„A dohányosok korábban halnak, később kagylónak öltöztek a jelmezbálon.” Leesett? Biztos? Kaparod a falat? Akkor jó helyen jársz. Vagy még mindig nem világos? Harmadjára mindenki megérti a nyelvi poént, amit a szakemberek úgy diagnosztizálnak, hogy a grammatikai homonímiák egybemosatása. Nekünk persze elég annyit mondani: „hú, ez kegyetlenül fárasztó volt”. Dühösen legyintettél, mikor leesett a tantusz, vagy önkéntelenül is elvigyorodtál? Üdv a fedélzeten! Ez itt a humor-ügyi gyorstalpaló tanfolyam, bár nincsen semmi garancia arra, hogy viccesebb leszel, ha elolvasod a Zsebbarátnő elménckedéseit, de egy próbát megér, nem?
Dunát lehetne rekeszteni azokkal a szuperhiteles és hiperszéleskörű felmérésekkel, melyek arról szólnak, hogy mit tartanak bennünk legvonzóbbnak az ellenkező nem tagjai. Ezek kivétel nélkül mind oda lyukadnak ki, hogy a hosszú comb meg az izmos hát kismiska: az első három főerényben nőknél és férfiaknál egyaránt ott virít a humorérzék. Kérdés, hogy ez a „jobb híján legalább röhögni lehessen rajta” – kategória, vagy komoly értéknövelő potenciál. Alighanem az utóbbiról van szó, ugyanis a nevetés evolúciós örökségünk: mélyebben kódolt igény, mint a menő autó vagy a Prada táska, amit a fiúk ráadásul fel sem ismernek… Bizony: a nevetés egyértelmű játékszignál. És ki ne szeretne játszani? Csak az unalmas savanyújóskák, akik garantáltan lecsúsznak a „jófej” jelzőről. Márpedig manapság létszükséglet jófejnek lenni. De mégis: kik azok a jófejek?
A kérdés bonyolultabb, mint hinnénk: ugyanis ahány ház, annyi szokás. A nyugdíjasklub társkeresőjében a joviális Albi bácsi simán tiporhatja az elaggott hölgyszíveket pár szakállas viccel, melyekre az unokái csak a hajukat tépnék. (Tudjátok: „Mi a különbség a vidra és a híd között? A vidra fel tud mászni a hídra, de a híd nem tud felmászni a vidra…”) A humor életkorfüggő. Valamint műveltségfüggő. Szituációfüggő. Soroljam még? Ami ma vicces, az holnap már nem az. Gondoljunk csak a párszáz esztendős „trufagyűjteményekre”, azaz korabeli „kabarékra”, melyeket ma 1. nem értünk 2. ha megértjük, annál rosszabb. Állandóan azzal élcelődnek, hogy a másiknak olyan az orra, akár egy uborka, a hasa meg görögdinnye… módfelett mókás, nem? Olyan ez, mint egy tortát nyomni a másik ember arcába és fenékre esni egy banánhéjon: a némafilmek idején murisnak tűnt, manapság nem igazán. Kivéve, ha… na, mikor? Pontosan: ha valaki épp az orrunk előtt nyalja fel a földet egy elhajított uborkakarika jóvoltából, netán a pincér csakugyan a nyakába tálalja a levest… ilyenkor máris nevetésre áll a szánk, és belül mélyen megvetjük magunkat. Ugyan már, ne adjuk az álszentet! Bizonyos afrikai törzsekben bevett szokás, hogy az éhkopptól összeeső haldoklót szó szerint körberöhögik a többiek. Hogy miért? Mert így könnyebb szembenézni a bajokkal. (Bár a fene tudja: lehet, hogy nem akarok egy party kellős-közepén jobblétre szenderülni.)
A nevetés tehát azért alakult ki az evolúció során, hogy jelezze: ez nem komoly, ez csupán szórakozás. Na, persze nem mindig, de játékból mégis… Ha a drámaian komoly dolgokat áttoljuk a humor dimenziójába, megkapjuk az akasztófahumort: csoda, hogy a gulágoknak, lágereknek és a diktatúráknak igencsak burjánzó vicckészlete volt? Talán azért van annyi morbid viccünk, mert szeretjük a falra festeni az ördögöt. Csínytevő gyerekekként húzzuk ki a gyufát, amikor gusztustalan témákból mazsolázunk: „Hé, mi az abszolút szerelmi csalódás? Mikor a vak görény rájön, hogy egy fingba volt szerelmes.” A vicc tökéletes példa arra, hogy a humor egyik forrása az abszurditás lehet: egy olyan helyzetet vázol, mely eleve létezhetetlen, így magunk elé képzelve máris elrugaszkodtunk a valóság talajától. Aztán ott van a komolytalansági faktor: a vak emberek a valóságban – tabuk. De mi van a vak görényekkel?... A szerelem komoly dolog – a realitásban olykor szenvedünk tőle, mint a kivert kutyák, máskor meg magasba röpít. De mi van, ha valaki egy fingba szerelmes? Na ugye… A humornak nem kell tiszteletköröket rónia, bátran eljátszhat bármivel, és kimondhatja a leggonoszabb ötleteinket is: mint az udvari bolond a mesékben. A humor: szelep. Kiengedjük a fáradt gőzt, és kész: még mindig jobb kifigurázni a szomszédunkat, semmint felaprítani kisbaltával.
