Végre itt a nyár… vagy majdnem itt, és újból előbukkannak az örökzöld témák: mit vegyünk, avagy ne vegyünk magunkra, ha el akarjuk kerülni a méretes leégést. Mert vannak dolgok, melyektől a gigantikus számú UV-faktor sem véd meg. Persze-persze: de gustibus non est disputandum, azaz ízlés dolgában nem nyitunk vitát. De akkor hogy van ez? Tényleg mentesek tudunk maradni az ítélkezéstől, ha egy veszkócsizmás Kacor király, öklömnyi tetoválásokkal a bőrdzsekája alatt elénk vág a bömbölő országúti cirkálójával? Na, ugye: az ember ösztönösen iktatja őt a „zsíros hajú betyár” kategóriájába. Vagy agyunkra megy, ha csillogó körömmatricákkal ékesített műkarmos kollégánk a miatt nyafog, hogy beakadt az üléshuzatba, mi meg összevigyorgunk? Csúnya dolog? Vagy inkább természetes? Tudunk előítéletektől mentesek maradni? Egyáltalán: kell-e előítéletektől mentesnek maradnunk? Hiszen megtanulhattuk: aki talpig feketében jár, az vagy temetkezési vállalkozó, vagy rocker. Ha nem tartozunk egyik táborba sem, sőt, a hideg kiver minket, ha megpillantunk egy „Children of Bodom” feliratos pólót, akkor nyilván igyekszünk elkerülni azt a látszatot, hogy ott szoktunk tombolni a Hegyalja Fesztiválon, mert nem. Ugyanígy van ez a többi kasztjelzéssel is. Mert akár tetszik, akár nem, öltözködésünk messziről elárulja, melyik szektorba tartozunk. A B-középbe vagy a sznob A-listások közé.
Nincs ezzel semmi baj: bár ízlés dolgában nem illik vitát nyitni, azért nem árt ébernek lenni. Olykor egy-egy ordító stílusjegy nagyobb segítséget nyújthat az összhatás csekkolásában, mint bármi egyéb. Hiszen a stílus maga az ember – mondja a szállóigévé vált bölcsesség. Akinek a stílusa kirívóan más mederben halad, mint a miénk, azzal valószínűleg sok más egyébben is el fog térni a véleményünk. Hiszen a stílus: választás. Így nemcsak a ruhatárunk darabjait van jogunk megválasztani, hanem azt is: hajlandóak vagyunk-e megjelenni egy szandál – frottír zokni kombót viselő férfi társaságában az univerzum bármely bolygóján, vagy éppen úgy tiltólistás egy ilyen alakkal belépni az égitestek légkörébe, mint atomrakétát hordani a farzsebünkben. Ergo: felszínes vagy szükséges levenni a vészjelzéseket, melyeket a külcsín küld a belbecsről?
Tudjuk: Szókratész csúf volt, tömpe orrú, görbe lábú és pocakos. Közben meg egy zseni. Idegesítő zseni, hiszen ha nem ment volna az agórán sétálók agyára, nem is érte volna el az ingerküszöbüket, s nem tűnődtek volna el az életük értelméről. De vajon mi mit teszünk, ha megszólít egy ágrólszakadt ismeretlen, és arról faggat, amire legszívesebben nem is gondolnánk: történetesen, hogy miért loholunk, küzdünk ebben a földi siralomvölgyben? Mit teszünk? Van, aki üveges tekintettel, mintegy alvajáróként elcsörtet mellette, mint a sírjából frissen kikelt múmia. Van, aki gorombán ráripakodik, s akad olyan is, aki zavarodottan megáll, s azon töpreng, hogyan mászhatna ki a helyzetből. Pedig ki tudja: talán egy zseni hadonászik az orra előtt azzal a Fedél Nélküllel. Talán nem… S mivel az esetek nagy százalékában nem Szókratésszal akad dolgunk, levonjuk a tanulságot: ha egy furcsa, köpcös alak akaszt le az aluljáróban, a lehető leggyorsabban elhúzzuk a csíkot. Bölcs dolog ez?
