…, és tényleg! Annak idején, megboldogult filosz-koromban, mikor még Czuczor – Fogarasi szótárat reggeliztem a nyelvészkönyvtárban, és barokk irodalmat ebédeltem a rettegett „KSI”-vizsgára készülve, azt olvastam valahol, hogy a „Székelyföld – mindig zöld” rímpár már a fene sem emlékszik, melyik elfeledett költő melyik elfeledett művétől fogva, de végigvonul irodalmunkon, mint valami tökéletes tisztarímes motívum. Részemről kissé sutának tartottam ugyan, mert micsoda bárgyú dolog egy ilyen kézenfekvő rímet fölkenni a „föld”-re, ráadásul már hogyan is lenne zöld a föld, hiszen a föld az barna (oké, metonímiáról van szó). Egy szó, mint száz, én sosem voltam kibékülve ezzel a hű, de híres rímmel, mígnem kiderült, nem is volt olyan bárgyú az a költő, hiszen Székelyföld valóban zöld. Olyan zöld, amilyen zöld csak egy föld lehet. Hogy ez lehetetlen? Csak annyira, amennyire képtelennek tűnik, hogy mintegy hét-nyolcszáz kilométerre az otthonomtól mindenki azt a nyelvet beszélje, melyet én magam is. Ha a szélrózsa bármely irányában is bandukolnék ennyit, hallanék ugyan orosz, lengyel, német nyelvet, avagy franciát, hogy a macedónról, bolgárról vagy olaszról ne is beszéljek. Nem: pontosan keletre kell tartani, ha azt akarom, hogy hazaérjek. Mert ahogy kiszállok Székelyföldön, két dolgot érzek egyértelműen: azt, hogy itthon vagyok, és hogy ez a föld – tényleg zöld. „Magyarán” Grönland, én meg eszkimó vagyok…
Hogy miként csöppentem a Hargita tövébe hirtelen, az csak annyiban érdekes, hogy az Írószövetség támogatásával egy-egy kiadó eljuthat a határon túli irodalmi műhelyekhez, felpakolva könyvekkel és szerzőkkel (esetemben: fordítóval), hogy ott egy-két előadással elkápráztassák a tisztelt nagyérdeműt, és szippantsanak egy kis „kulőr lokált”. Na, én szippantottam belőle rendesen, azóta is bódult vagyok kissé, bár ki tudja, talán a kétszer tizenkét órás utazás az oka, melyet Csíksomlyóig még a frissen épült – nyúlfarknyi – autópálya szakasszal sem lehet lerövidíteni. Annál is kevésbé, hogy csak egyik irányban lehet felhajtani rá Kolozsvárnál, ennek utána úgy fest az egész, mintha egy kísértet-autópályán, szellemautók között repülnénk: sehol egy lehajtó, egy megállóhely, egy benzinkút; csak a sztráda meg a Tordai-hasadék.
A benzinkutak hiánya különösen érzékenyen érintett, tekintettel az Achilles-sarkamra: a mosdó-keresésre. Ha díjakat osztogatnának „eszményi útitárs” – kategóriában, minden bizonnyal e miatt a gyengém miatt maradnék le az aranyéremről, ugyanis más tekintetben meglehetősen alkalmazkodó poggyász vagyok, de ha mosdóhelyiség-vadászatra kerül a sor, akkor sok gondot okozok a többieknek. (Mit tegyek? Nőből vagyok, ráadásul már gyerekkoromban is mindig az olyan praktikus kérdések izgattak, hogy vajon a regényhősök hova jártak toalettre, és ha kitörne a világháború, akkor hogyan alakíthatnánk ki megfelelő higiénés körülményeket a pincében…)
Eszményi útitárs másrészt azért sem vagyok, mert míg a többieket életre-halálra felizgatja, vajon jó felé megyünk-e vagy sem, engem, ha már úton vagyok, semmi sem tud kizökkenteni buddhista békémből, feltéve, ha van elég csokoládé a táskámban és a szájfényem a kezem ügyében van. Ha még egy könyv is akad, felőlem akár a tundrán is keresztülvághatunk, csak álljunk meg néha egy benzinkútnál... Így aztán nem csoda, hogy az utazások alatt nem sok vizet zavartam: különben is hajlamos vagyok a derűs rezonőr szerepére, s csak indokolt esetben adom elő a dívát. Még Székelyudvarhelyen is megálltam, hogy a nyakába ugorjak Csaba királyfinak (persze csak szobor képében), és csak képzeletben nyomtam csattanós csókot a szájára, – hátha felébred. Ezért aztán nem is ébredt fel, s nem jött értem a csillagösvényen, hát kiporoszkáltam a szoborparkból, noha félszemmel észrevettem, hogy ugyan sok koszorú, magyar szalag, emlékgyertya díszelgett Csaba királyfi előtt, de azért a bajnok mégsem ő volt. Nem, nem: sem Rákóczi, sem a többi nagyok nem rúgtak labdába a „vándor székely hazatalál” felirattal ellátott, egyszeri góbé szobra mellett, mely roskadozott a sok pántlikától. És még mondja valaki, hogy az emberek lelkéből kikopott a respublika. Jó-jó, tiszteljük a nagyurakat, hős fejedelmeket, na de szeretni? Szeretni inkább a magafajtát szereti az egyszeri ember.
