyű, ha rááll az agyunk arra, mikor hosszú, illetve mikor rövid egy szótag. Mikor is? (Aki hevenyészett magyarórára vágyik, annak elárulom: hosszú a szótag, ha hosszú mássalhangzó van benne, illetve ha rövid magánhangzót két vagy több mássalhangzó követ. És hogy mikor rövid? Kieséses alapon akkor, ha egy szótagban rövid a magánhangzó, és maximum egy mássalhangzó követheti. Nem is olyan nehéz, ugye?) Szóval:

Vécéajtó-zöld gumi, egy extramentolos…

(Hmmm… mi rímel a „mentolosra”? Óvatos? Hónapos? Asztalos? Felejtős… A ragrímeket mellőzzük lehetőség szerint, szóval nem maradt más választásom, mint átmenni posztmodernbe, és leakasztani a szegről némi szlenget.)

Vécéajtó-zöld gumi, egy extramentolos,
Íze csípős törmelék, „ez, azt a…, hű, de fos!”
Extramentolos gumi, egy vécéajtó-zöld,
Farmerem zsebében száz meg száz szilánkra tört.

Na, jó, az alaptémát kivégeztük: irány reggelizni. Amíg a narancsdzsemes pirítósomat majszoltam, azon tűnődtem, hogy amikor P. megkérdezte: „Kérsz két gumit?”, elég buta arcot vágtam. „Gumit?” „Rágógumit.” „Kettőt? Miért pont kettőt?” „Mert mindenki azt kérdezi: kérsz egy rágót? Az olyan unalmas. Kérsz kettőt? Az már jobb alap.” „Mihez?” „Bármihez.” – mondta P. vigyorogva, én meg az egyik rágót gyorsan a zsebembe süllyesztettem, a másikat pedig egy hóbucka mögé köptem, mikor P. nem nézett oda.

Jaj, ne mondd: az élet is csak fájó csorbaság;
Közhelyes és szemkiszúró, olcsó marhaság.

Nem is rossz átvezetés… ideje volna kihozni valamit ebből a motívumból, mielőtt az olvasók meglincselnek. Egyelőre azonban rapidsebességre kellett kapcsolnom, mert ez a költői munka időigényesebb, mint az ember gondolná. Ott ültem a narancsdzsemes pirítós morzsahegyei fölött egy Hello Kitty-s pizsamabugyiban, ami a legkevésbé sem tűnt alkalmas munkahelyi viseletnek, és egy szalvétára firkáltam a fejemben felmerülő sorokat. Eh! Kis Petőfi nem vagyok, verset írni nem tudok… különben is: talpra, magyar, hív a haza, öltözzél már, szőke maca!
Miután a kötelességteljesítés vártáján állván nem sok időm adódott a poézisra, csak este jutott eszembe a szépreményű koholmány, ugyanis a szilánkokra lapult csúfság ott vigyorgott továbbra is az éjjeliszekrényen. Tulajdonképpen kezdtem megszeretni. A szívemhez nőtt, tehát helyénvalónak tűnt, hogy valami jót is írjak róla:

Ronda, zöld rágógumink egy allegória.
Ott kellett a farzsebemben szétlapulnia,
Ott kellett kínlódnia és várni enyhülést,
S kibírni rendületlenül sok BKV-s ülést.

Kicsit túl direkt dolog a nyájas olvasó értelmezését az allegória felé toloncolni, de istenkém, nem vagyok egy Ady Endre, aki képes volt egy bolhából – akarom mondani: Fekete Zongorából – is elefántot, avagy elvont Szimbólumot kreálni. Az persze határozottan jó lenne, ha tudnám, miről akarok allegóriát rittyenteni, de gondolom, idő közben majd sikerül zöld ágra vergődnöm. Babits Mihály Esti kérdése sem kispályás: hosszasan csigázza az érdeklődést, a Riváról meg a kávéházakról verselgetvén, majd az utolsó két sorban kiböki a lényeget, melytől mindenkinek leesik az álla… Ez az! Ide nekem Babitsot is, na meg a Jónás könyvét! Igaz, ott egy cethal köpködte partra a prófétát, itt meg… de kit érdekel? A fő, hogy ne döcögjenek a verslábak.

