Olvastál valamit Gárdonyi Gézától? Hogy még az Egri csillagokat sem?! Ezek szerint neked nem jött be Jumurdzsák. Semmi baj, van még más is a tarsolyomban. Pontosabban Gárdonyi tarsolyában. Személyes kedvencem a „Hosszúhajú veszedelem” címet viseli, és mielőtt a feministák felhördülnének, ez bizony tényleg az, aminek látszik. Tizenkét agglegény karácsony estéjén azzal szórakoztatja egymást, hogy mind elmesélik, miért is nem nősültek meg, de a slusszpoént persze eszem ágában sincsen elárulni! Elég az hozzá, hogy az egyik szereplő valahogy így fogalmaz: „- Sokat beszéltek! Minden történetet el lehetett volna mondani egy mondatban!
- Hát mondd el Az ember tragédiáját egy mondatban! – fakadt ki egy társa.
- Az ember tragédiáját? Azt egy szóval is: asszony!”
Oké, a feministák már garantáltan meg fognak lincselni, és talán a maguk szemszögéből igazuk is van, ámde a Zsebbarátnő menthetetlenül férfipárti. Hogy miért? Talán mert nőként tökéletesen tisztában vagyok azzal, mivel szoktunk mi, hosszúhajú veszedelmek a férfiak agyára menni. Hogyne: egy csomó link és piszok pasas van, akik megérdemlik a sorsukat, de a fiúk többsége abszolút aranyos, vagy jobb sorsra érdemes legalább is. Őszintén sajnálom a teremtés koronáit, mert míg a női magazinok és önsegítő könyvek, spontán capuccino melletti barátnői válságstábok, internetes portálok és szomszédasszonyok csőstül árasztják a nőknek szóló, együttérző és bennfentes lélektani-taktikai trükköket, addig a fiúk csak néznek, mint a moziban, és semmit sem értenek az egészből. Hogyan is értenének?! Az ő boldog világukban a magazinok spéci lökhárítókkal ellátott kocsikat és macákat elemeznek: kevés szóval és sok képpel. A férfiaknak szóló világhálós helyek nem boncolgatják az olyan horderejű kérdéseket, hogy ha egy nő azt mondja „semmi bajom”, akkor most azt miként is kell értelmezni. Ó, nem: a férfiak sokkal egészségesebb rendszerek ennél, és egy hisztimentes világban mindnyájan Supermanek lennének. Persze van egy kis bökkenő: hogy ez nem egy hisztimentes világ. De miért nem?
Jó kérdés: kezdjük azzal, hogy mi is az a hiszti. „A barátom megőrjít: ha csak kicsit is felemelem a hangomat, csak mert huszadjára sem halkítja azt a rohadt F-1-et, és úgy zúg a tévé, mintha két kaptár méhet költöztetett volna be a nagyszobába, nos, akkor én vagyok a hisztis. Ha este fáradtan jövök haza, de ő azt akarja, hogy masszírozzam a nyakát, én meg nyűgösen azt mondom: „jaj, ne már, totál kész vagyok”, egyből Szörnyella de Frász lesz belőlem. Ezeknek a pasiknak lövése sincsen arról, mi az az igazi hiszti!” Ó, drágám, dehogyis nincsen! Csak hát, akit a kígyó megmart, az már a gyíktól is megijed. A tányércsapkodós, kiabálós, bömbölős nagyjelenetekről ne is beszéljünk: aki egy ilyenbe belemegy, az eleve vesztes. A nő, amiért az idegborzolás méltatlan eszközéhez folyamodik – ezzel beismerve a tehetetlenségét, illetve az a férfi is lúzer, aki ilyenkor leáll veszekedni, ahelyett, hogy kisétálna az ajtón.
Különben sem értem én ezt a nagy veszekedős társasjátékot: ha valakit szeret az ember, azt olyannak szereti, amilyen. A hülyeségeivel együtt, éppen azokért – vagy azok ellenére is. Mi a fenének ráripakodni? Mi a csudának a másikat gyötörni? Mi a manónak a másik megváltoztatásán túráztatni a motort? Ha nem tetszenek a beépített extrák vagy a gyári hibák, akkor le kell cserélni a kocsit és kész. Ha a helyzet nem ilyen drámai, akkor el kell fogadni, hogy néha a belvárosi dugóban felforr a hűtővíz, ezért nem árt, ha van nálunk vészfelszerelés.