Hát, ha a vándor székely is hazatalál, hogyan is ne találtunk volna el mi is a Csíksomlyó határában álldogáló, elegáns kis panziónkba, igaz, hogy a GPS-t nem a román valóságra kalibrálták, ezért a macskajajos nyelven bepötyögött helyek mintha nem is léteztek volna a gép számára. Úgy tűnik, a Sony-frissítések a trianoni revízió mellett foglalnak állást. Erről jut eszembe egy kedves történet, melyet a vendéglátó főszerkesztő mesélt: Székelyudvarhelyen osztálykiránduláson volt a diákjaival egy földrajztanárnő az „ókirályságból” - ahogy az originál-román vidékeket nevezik az ottaniak. Reggel zavartan jön a szállásadójukhoz egy köteg lejjel, s kérdi: hol tudnának itt forintot váltani. Forintot? Azt meg minek? – ámul a gazda. Hát, hogy itt, magyar földön tudjanak valamit vásárolni maguknak a gyerekek… Magyar föld? Nocsak, a földrajztanárnő vagy átaludta a történelmet, vagy tud valamit. Szerintem szimplán csak siralmas a tanárképzés a bukaresti egyetemen.
De, hogy szavaimat egymásba ne öltsem, megérkeztünk a fogadóba, melyről csupán egyetlen dolgot tudtam, jelesül, hogy a hely specialitása a hurutos angadzsabur-leves. Hogy mi az a hurut? A neve alapján ítélve nem az a kulináris ínyenc fogás, melyre vágyna az ember, és ha még azt is elárulom, hogy a hurut öt liter kovászolt tejből valamint öt kiló darált petrezselyemből készül mintegy nyolchétnyi csepegtetés, forralás, altatás akadálypályáján keresztül, akkor mindenkinek elmegy a kedve az örmény füllevestől. Az angadzsabur ugyanis fültésztát jelent, de szerencsére semmi köze a fülcimpához: szimplán egy ravioli-szerű levesbetét úszkál a kellemesen savanykás, zöld színű, tejes lében. Az angadzsaburon kívül persze kevésbé egzotikus fogások is szerepeltek az étlapon, mint például a „mezei” puliszka, vagy a házi kolbász friss kenyérrel. Ez a friss kenyér is megér egy misét: a mi pesti, levegővel dúsított, zacskós kenyerekhez szokott gyomrunk ájul örömmel vette tudomásul, hogy az igazi kenyér héja finom, ropogós, a tésztája nem hófehér, de dús, laktató, illatos és foszlós, nem mállik morzsákra, és ha egy karéjjal elmajszol belőle az ember reggelire, akkor délig garantáltan nem éhezik meg. (Mondtam én kislányként, hogy egy kenyér belsejébe vájt viskóban szeretnék lakni!)