Végül partra köpte őt a sors, vagy nem tudom,
Zsebemből ágy alá esett, mint pár lejárt kupon;

Oké, sosem hordok kuponokat a zsebemben, de ez már a költői szabadság dolga. Szerencsére nem ellenőrzi minden mondatomat a gondolatrendőrség! „Költő, hazudj, de rajt’ ne kapjanak!” – írta Arany János, és csakugyan. Ez a fantázia szabadsága: bármit beleírhatok a szövegeimbe, ha ezt hitelesen teszem. Ezt nevezik fikciónak. Bebújtam az ágyba, és szabadon eresztettem az írói fantáziámat. Mert hoppá: mivel is lehet eladni a termékeinket? Hát a szexszel! Ha még egy béna autótuning-lapot is sikerül kiárusítani, csak mert bögyös bőrbikinis csajokat tesznek a címlapra, akkor az én rágógumimnak sem árthat meg némi pajzán kiszólás. Szóval nézzük csak azt az utolsó négy sort összeolvasva!

És végül partra köpte őt a sors, vagy nem tudom,
Zsebemből ágy alá esett, mint pár lejárt kupon;
Göngyöleggé gyúrt gatyád, kaján bugyim között
Becsusszant porcicák közé a vágyba öltözött.
Játszótéri hinta szállt a tűnt idő felett,
Repült a zöld rágógumi, miközben én veled...

A fenébe! Csaltam! Pár sorba be kellett csempésznem egy extra-szótagot. Különben is: mitől kaján egy bugyi? Fogalmam sincs, de azt mégsem írhatom, hogy „piros” vagy „fehér” bugyi. A többi szín neve nem illik bele ugyanis a ritmusba, s még valaki a végén a pirosról, fehérről meg a zöldről a trikolórra asszociálna, s a kései utókor kisütné, hogy klapanciám voltaképpen a hazafias líra sajátos vonulatába tartozik. Nem: ez a bugyi nem piros, nem fehér, hanem kaján. S ha egy bugyi kaján, az más tészta. Az megszemélyesítés. Az költői. Vagy annak tűnik. A pont-pont-pont mindenesetre jó megoldás a gondolatív végén. (Bár Esterházy Péter biztosan máshogyan gondolná, de most nincs döntési pozícióban.)
Na, de hogyan tovább? Van egy rágógumi: ok és egyben okozat. Tanú – és persze kamu, de ezt nem tudja az olvasó. (Illetve tudja, mert elárultam neki, hogy mindez merő fikció.) Kihullás, elhullás, széttöredezettség. Tiszta dezillúzió és posztmodern megelőzöttség-érzés. Mondja valaki, hogy nem vagyok jó magyartanár: még villanyoltáskor is ezen jár az eszem…

Persze minden véget ér: banális, jól tudom;
Száz meg száz szilánkodat én össze nem rakom,
Az élet dőre pőreség; „ez… azt a… , hű de gáz;”
Rusnya, zöld rágóguminkra senki nem vigyáz.

Ez jó, sikerült átbillenteni az ágyjelenetet némi egzisztencialista válságélménybe. Mégis, miért van az az érzésem, hogy ez a vers bárgyú? Miért, miért? Hát persze: a rímek miatt! Túl simán csusszannak a szavak, semmi disszonancia nincsen benne: olyan, mint egy mondóka. Vagy mint a Szeptember végén, amit szinte lehetetlen felmondani, mert az ember folyton skandálni kezdene, és akkor fuccsba megy a tartalom. Mázli, hogy nem vagyok kis Petőfi…

Isten farzsebébe bújt koszos rágógumik,
Az angyalok fehér havon nevetve köpködik
Két kis extramentolos gumink az űrbe szét;
Senki nem motyogja majd, hogy „azt a…, hű, de szép”.
Jaj, mert ennyi lesz csupán a végelszámolás:
Száz kis zöld szilánk és néhány forró karmolás.