Mint mondtam: bírom a férfiak mentalitását. Sokat tanultam tőlük: többek között azt, hogy nem éri meg a bolhából elefántot csinálni. Ha a lányok hajlandóak lennének elhinni azt, hogy a fiúk szavai mögött a legtöbbször nincsen mögöttes jelentés (leszámítva azt, ha kétértelmű megjegyzéseket tesznek a szex reményében), akkor lényegesen kevesebbet kellene költenünk a korai ősz hajszálak és megjelenő ráncok eltüntetésére. A nők kényszeresen konspirálnak, és töprengenek: ha felhív a fickó, akkor miért; ha nem: miért nem; ha némán ül: mi a baja; ha sokat beszél: a nyavalya! Ez még csak hagyján: van, akinek ez az analizálgatás a hobbija, mint másnak a matyóhímzés. Igen ám: de ha történetesen imádsz is matyóhímzett terítőket készíteni szabad perceidben, soha eszedbe sem jutna másokat is erre kényszeríteni, majd halálosan megsértődni, ha a többiek nem osztoznak eme nemes szórakozásodban. Ezzel szemben a nőknek fel sem tűnik, mikor a fiúkat azzal nyúzzák, hogy „meséld el, mi bánt”, meg hogy „de most mire gondolsz?”, akkor végső soron lassú tűzön forgatva kínozzák áldozatukat. Mert az istenadta általában nem gondol másra, mint hogy a.) de jó a barátnője dudája b.) melyik csatornán is lesz a BL-selejtező? c.) tamdadamm-subidubidamm… Boldog ember! Lenne – ha, nem kellene heves fejtörésbe fognia, hogy valami frappáns kis szöveget koholjon barátnője kedvéért. A katasztrófa ilyenkor szokott bekövetkezni, ugyanis az őszinteség még mindig jobb lenne, mint az ilyenkor kiagyalt hülyeségek. Szó szót jövet, és már repülnek is a tányérok vagy a meggondolatlan szavak.
Hogy milyen fiúkat szeretnek a lányok, azt a CIA összes kódfejtője sem tudná desifrírozni. Mindenféle felmérés született arról, hogy fontos a V-alakú testalkat (de könyörgöm, miért van egy csomó giliszta alkatú műmajernek egy rakás nője?!); alapvető a humorérzék (abszolút egyetértek, de akkor hogy lehet Bill Gates-nek felesége?! Ja, megvan: a felmérések szerint a pénz is számít, mint státuszszimbólum, ami gáz ugyan, de igaz); kell számos külső és belső tulajdonság, de a végén csak az sül ki a dologból, hogy a fene sem tudja, mi kell a nőknek. Csoda, hogy a férfiak úgy össze vannak zavarodva olykor, hogy hibát hibára halmoznak? Évezredeken keresztül Tarzanra volt szüksége Jane-nek, de ez lejárt lemez. Azaz nem egészen, mert bár a dzsungelszőrzet már nem menő, azért a túlélőösztön az tetszik. Később jött Super- Spider- és a többi „man”: aki nappal átlagfickó, éjjel menőjenő. Nagyszerű szerepminta: kész csoda, hogy nem lett minden fickó skizofrén a 20. század végére! Mi, nők ebbe már belegolyóztunk volna, de a fiúkat éppen a sokat kárhoztatott, - és érzéketlennek titulált – gondolkodásmódja védi meg a zárt osztálytól. Mondom én, hogy el kellene lesni pár trükköt tőlük! Na, nem a magas infarktus- és egyéb halálozási rátát, mert ha bele nem is őrülnek a fenekestül felfordult világba, szépen lassan azért belehalnak a strapába. Egészen biztos vagyok, hogy ha egy lakatlan szigetre tennék ki őket, vígan éldegélnének az emberi kor végső határáig: buherálnák a kis kenuikat, levadásznák a szirti kecskéket és legfeljebb csak azon idegeskednének, hogy nincs térerő.