 

A panzió a lehető legtökéletesebb helyen állt: a Kis-Somlyó oldalára nézett, az erkélyről a somlyói templomra lehetett látni (gyomrában a Babba Mariával – mint Jónás a cethalban), a domboldalba fehér kövekből azt rakták ki, hogy „csak Jézus az út, az igazság, az élet”, amitől hirtelen nagyon szakrálisnak éreztem az egészet. Az ünnepélyességet fokozta, hogy szemben meg a Hargita, a székelyek szent hegye hullámzott, s ha elnéztünk észak felé, akkor megpillanthattuk álmaim állásának helyszínét, a csíkdelnei templomot, de arról majd később. Mondanom sem kell, hogy az első éjszakát ájult álomban töltöttem, s csak reggel, a harangok kongása ébresztett fel, hogy mikor, azt örök káosz fedi, mert nem akaródzott pár napra átállítani az órámat, így sosem lehettem biztos abban, hogy határon inneni avagy túli időt mérek (s hogy mi számít innennek vagy túlnak, az megint szubjektív dolog).
Két nap: nem a világ. Mondhatni, alig töltünk itt pár tucat órát, de végig azt érzem: megállt az idő. A gyimesi falvakban népviseletbe, pörge kalapba bújt legénykék lépdelnek az utcán, egy pillanatra azt hiszem, hopp, ez itt Ábel a rengetegből, aztán kiderül, nem, csak „kicsöngetés” volt, azaz évzáró ünnepély, onnan ügetnek haza, olykor sok kilométernyit – persze gyalogszerrel – a diákok. És ugyanígy időtlenné tágul a tér és idő, mikor a csíkdelnei templomhoz érünk… de még mindig várok azzal, hogy elmeséljem, olyan ez számomra, mint a püspökfalat. Időtlen, vagy inkább ősi az a vendégszeretet is, mellyel mindenütt fogadnak ezek a makacsállú, komoly szemű székelyek, akiknél a kedvesség sosem kincstári, mert olyanjuk nincsen nekik. Vagy kedvesek, mert azok akarnak lenni, vagy nem akarnak kedvesek lenni, és nem is azok. Középút nincsen. A vendégszeretet őszinte, ősi szabály, ahol természetes, hogy biciklivel „felvezet” a parasztbácsika, ha útbaigazítást kérünk; hogy a pultos lány az étteremben (ahova mosdómániám miatt kell betérni), rögvest elmagyarázza, hol érdemes vízimalmokat keresni, ha egyszer a pesti uraknak ez a bolondériájuk, akkor jószívvel elkalauzolnak bárhova, még kérni sem kell.

A Székelyföld szerkesztőségében egyenesen elvarázsolt zsiványtanyán érzem magam, kivéve, hogy ebben a kis házikóban a szakállas székelyek mind több nyelven beszélő, széles látókörű, világszínvonalú, de mégis ide gyökerezett, ízes beszédű figurák, akik hozzák a transsylvánus műveltségi papírformát, melyet az évszázadok már-már kötelező hagyománnyá tettek itt a végeken. Persze egyetlen nőként a sok író között meglehetősen furcsa helyet foglalok el a társaságban: úgy érzem magamat, mint egy királykisasszonyka, akit udvariasan minden jóval ellátnak, lovagias bókokat mondanak neki, aztán fent hagynak a trónuson, hadd nézelődjön, míg a férfiak politikáról, történelemről, országról-világról, és persze irodalomról beszélnek. Ha a szerkesztőség mókás gyufaskatulyáját forgatom a kezemben, rögvest hoznak egy tucattal, hadd örüljek, s ha megsimogatom valamelyik kiadványuk fedelét, íziben mutatnak még három másik könyvet. Nem vagyok az a kimondott Carrie Bradshaw, akinek muszáj kotnyelesen beleszólnia a férfiak dolgába, eliszogatom a moldvai bort, amit a poharamba töltöttek, és nevetek a számtalan székely anekdotán, melyeket megjegyezni úgysem tudok. Talán csak egyet, amelyik a „fekete székelyről” szólt, az Emilkéről. Emilke anyja helybéli lány volt, mag az apja egy arra szakadt afrikai, így a gyerek kávébarna lett, de semmi baj, hiszen úgy élt, mint bármelyik suhanc a Hargita tövében. Állt sorban egyszer a postán, s látja, hogy mögötte nagyon nézi őt egy öregember. Meresztgeti az öreg a szemét, nézi jobbról, nézi balról, mígnem Emilke megunja a dolgot, és ráförmed: „Mit bámul, öregapám, én is székely vagyok.” Mire az öreg megvakarja a fejét: „Hát, az lehet, fiam, de akkor mi vagyok én?”
