Vegyünk egy macskát és vegyük az evolúciót: a macsek arra van programozva, hogy levadássza a szőr- és tollcsomókat, mert több ezer éven keresztül nem volt Whiskas, tehát ha túl akarta élni, akkor egeret kellett kajálnia és kész. Aztán vegyük az egeret: az evolúció pimasz kis dögnek teremtette, aki fürge, mint egy ürge; megrágcsál mindent a kamrában, és agyhártyagyulladást terjeszt mellékállásban. Hát nincsen igaza Tomnak, amiért elszakad nála a cérna, és bunkósbottal lohol a kis piszok nyomában?! De, igaza van. A módszerei némiképpen újbarbárok, ám erre csak azt mondhatom: a cél szentesíti az eszközt. S tekintettel arra, hogy a rajzfilmesek elfogult és szemellenzős módon az egér pártjára állnak, és következetesen őt hozzák ki győztesként, az ember nem tehet mást: a macseknak szurkol.
Miért van az, hogy halálra lesz ítélve a színésznők karrierje, ha beskatulyázzák őket az ügyeletes naiva szerepébe? Miért kifizetődőbb a rosszkislányt alakítani, mint a szende üdvöskét, aki a végén férjhez megy és boldogan él, míg meg nem hal – vagy le nem gördül a függöny? Miért izgalmasabb a bűnösök ábrázolása a középkori freskókon, amint a pokol bugyraiban válogatottan szürreális kínok között fetrengenek, mintsem a mennyei seregek egy kaptafára készült kliséi? Miért szeretnénk annyira, hogy Hókuszpók csak egyetlen-egyszer elcsípjen és kondérba dugjon egy töpörödött törpördögöt? Kik az igazi bűnösök, és mi az igazi bűnhődés?
Az erkölcstan sok-sok esztendeje eszi már a kefét, mert nem is olyan könnyű definiálni, hogy mi a bűn és ki a bűnös. Manapság inkább hibákról és rossz döntésekről szoktunk beszélni, ezért van az, hogy többen járnak napjainkban pszichoterápiára, mint gyónni. Apropó: gyónás. Hogy mennyire nehéz is eldönteni, mi számít bűnnek, és mi nem, arról van egy jó kis történetem. Mikor nyolc éves voltam és buzgón jártam hittanórákra, kaptam egy csibét húsvétra, aki a házilagos keresztségben a Pipe nevet kapta. Pipe persze rohamosan nőtt-növekedett, és mozgásigénye túlnyúlt a gyerekszoba falain, így folyton sétáltatni kellett a kertben, mint valami ölebet. Aztán egyszer megelégeltem a sétáltatást, és azt gondoltam: Pipe már jércényi csirke, ellesz egyedül is az udvaron, mert hát a csirkék általában ott szoktak kapirgálni a mesekönyvekben. Pipe el is kapirgált órákon keresztül, ámde engem furdalt a lelkiismeret, amiért magára hagytam a szárnyas jószágot. Így történt, hogy vasárnap könnyes szemmel osontam be a gyóntatófülkébe, és elfúló hangon adtam elő a bűnömet. Hosszasan ecseteltem, hogy milyen veszélyeknek tettem ki a csirkémet, mert mi lett volna, ha arra jár egy sün és megeszi szegénykét. Itt a pap nem bírta tovább és hangosan fölröhögött. Azt hittem, nem hallok jól. De mégis; egyértelműen rázta a nevetés, majd kijelentette: nem vagyok bűnös, csak buta, mert ki hallott már olyat, hogy egy sün felfaljon egy tyúkot?! Még penitenciát sem adott, csak a lelkemre kötötte, hogy hülyeségekkel ne fárasszam máskor a papokat. Nos, a tanácsot messzemenőkig megfogadtam, bár az óta sem értem: mire való a lelkiismeret, ha tök mindegy, mit súg nekünk? Ezek szerint a formai szabályok számítanak, és ha a határokon belül maradunk, akkor jók vagyunk, ha meg kicsúszunk, akkor rosszak? De mi van akkor, ha elégedetlen vagyok a szabályzattal? Hol lehet fellebbezni?
Nos, igen: a társadalmi játékszabályok kényes jószágok. Évezredek során csiszolódtak, és olyanok, amilyenek. Van a büntető törvénykönyv és az összes többi francos jogszabály, melyek nélkül nem ismernénk a „börtön”, a „bűnöző” vagy a „bíróság” fogalmakat. Oké: legtöbben ritkán sértünk törvényt, bár néha nagyon szeretnénk kitekerni a nyakát valakinek, netán beverni a szélvédőjét annak a parasztnak, esetleg elcsórni egy szál szalámit a boltból – mondván, hogy éhesek vagyunk, hé! Persze nem tesszük meg, mert jó gyerekek vagyunk, és különben sem akarunk bekerülni a bűnözői nyilvántartásba. Eddig minden tiszta sor. Igen ám, de ott van az a sok apró-cseprő – vagy éppen főbenjáró – vétek, melyért nem jár hat év szigorított, sőt, még pénzbírság sem, de mégis megvetéssel sújt a társadalom, s még mi is szembe köpjük később magunkat, amiért belesétáltunk az erkölcsi csapdákba.