Ó, ez a másik, amit szeretek a fiúkban: az apró kis mániáikat. Van, aki anyahajót épít; van, aki megőrül a Star Trekért; akad, aki naponta körbefutja hússzor a háztömböt vagy orrvérzésig töltögeti le a megosztók rockzenei termését. Aki szerencsés, az éppen ilyen molyolós fickóval akad össze, de a nők hajlamosak ezt is elszúrni: hé, csajok, addig örüljetek, míg a szerelmetek csillagászkodik vagy karácsonyfadíszeket készít lombfűrésszel! Hogy miért? Mert ez aranyos dolog: a.) van egyéniségük b.) addig sem pornót néznek c.) amíg ők az anyahajót bütykölik, ti is megcsinálhatjátok a manikűrötöket! Jó, tudom: előfordul, hogy a férfiakat beszippantja a kis mániájuk, mely hirtelen nagybetűs MÁNIA lesz, és első helyre kerül a csapatranglistán. Ilyenkor bizony nincs más választás: vagy kiütjük a pontszerző helyről azt a fránya bélyeggyűjteményt, vagy beletörődünk a sorsunkba. De mivel lehet piros lapot adni a Mauritius-bélyegnek? Öhm… vannak ötleteim. (És ezek az ötletek köszönőviszonyban sincsenek a nyaggatással…) De mi van akkor, ha még a dögös csipkebalhék és combfixek sem térítik jobb belátásra a mániákus fiúkat? Marad a közös hobbi, amit mindkét fél élvez. (És fene a gusztusukat, de vannak olyan párok, akik a kartotékozást jobban élvezik, mint a csipkebalhékat. Ízlések, pofonok. A lényeg, hogy meglegyen a közös pont.) Különben is: a nőknek is kellenek az apró, egyedi mániák, különben csak egyek leszünk a sok-sok próbababa közül.
Apropó: próbababa. A lepattant alakoknak végleg leáldozott a napja. Már csak mendemondákban élnek a tarisznyás bölcsészek (habár a minap hallottam egy beszólást; debreceni orvosi egyetemisták megláttak két csövest guberálni, mire az egyik srác: „Hé, az ott nem a szabad bölcsészek két dékánja?” Nice.). A nők napestig tollászkodnak a tükör előtt: kedvenc hobbink a ruháinkat pakolászni, nézegetni, másokéval összevetni, és fejben hosszú listákat készíteni arról, mi mindenre van szükségünk a tökéletes külsőhöz és a hódításhoz. Ezt a szokásunkat sikeresen átragasztottuk a fiúkra is, ami egyrészről rendben is volna, de hol van a Die Hard végén fáradtan bandukoló, koszos, izzadt, borostás világmegmentő hős mítosza? Őszintén: a hímnemű próbababák elég töketlenek. A valóságban dettó. Ide nekem a pasipowert, még akkor is, ha kimennek a divatból a rózsaszín teniszpólók és piros férfidzsekik! És nem, lányok, nem ér fintorogni, ha a világmegmentőknek nincsen kedve shoppingolni menni. (Különben is: nincsen rosszabb egy morcos és nyűgös szuperhősnél. Komolyan: King-Kong vagy Godzilla jobb társaság náluk.)
És mi van az ésszel? Hiszen a feminizmus éppen az ész és tudás nevében hirdetett egyenlőséget, és a lányok bőszen eldobálták a melltartóikat és az epilátorukat, a hajukat pedig csimbókosra növesztették a hatvanas évek nagy feminista mozgalmainak köszönhetően. Szerencsére ennek is bealkonyult, mint minden túlzásnak, viszont az egyetemek az óta is tele vannak lányokkal (kivéve a műszaki karokat). Hivatalosan is okosak lettünk. Okosak lettünk? Tényleg annyi esze van a nőknek, mint szeretnék? Ó, dehogy! Van még mit tanulni, csak ez a kurzus nem szerepel az egyetemi tanegységlistákon: nevezhetnénk női furmánynak vagy bármi másnak. És hogy kik lennének az oktatók? Például a férfiak! Nem róluk, hanem tőlük kell ellesni pár trükköt, ha már olyan emancipancik lettünk. Olyan sok okos dolgot tanulhatunk egymástól, nem? Például, hogy nem nyüstölni kell egymást, hanem közös nyelvet beszélni – ez tök vonzó vonás! -: s mivel a nők verbális és empatikus készségei jobbak, mint a férfiaké, nincs mese – itt az idő, hogy ki-ki bebizonyítsa, hogy a hosszúhajú veszedelem mítosza szimpla félreértés, és igazából háromkívánságos jó tündérek vagyunk.