Az esti előadás aztán lehetőséget nyújt a kibontakozásra, a „nem mese az gyermek” mottóra fűzi fel a kiadó a csodálatos könyvszaporítást, melyet nap mint nap véghez visz, aztán jöttek a muminok, a maguk gyerekmesének igazán nem mondható, örök-bölcs világukkal (az én tolmácsolásomban), végül T. magyar mágikus mesekincsre épülő regénytrilógiája került terítékre, csak Gy. duzzogott, mert végül úgy döntött, mégsem olvassa fel a kedvenc versét, és talán úgy érezte, nagyobb elánnal kellett volna kérlelnünk, hogy ossza meg velünk a szellemi kincset. Hja, ilyenek az írók. Meg olyanok, hogy mindig van valami vezérhangyájuk. A lavinát én indítottam el, mikor ártatlanul megjegyeztem, milyen jó kis vízimalmot ábrázoló fotó lóg a panzió falán. No, erre T. tüstént a fejébe vette, hogy a készülő könyvébe pont ilyen malomkerekekre volna szükség illusztrációként, s Gy. már fogta is a fotóapparátust, hogy indulunk malmokat fotózni. Igen ám, de hova. Persze elég volt a kiadónak egyetlen kósza kérdést megkockáztatnia, a Székelyföld szerkesztősége már zúdította is a környékbeli malmok neveit, sőt, felhajtottak egy ezzel foglalkozó kötetet valamelyik könyvesboltból, melynek a fotográfusa is betoppant hamarosan (bár nem mert hozzánk szegődni), mégis malmokkal és térképekkel felszerelkezve vágtunk neki Csíkmadarasnak, ahol az Olt még csak kicsiny patakként kanyarog körbe egy kis malomszigetet, rajta egy kétszáz esztendős, ódon épülettel. A ház falán nagy tábla hirdeti, hogy uniós pénzből tatarozzák, s a renoválásra szükség is lesz, ugyanis Gy. a nagy fényképezés közepette beszakadt a malomárokba, magával rántva a híd régi deszkáit. Arra azért volt ideje, hogy befényképezzen a szoknyám alá, és a zuhanástól megviselt bokával sem átallott bemászni a malomkerék lapátjai közé. A helyiek ragaszkodtak hozzá, hogy baktassunk el a csergeványolóhoz is, de rajtam kívül a többi pesti nem hallott még sem a csergékről, sem a ványolásról, én is csak azért, mert figyelmesen olvasgattam az elém rakott kiadványokat a szerkesztőségben, míg a férfiak kvaterkáztak.
Egy szó, mint száz, a következő malom, melyet az esti poharazgatás során ajánlott figyelmünkbe Ferenczes István, a Hidegségben rejtőzött valahol, s az öreg még ifjú tanítóként járt esténként a két segédtanárral pisztrángot fogni abba a patakba, mely a kereket hajtotta. Állítólag behasaltak a meleg vízbe, és mint a medvék, a tenyerükkel kapkodták ki a halakat. A malom gazdája akkoriban még az öreg Csillag volt, a fia még az iskolapadban ült, aztán tessék: mikor odaértünk, kiderült, hogy az ifjú Csillagot is vagy három hete temették. Az emberek errefelé gyorsabban kopnak, csak a malmok működnek, megtépázott, rozsdálló kerekekkel. A Csillag-malom jelenlegi gazdája egy harminc éves férfi, noha egy tízessel idősebbnek néztem magamnál, s bár dolgozott Norvégiában és Budapesten is, csak hazament, hogy átvegye a birtokot, meg a malmot, melyet beindít a kedvünkért. Nézem, hogy zubog a kert tövében a kis malomkeréken átbucskázva a Hidegség pataka, közben iszonyodva fedezem fel, hogy a malomkő mellé betűzve ott éktelenkedik egy aszalódott pulykaszárny. A férfi a legnagyobb nyugalommal közli, hogy az apja hajdan ezzel söpörte le a búzát. (De miért?!) A szíveslátásért pár lejt csúsztatunk a pulykaszárnyak kegyeleti oltalmazójának, aki erre beszédes lesz, s előhoz egy naptárat, benne csupa, eldugott, gyimesi épülettel. Így jutunk el aztán Csíkszentmihályra, de előtte még elkanyarogtunk az ezeréves