Hoppá: de mi is az az „erkölcs”? Külső és belső tartás. De mi van akkor, ha a külső szabályok semmiképpen sem alkalmazhatók a belső szabályrendszerünkre? A régiek ezt úgy hívták, hogy az isteni és emberi törvények összeütközése. Voltaképpen temérdek drámai konfliktus alapul ezen az apró kis bökkenőn – a színpadon és a valós életben egyaránt. Antigoné bűnös Théba törvényei szerint, ámde igazi hős, amiért a belső parancsot követte – s ebbe belepusztult kicsit. Tragikus, nemde? És mi van Kreónnal, aki veszettül ragaszkodott a rendhez, fegyelemhez és az emberi törvények betartatásához? Ő talán boldogan élt, míg meg nem halt? Ugyan! A neje, a fia, a famíliája kínhalállal lakolt az amúgy jónak tűnő elképzelésért, mely szerint a társadalmi szabályokat mindenféleképpen be kell tartani. Szuper: akkor most mi a teendő?
Régen könnyű volt eldönteni a kérdést: az erkölcsi normák kőtáblába voltak vésve. De szó szerint. A klasszikus vicc mindenkinek ismerős: Mózes lejön a hegyről, hóna alatt két kőtáblával. Azt mondja a népnek: „Gyerekek, van egy jó hírem, meg egy rossz. A jó az, hogy sikerült lealkudni tízre. A rossz, hogy a hatodik benne maradt.”
Ugye mindenki tudja, mi a hatodik parancsolat? Az a bizonyos „ne paráználkodjál!”, mely egy kisfiú tolmácsolásában azt jelenti, hogy „nem szabad az utcán pizsamanadrág nélkül szaladgálni”. Hát, nem bizony! Mellesleg furcsa, hogy a legtöbb galibát éppen ez a programpont okozza. Az embereket általában sokkal jobban izgatja, hogy ki, kivel és mikor keverte a kavarást; sokkal jobban szeretnek szörnyülködni a piszkos kis hálószobatitkok felett, mint számon kérni saját magukon egy rosszindulatú pletykát, vagy kifizetni egy régóta húzódó tartozást. A saját sarunk különben sem izgalmas. Sőt: legszívesebben elfelejtenénk, és helyette mások dolgaiba ütnénk az orrunkat, mert attól rögtön aranyosabbnak és cukibbnak érezzük magunkat. Na, szerintem ez a legrondább bűn: másokat mószerolni, megszólni és elítélni. Ejnye! A Zsebbarátnő szentül hiszi, hogy ha mindenki a maga dolgával törődne, szebb lenne a világ. Különben is: tanárként azt vettem észre, hogy igenis mindenkiben, a legsutyerákabb, legundokabb, legdinnyébb diákban is van valami, ami szép és szerethető. Csak észre kell venni és elő kell bányászni. Ha folyton lebunkózom, és azt hajtogatom – amúgy joggal -, hogy „dinnye vagy”, akkor dinnye is marad. Szóval, ha épp a nyelved hegyén lenne valami utálatos megjegyzés, akkor jusson eszedbe: kígyóként viselkedsz, ha mérgező szavakkal csípsz. Akkor bizony Lucifer vagy Az ember tragédiájából – ráadásul egy igazán rosszféle rendezésben. Inkább harapj a nyelvedbe, vagy harapd el a szavakat, és mosolyogj egy szépet. Így, ni! Máris jobb!
De mi van akkor, ha hiába mosolyogsz? Ha jön Jerry és felrobbant egy aknával? Netán Csőrike belelök egy forró vizes üstbe, esetleg a kengyelfutó gyalogkakukk elrohan melletted, te meg már zuhansz is le a szikláról? Mi van akkor, ha komisz vagy, de kiderül: az ártatlan képű jótündérek még nálad is komiszabbak? Vagy netán éppen ez a tanulság a mesékben: ha másnak vermet ásol, magad esel bele? Lehetséges, habár az életben nem így szokott a dolog működni. A mesékben meg a Bibliában életképesnek tűnik a tanítás: ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel. Csak hát Tomot nem kenyérrel hajigálja vissza Jerry, hanem 16 tonnás súlyokkal, ami határozottan nem felebaráti jócselekedet. Ha a valóságban vállat vonok Mószer Aranka ármánykodásaira és kedvesen ráköszönök a folyosón, ő attól még ugyanúgy lehülyek*rváz a hátam mögött, amitől én cseppet sem leszek lelkileg emelkedett. Van, amikor a kedves mosoly nem jön be, helyette elő kell venni a nehéztüzérséget, és ki kell állni az elveink mellett. Persze menekülhetünk is, de a balekság – gyávaság. A gyávaság - bűn. A bűnért pedig bűnhődés jár, nincs mese.