De még mindig nem tudjuk, kik is azok a jófejek. Titkos kaszt ez: manapság egy társasági ember fokmérője elsősorban az, hogy mennyire „jófej”. Cool. Sőt: kúl. Csesszus: „kúlos”. Egy tanár előtt áthatolhatatlan falak húzódnak, mikor meg akarja érteni: mitől „jó arc” az a sutyerák, neveletlen és bukdácsoló svihák, az a szimpatikus kölök meg ott az ablak mellett miért nem menő. Rejtély. Pedig a dolog egyszerű: minden közösségben más számít jópofának. Az a csoda, ha valaki több társaságban is képes babérokat aratni: s ha egy diák beszólása még egy tanár szerint is vicces, na, az csúcsteljesítmény. (Legfrissebb kedvencem: a huszonhatodik Petőfi-vers elemzése után felvetettem, hogy a hitvesi líra egyik gyöngyszemét azért olvassuk még el, és nyissuk ki a szöveggyűjteményt a Minek nevezzelek című költeménynél. Mire az egyik fiú megszólalt: „Mindenki olvassa úgy, mintha Petőfi a neje melléről írta volna!” Az első versszak felolvasása után könnyeznem kellett a nevetéstől, mert egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztatni a hülye ötlettől. Kösz, Kisantal úr!) A jófejeknek mindent szabad: talán ez a nyitja a dolognak. Akik mindenből viccet csinálnak, azok már nem is viccesek, csupán „jófejek”. Hiszen ha semmi sem komoly, akkor nincs is értelme a humornak. Ilyenkor az egyén átcsúszik egy másik kategóriába, melyet még nem neveztek el a szociológusok, de csakhamar ennek is eljön az ideje, mert tele van a világ mértéket tévesztett jófejekkel. A humor-túladagolás hatására eltűnnek az erkölcsi normák, s csupán egyetlen fokmérő marad: a poén, ami már nem is poén, mivel nincs mihez viszonyítani. Tragédiát is lehetne akár írni erről, de mégis furcsán venné ki magát: a túlzásba vitt humor drámája… senki sem sírna a végén, ha valaki belepusztul a röhögésbe. Ráadásul a hangos viháncolás mindig izzadtságszagú kissé: mintha valaki folyton figyelemért pitizne. Ismertem egy fiút, aki képes volt az út szélén talált száraz kutyagumit megenni, csak hogy murisnak tűnjön fel a többiek szemében. Szerintetek mi lett a végeredmény? Hogy murisnak tűnt fel… ez azért szomorú, nem? Vagy inkább tanulságos: a legkakább poént is el lehet adni úgy, hogy nevessenek rajta, csupán ismerni kell a közönséget. Itt jön be a képbe a profi és az amatőr bohóc közötti különbség: az amatőr a közönség szeretetére hajt; a profi cinikus. Azt adja, amit kívánnak tőle, és kihasználja a társasági sikert.
És kik a profi vicces fickók? Netán a színesre mázolt bohócok volnának azok? Ó, egek! A bohócok félelmetes jószágok. Kevés gyereket ismertem, aki oda lett volna az idióta fejhangon hápogó, ízléstelenül kifestett paprikajancsikért. A gyerekek még okosak, és tisztában vannak azzal, hogy a bohócok nem azok, akiknek látszanak. (És nem, nem értem, hogy a beteg gyerekek gyógyulási statisztikája miért emelkedik, ha a Pirosorr Bohócdoktorok járnak hozzájuk vizitelni. Lehet, hogy a valódi dokinál és az infúzióknál még a bohócok is viccesebbek?) A bohócok totális pancserek: rosszul játsszák a szerepüket. Profinak kellene lenniük, de e helyett úgy humorizálnak, hogy rögtön leleplezik magukat. Márpedig azt senki sem szereti, ha valaki előre elröhögcséli a vicc csattanóját. Ó, nem: a profi képes pléhpofával nyomni a sódert – mintha csak akkor jutna eszébe. Nos, ez egyébként igaz is: a jó humor mindig helyénvaló. Valami ötletes asszociációra épül, mely megmozgatja a hallgatóság fantáziáját és közös ismeretanyagát. Úristen, ha jobban belegondolunk, nagyon magasra tette a lécet magának az emberiség, mikor megalkotta a humor fogalmát.
Hogy mikor is? Hippokratész, akinek az orvosi esküt köszönhetjük, azon tűnődött az ókorban, hogy vajon mi okozza az emberek kedélyállapota közötti különbözőségeket. Azt sütötte ki, hogy nyilvánvalóan a testnedveink okozzák a jókedveink (vagy a rosszkedveink). Bizony: a humor annyit tesz, mint testnedv. Hippokratész úgy okoskodott, hogy akiben túlteng a vér, az vérmes kedélyű lesz; akiben a fekete epe uralkodik, az mélabúra hajlik, míg a sárga epe – igen találóan – epéssé teszi az embert, míg a nyáltól nyálkásak leszünk (bármit is értsen ez alatt). Aki humoros, az vérbő kell legyen, ami természetesen nem igaz. Vannak kifejezetten fanyar humorú alakok – gondoljunk csak Woody Allenre -, de azért ők nem azok, akikkel szívesen rekednénk egy lakatlan szigeten. Hogy én melyik humoristával szenvednék hajótörést egy távoli tengeren? Természetesen azzal, amelyik össze tud tákolni egy anyahajót a rendelkezésre álló kókuszdiókból. De ha közben egyetlen egyszer is megereszt valami szőke nős viccet, akkor kénytelen leszek a cápák közé hajítani. Hogyan is mondta Karinthy? A humorban nem ismerek tréfát…