határig, Gyimesbükkre. Hogy vajon miért pont ez volt a magyar szállásterületek keleti vége, azt nem tudom, mert ahogy nézem, nyugodt lélekkel elporoszkálhattak volna még párszáz métert, vagy éppenséggel kilométert, de nem: megálltak és kész. A domboldalba felkapaszkodva lélegzetelállító látványban volt részem: viharfelhők tornyozódtak a Rákóczi-vár felett, odalent pöfögött a Horthy-féle szárnyvasút, itt álltam az ezeréves határkőnél, és mikor éppen összesűrűsödött volna a történelem, akkor Gy. kiáltása törte meg a csendet, ugyanis kis híján legurult a kaptatóról… Mit is mondjak? A varázs megtört, ezért okosabbnak láttuk elindulni Görbeség patakára. Az egymásnak ellentmondó útbaigazításokból már gyaníthattuk volna, hogy nem lesz könnyű megtalálni a malmot, melynek a lapátjait elvitte az ár, s a kereke beiszapolódott, de T. szeme felcsillant, mondván: épp ilyen rozoga szerkezetek illenének a szövegéhez. Igaz, de nem számolt a rozoga malmokhoz tartozó rozoga utakkal, melyek viszont cseppet sem illettek az autója tengelyzetéhez, így lassacskán döcögtünk a malomig, mely mellett persze többször elhaladtunk, mígnem bejutottunk egy erdőbe, ahol a madár sem járt. Azaz ez nem igaz: a fenyőfák között kanyargó, sziklák szabdalta patak vizére olyan madarak reppentek le, amilyeneket még életemben nem láttam. Azonban én már kezdtem sejteni, hogy vissza kellene fordulni, s csakugyan. A sziklaormok, kanyargós patak és morzsalékos kőút keresztezte hidacskákon átdöcögve isteni sugallattól vezérelve a legkietlenebb bozótosokat kezdtem fürkészni (miközben a patakcsorgás pavlovi reflexként ébresztette fel bennem a mosdó iránti csillapíthatatlan vágyamat), s végül sikerült észrevennem a rozsdálló, csorba malomkereket. Varázslatos volt. Gy. rögvest berontott a portára, nem törődve azzal, mit szólnak a háziak, akik napsugaras mosollyal, s egy vállrándítással nyugtázták a dolgok ilyetén fordulatát. „Isten áldja!” – köszöntünk el tőlük, mire jött az itt szokásos válasz: „Isten segít.” Én nagyon szerettem volna, ha megsegít, és küld egy tiszta, kívánatos út menti mosdóhelyiséget, bár folyóvíz az volt, mert a Gyimes túlfelére érve hatalmas felhőszakadás nyomaiba botlottunk, szó szerint, ugyanis a sáros földúton dágványozva kellett elbotorkálnunk a következő helyszínre, a Simon-malomig. Ott kapásból rám ugrott egy robusztus magyar vizsla, sáros tappancsaival és nyálas orrával minősíthetetlenné züllesztve a ruhámat. Míg én Pista, a vizsla elől menekültem, T. becserkészte a házigazdát, akiről kiderült, bihari fiatalember, aki mérnöki végzettségével úgy döntött, elköltözik ide, s egy gazdaságot épít ki: állatokkal, gabonával – és saját malommal. Ebből persze még semmi sem valósult meg, hiszen három hete bútoroztak be, így nem csoda, hogy a malomkerék kiszuperálva hevert az árokban. Ha három év múlva visszamennénk, kíváncsi vagyok, mi lenne a nagy álmokból. Én neki szurkolok, bár a nevét sajnos nem jegyeztem meg, mert ha valaki kezet nyújt és bemutatkozik, akkor sosem tudok arra koncentrálni, hogyan is hívják, csak arra, hogy sikerüljön megfelelő helyen és erővel úgy megszorongatni a mancsát, hogy közben a szemébe nézek, és még a saját nevemet is mondom. (Így aztán gyakran kerülök kínos helyzetekbe, főleg, ha puszival is bonyolítani akarja valaki a mozdulatsort, mert akkor szinte mindig a másik fél hasánál – vagy még kényesebb helyek magasságában – kaparásznak az ujjaim, mint ahogyan ez a Székelyföld szerkesztőségében is szégyenszemre megesett velem.)