A legjobb drámákban a tragikus hős tette magában hordozza a büntetését: Bánk bánt nem ítéli halálra a király, mert élnie rosszabb, mint elpusztulni. Ádám végigszáguld a történelmen, és mikor kiszállna, kiderül, hogy ez a vonat már elment, mert Éva a kis Káinnal terhes, és az emberiségnek annyi. Othello féltékenysége kész rémregény, és ha az ibseni élethazugságokra gondolunk, beleborsózik a hátunk. A bűnök itt sokszor apró hibák, melyek aztán úgy elburjánzanak, hogy visszafordíthatatlanul pokollá teszik a hősök életét. Itt egy kis almalopás és kíváncsiság, ott egy kis hiszékenység, emitt a gyávaság, amott a hirtelen harag: egyiket sem bünteti a törvény, de olyanok, mint az a bizonyos banánhéj. Az ember fenékre esik rajtuk, és kiloccsantja az agyvelejét.
Szóval akkor mi a bűn? Taposóakna. Lehet előre megfontolt és brutális, lehet apró és sunyi; lehet puszta dőreség vagy csak egy megfontolatlan húzás. Az biztos, hogy három kritériumnak kell megfelelnie egy tettnek, hogy azt mondhassuk rá: „ez azért durva volt”. Az első és legfontosabb dolog, hogy tudva és akarva tegyünk rossz fát a tűzre. Hogy szándékosan gyújtsak alá a másiknak, miközben erkölcsileg magam alatt vágom a fát. Vagyis ne véletlen baleset legyen az akció, hanem előre kitervelt pofoncsapás. Aztán ott van a következő két kritérium: hogy közveszélyes, illetve önveszélyes legyen a dolog.  Vagyis gondold meg, milyen következményekkel jár, ha kihúzod a gyufát: fájni fog másoknak? Akkor előbb-utóbb fájni fog neked is. Megéri? Egy fenét! Enni fog utána a penész? Naná. (Vagy ha nem, hát annál rosszabb.) Ergo: hagyd a fenébe a gyufahúzkodást! És mi van akkor, ha egyszerűen belső parancsnak érzed, hogy mégis lángra lobbantsd a szikrát? Nos, akkor te vagy Prométheusz. De jól vigyázz: hiába írta Ady Endre, hogy „áldassék a Tűz csiholója”, azért Prométheusz mégis egy sziklához láncolva végezte, miközben keselyűk lakmároztak a májából. Még így is megéri játszani a tűzzel? Tényleg? Akkor nincs mese, tényleg te vagy Prométheusz! Tedd, amit tenned kell! Sok sikert, és ne feledd: én Tomnak szurkolok!

***


PS: Nem felejtettem el az Ördögzsebet, de a kiadóm ugyanúgy reagált az ötletemre, mely szerint a blogon nyilvánossá teszem a fejezeteket, mint ahogyan a pap reagált anno a csibe-afférra: kiröhögött, mondván a saját piacom legnagyobb ellensége vagyok. Így aztán be kellett látnom, hogy csak néhanap tehetek fel részleteket a regényből, de ezt meg is fogom tenni – már csak a kíváncsiság fokozása végett is… a többit majd meglátja a Nyájas Olvasó, mikor kijön a könyv.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://zsebbaratno.blog.hu/api/trackback/id/tr392740558

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Arwen72 2011.03.21. 18:43:06

Hmm a kérdés ezer évek óta aktuális....
Ráadásul a bugyuta rajzfilm felcserélte a szerepeket.
De épp' a hétvégén mondta nekem valaki,hogy egy helyen annyi szabály kötötte,hogy szépen elfelejtette miért is van ott valójában.
Szóval a való életben hol TOm hol Jerry kerekedik felül és ez valószínűleg így is van rendjén.
Bár tény a Rosszcsontok nélkül nyugodtabb volna az élet de mint Zsebbarátném megjegyezte egyúttal unalmasabb is.:)
Meg az is igaz a legsületlenebb diákban is van valahol valami értékas csak igazi tanítók kellenek akik előássák.
süti beállítások módosítása