Az istenért! Valahogyan le kellene zárnom ezt a szerencsétlen verset! Nagyon unom, hogy itt kérődzöm a témán, és nyilván unja a nyájas olvasó is. Ide nekem Nagy Sándort, hogy kettévágja a gordiuszi csomómat! Ebből úgysem lesz alvás, annyi szent – gondoltam, és felnéztem a facebookra, hogy kiverjem a fejemből a már-már mániává burjánzó zöld gumit, mely továbbra is ott szerénykedett az éjjeliszekrényen – avagy nachtkasztlin, ahogyan a nagymamám mondta volna. Szóval becsekkoltam, aztán visszaböktem P-t és XY-t (micsoda abszurd funkció, nem?), beleolvastam az ismerősök nap során felgyűlt megosztásaiba, és szokás szerint pár kommentet is kiszúrtam a gyöngyszemek közül, mint például: „Holnap írunk matekból?” „Mindenki bekaphatja, nem érdekel.” (Édes…) Már majdnem méltatlankodni kezdtem magamban. Mert mégiscsak: bekaphatja mindenki?! Na de uraim!... Aztán mintegy varázsütésre megvilágosodtam: ez az! Megvan a vers befejezése.

Isten farmerébe rejtett allegória:
Végeérhetetlen íven kellett szállnia;
Ronda, zöld rágógumi, egy fájó semmiség,
Miért, hogy benne bújik el a kezdet és a vég?
Miért, hogy porcicák közül pont Rád kopogtatott?
Tűnődhetsz, Hamlet, kedvesem, avagy bekaphatod.

Mert ez a rágógumik törvényszerű sorsa: be kell kapni és ki kell köpni őket. Nincs tovább. Szóval kikapcsoltam a gépet, odamentem az éjjeliszekrényhez, és bekaptam a ronda, zöld rágógumit. Béke poraira. Hoppá, ha már így esett, nem ártana összeolvasni a szöveget! És címet adni neki... De ez valahogy nem megy, lehet, hogy az olvasókra bízom. Az nagyon modern lenne. (És könnyű.) Nos, ’tolle lege’: vedd és olvasd!

Ronda, zöld rágógumi a farzsebemben, ott,
Ennyi volt csupán, amit az élet meghagyott.
Vécéajtó-zöld gumi, egy extramentolos.
Íze csípős törmelék, „ez, azt a…, hű, de fos!”
Extramentolos gumi, egy vécéajtó-zöld,
Farmerem zsebében száz meg száz szilánkra tört.
Jaj, ne mondd: az élet is csak fájó csorbaság;
Közhelyes és szemkiszúró, olcsó marhaság.
Ronda, zöld rágógumink egy allegória.
Ott kellett a farzsebemben szétlapulnia,
Ott kellett kínlódnia és várni enyhülést,
S kibírni rendületlenül sok BKV-s ülést.
És végül partra köpte őt a sors, vagy nem tudom,
Zsebemből ágy alá esett, mint pár lejárt kupon;
Göngyöleggé gyúrt gatyád, kaján bugyim között
Becsusszant porcicák közé a vágyba öltözött.
Játszótéri hinta szállt a tűnt idő felett,
Repült a zöld rágógumi, miközben én veled...
Persze minden véget ér: banális, jól tudom;
Száz meg száz szilánkodat én össze nem rakom,
Az élet dőre pőreség; „ez, azt a…, hű de gáz;”
Rusnya, zöld rágóguminkra senki nem vigyáz.
Isten farzsebébe bújt koszos rágógumik,
Az angyalok fehér havon nevetve köpködik
Két kis extramentolos gumink az űrbe szét;
Senki nem motyogja majd, hogy „azt a…, hű, de szép”.
Jaj, mert ennyi lesz csupán a végelszámolás:
Száz kis zöld szilánk és néhány forró karmolás.
Isten farmerébe rejtett allegória:
Végeérhetetlen íven kellett szállnia;
Ronda, zöld rágógumi, egy fájó semmiség,
Miért, hogy benne bújik el a kezdet és a vég?
Miért, hogy porcicák közül pont Rád kopogtatott?
Tűnődhetsz, Hamlet, kedvesem, avagy bekaphatod.

Elolvastam a versemet, és rájöttem: sosem lesz a Zsebbarátnőből érettségi tétel. De nem is baj. Suszter, maradj a kaptafánál, és ha találsz egy régi rágót, akkor vagy használd rendeltetésszerűen, vagy vedd elő a verslábaidat, s a Parnasszusig meg se állj.