Nap végére úgy éreztem, hogy ha még egy malmot kell megnéznem, akkor belevetem magam a várárokba, de szerencsére a kiadónk azt javasolta, az egész napos kocsikázás után ballagjunk fel a Kis-Somlyóra, melyre mindnyájan az első perctől fogva vágyakoztunk, szóval nekivágtunk. Persze Gy. elkeveredett a csapattól, és másik úton csörtetett le, miközben mi ott rostokoltunk, rá várva a hegytetőn…, a mentségére legyen mondva, gyönyörű képeket készített. Jómagam is letértem az útról, s rögtön bokáig merültem egy hegyről csordogáló kis érben, de nem bántam: a Somlyó-hegyre felmászni mindenért kárpótló élmény. A lemenő napfény még forrón égetett, egészen lepirult az orrom, mire lebaktattunk a hegyről, odafent pedig harapni lehetett a csendet. Valahol, ahonnan ki tudja, melyik keresztalj szokott érkezni a búcsúra, bent az erdőben megszólalt egy énekesmadár. A hangja visszhangzott a nagy némaságban. A béke, a szent hely varázsa magával ragadott, és most már értem, hogy Szent Péter miért mondta azt Jézusnak a színeváltozás helyén, hogy épít neki és mennylakó társainak egy-egy sátrat, s nosza, maradjanak örökre mind fent, a hegytetőn. Valahogy így voltam én is, és azt hittem, a szívem szakad meg, mikor a Salvator-kápolna mellett végül mégis le kellett ballagnom a helyről, ahol megállt az idő. Pedig a lehető legkomolyabban mondom: semmiféle szakrális igény nem volt a tarsolyomban, mikor megérkeztem. A hely teszi. Van ebben valami. Genius loci.
Ugyanígy voltam a csucsai Boncza-kastélynál is: hiába bombázták le a kúriát, melynek hátsó teraszán Ady és Csinszka között úgy esett a dolog, hogy végül a Nagyvad meggyűrűzött madárként ballagott haza, azért én mégis ünnepélyes elfogódottságot éreztem, ahogy a viharoktól felpúposodott úton botladozva baktattam fel az ősfák között. (És ha már szürreálisan ívelő kockaköveknél tartunk, végre tudom, milyen az a sor Randnótinál: „a rémülettől fehér és púpos lett az út”.) Persze a kastély ma Octavian Goga emlékmúzeuma, aki román költő és politikus volt, egyben tudta, mi a szép, azért vásárolta meg a Boncza-család otthonát, s alig valami tanúskodik arról a káprázatosan csendes, bágyadt, de zegzugos kertben, hogy itt lakott valaha Ady, a melléképületben. A román személyzet tagjait nem tölti el felhőtlen derűvel, miután kézzel-lábbal elmagyarázzuk, hogy mi Adyra, s nem Gogára volnánk kíváncsiak, s csak olaj a tűzre, hogy Gy. suttyomban mégis megpróbál befotózni abba a szobába, ahol Ady betegeskedett. Egyszerre azt halljuk odalentről, hogy valaki azt süvölti Gy. után: „paraszt magyar”. (Fura, hogy a személyzet csak ennyit tud magyarul.) T. vörös képpel maga elé mered a volán mellett, én meg a kocsi mellett állva gyorsan átpörgetem magamban, mit kell tenni, ha valaki agyvérzést kap, ha netán menten megütné a guta.
Nem beszéltem a hargitai mézárusról, nem írtam a máréfalvai székelykapukról – és hogy Gy. miként kavarodott el a falu alvégén, miközben a hídon ücsörögve vártuk, hogy visszaérjen, s végre elindulhassunk (természetesen mosdót keresni). Nem esett szó arról, hogy milyen istenien aludtam az egész napos friss levegőtől, na meg arról sem beszéltem, milyen elvarázsolt, erdei házakban laknak errefelé az írók, újságírók és a többi rendes emberek. Nem tudtam felidézni azokat az ízes szófordulatokat, s a különös kérdő hangsúlyt, melyet pesti ember szájából nem hallani soha, míg itt a legegyszerűbb száját tátó suhanc is gyönyörűen pergeti az archaizmusokat. Azzal viszont még tartozom, hogy miért akarok Csíkdelnén harangozó lenni.
Rendben: végy egy Árpád-kori templomot. Keverd hozzá az utolsó tatárjárást, mely alaposan romba döntötte ugyan, de öröm az ürömben, hogy a bölcs falusiak okulva a bajból vastag kőfallal vették körbe, miként egy erődítményt. Ámde semmit sem bíztak a véletlenre a régiek, inkább beljebb húzódtak a házaikkal, s az erődítmény-templom magára maradt a mezők közepében. A naptól ütlegelt mezőben áll a Szent János templom, vaskos kőfalán kívül tombol a nyár, de ha belép az ember a szűk kis kapurésen, egy csapásra oltalmat talál. Nyolc régi kőris bólogat, árnyak közé rejtve a kőutat, a templom ormán hajdani freskó sápadozik, a zöld gyepen száz kis naptallér bólogat. S a legjobb, a legjobbat nem is mondtam! Mohos sírkövek szétszórva mindenütt, mintha nem is halt volna meg alatta senki, csak éppen erre járt, elbágyadt és lefeküdt. A varázslat része a temérdek madár, a csókák sivalkodó dallama – esküszöm, olyan, mintha örökké tartana, és ha felnézek, nyolc – kilenc – tíz gólya kering, én meg állok lent árván, és azt gondolom: ez mind mesebeli sárkány, ahogy némán suhannak a fejem felett. És még mindig tart a bűbáj, titokkal terhes a zsibongó táj. Vasretesz csikordul, és az embermagasságú fűszálak között újabb és újabb sírok dugják ki fejfájukat: mint valami elfeledett számháború hősei hajtják a vadon nőtt virágokat. Itt mindenkit elfelejtettek már, itt senkit sem őriz az emlékezés, ez a végleges, ősi csend és nyugalom, itt nem hullat könnyet a nemlétezés: egyetlen kopjafát látok gondozottan, ez is valahogy szívbe markoló. Miklós Sára nyugszik lent alatta, akit két évesen vitt el az álom-bakó. De már vagy ötven éve, és valaki kijár még hozzá fél évszázada, pedig messze van ez a hely mindentől, ez a templom a csend otthona. S a kerek dombnak a tövében, odatapasztva a kőfalhoz, mint megkövült csiga, ott lapul a harangozó viskószerű kis hajléka. Mint Ady versében A Sion-hegy alatt, mindjárt jön a nagyszakállú Isten, és harangozik majd… de ez nem Ady-vers, hanem Beckett-dráma, ez itt a Godot-ra várva. Isten nem jön, ez az Isten nincsen, és hiába ugat a láncra vert kutya, nincs itthon a harangozó, hiába akarunk bejutni a temploma, a műemlék most nem látogatható. Nincsen kulcs, nincsen itt senki, vállat kell vonni és felkerekedni. Sóhajtok, de megjegyzem. Ez, ez itt az én helyem. Milyen jó lenne az időtlen időkbe bújva élni… vagy legalább a fakazettás mennyezetet odabent megnézni. T. látja, mennyire bánkódom, felajánlja, hogy útban hazafelé még kanyarodjunk ide, hátha sikerül otthon találni a harangozót, de én tiltakozom. Nem: ez az élmény így teljes, a maga csorbaságos teljességében. Ha minden meglett volna, ha az utolsó cseppig kiürítem a poharat, az teljességes csorbaság lett volna. Akkor nem hívott volna vissza többé semmi. Akkor nem maradna ott az a hívogató hiányosság, mely miatt örökre vissza fogok vágyni ide, ebbe a békébe. Igen: ezt adta nekem Székelyföld, a mindig zöld. S talán ezt adja a maga módján mindenkinek, aki oda látogat. Titkokat őriz, miközben feltárulkozik. Olyan, mint a Kékszakállú herceg vára: nem léphetsz be minden szobába. Olyan, mint a mesebeli királyfi, aki hattyúvá változik, ha faggatják, s elrepül. Ez a titka: büszke, de mégis lágy és engedékeny. Olyan, mint a rejtélyes nő, akihez visszavágynak a férfiak, s olyan, mint a hallgatag férfi, akire örökké sóvárognak az asszonyok. Ezért aztán visszavágyom, mint mindenki a mi kis Grönlandunkra, az én szeretett eszkimóim közé.
És ha mégsem leszek harangozó Csíkdelnén? Semmi baj. Majd legközelebb.