Igen, bölcs. Az ember ugyanis leghatékonyabban tapasztalati úton tanul. S ha nem nagyon ostoba, akkor igyekszik elkerülni azokat a csapdákat, melyekbe belepottyant korábban. Vagyis ha egy férfi kilenc randin kilencszer állapította meg, hogy a tetovált szemöldökű kebelcsodákkal képtelen a táguló univerzumról elbeszélgetni, akkor a tizedik randin lehet, hogy inkább egy szolid, barna atomfizikust választ. (Hacsak nem talál egy bögyös, szolibarna magfúzió-specialistát, aki kielégíti szofisztikált belső és sztereotíp külsődleges igényeit.) Vagyis megállapíthatjuk, hogy az ember tanulékony jószág, s ez a záloga annak, hogy nem kell minden helyzetben elölről elkezdenie a tapasztalatgyűjtést. Igaz, igaz: a sémák sokat segítenek nekünk, de olykor mellélövünk a sztereotípiákkal. Emlékszem, mennyire elszégyelltem magamat, mikor a buszon egy agyonlyuggatott, sátánista jelképekbe bújt fazonról komoran megállapítottam, hogy na, tuti nem adja át a helyét az öregasszonynak, aki épp felszállt, miközben én makacsul magam elé bámulva csücsültem a székemen – abból kiindulva, hogy ne már, hogy nekem kelljen elsőnek felállni! -, de persze a fickó minden előítéletemet megcáfolva felpattant a helyéről, s udvarias szavak kíséretében oda segítette az idős hölgyet a megürült székhez. Én meg majdnem elsüllyedtem, mert megmérettettem és könnyűnek találtattam. Hogyne, hiszen olyan könnyű előhúzni a tarsolyunkból ezeket a kliséket! Közben ki tudja: a krémszínű, sokzsebes halásznadrágjába világoskék rövidujjú inget begyűrő fiatalember nem is akkora vizesnyolcas, mint amilyennek tűnik. De persze azért valószínűsíthető…
Mert mint mondtam: ha nem is a ruha teszi az embert, de az ember veszi a ruhát, s nem mindegy, ki mire költi a pénzét. Bizony: a rettenetes, undormányos nejlonholmikat sem ingyen dobják a viselőik után. Vannak stílusszakértők és divatdiktátorok, akik nagyszabású és magasröptű előadásba kezdenének a témáról, de nekem ez sem tetszik igazán: ha jobban megkapirgáljuk a dolgot, a méregdrága luxuscikkek elitkategóriája mögött ugyanaz az emberi gyarlóság húzódik, mint a kínai piacon vett, strasszal kivert hamisítványok világa mögött: a látszat-fetisizmusunk.
Mert lehet, hogy „valódi” az a LV-táska, de hogy nem „igazi”, az már bizonyos. Mi is a különbség? A valódiság: objektív kategória. Tényekkel bebizonyítható, hogy azt a táskát, puffot, muffot vagy egyéb kacatot valóban ott és akkor gyártották, nem csalás, nem ámítás. Pont. Az igaziság azonban metafizikai kérdés: ami igazi, annak nem csupán pénzben mérhető, hanem eszmei értéke is van. De vajon mi az értéke egy LV-táskának? Az eszmei értéke? Hááát, nem sok. A világ éppenséggel nem lesz több vagy jobb attól, hogy a karomon méregdrága táskával flangálok vagy csak hamisítvánnyal. Vagyis van a valóság és van az örökkévalóság. A gardróbszekrényünk nem az örökkévalóságnak szól, vagyis a látszatról szól, nem a látásról. Jó-jó: látom én azt a ruhát, de a Látás, a nagybetűs, voltaképpen lényeglátást jelent. Vagyis hogy mögé nézünk annak, amit a látszat mutat. (És itt most nem a kukkolásra kell gondolni!)
Nem mintha néha a látszat nem lenne tökéletes tükre a léleknek. Így járt az a barátnőm is, aki elkezdett járni egy olyan fiúval, aki az első randevúk egyikén focimezben jelent meg. A lány ott állt csinosan kiöltözve, a fickó meg egy hatalmas hupikék törpike gyanánt, valami idióta csapat idióta maskarájában… A helyzet kínos voltát el lehet képzelni, de a barátnőm volt olyan naiv, hogy meggyőzte magát: a látszat… az csal. A lelke igazán szép ennek a fiúnak. Majd leszoktatja a focimez-viselésről. Le is szoktatta. Csakhogy kiderült: ha nem is hord a randikon focimezt, attól a lényeg mit sem változik. A fiú minden vb-t, eb-t, ligát, selejtezőt, harmadosztályú barátságos mérkőzést a képernyő elé tapadva bámult, s ha nem, akkor a Fifa-játékot nyomta a számítógépen. Vagyis a látszat éppen hogy nem csalt. Sőt.
Sokszor használjuk a kifejezést: „jól érzi magát a bőrében”. Nos, azt is ismerjük, milyen az, ha olyan ruhadarabot viselünk, ami mindenki szerint jól áll rajtunk, ám mi mégis pocsékul érezzük magunkat benne. Feszengünk, s lehetőleg azon nyomban átöltözünk, ha tehetjük. (Ha reggel gyanakszom, hogy a kiválasztott holmiban vacakul fogom érezni magam, akkor inkább viszek magammal egy „váltóruhát”, és kígyóasszonyként átöltözöm a mosdóban vagy az asztalom alatt.) Miért? Miért utálja annyira az „ünneplő” ruhát minden iskolás, miért vonakodik a zakótól az összes kamasz? Pont azért, mert nem szokott hozzá, mert rendkívüli, mert idegen: aztán az évek során a férfiak megszokják a zakót, mert egyre többet viselik, sőt, rájönnek, hogy mennyire jól néz ki benne a felsőtestük. (Mondjuk a fekete-fehér ünneplőt mind a mai napig nem tudtam megszokni, s valószínűleg ez így is marad, míg élek. Utálom a blúzokat, legszívesebben letépném magamról mindet!)
Aztán akad olyan, főleg nyáron, hogy az ember – akármilyen toleráns is mások ízlésével kapcsolatban – hányingert kap, ha egy-egy járókelőre ránéz. Nincs mese: társadalomban élünk, s nem árt tekintettel lennünk a többiekre, s mikor a melegtől félholtan és félmeztelenül császkálnak a sörhasú férfiak, arra semmiféle mentségük nem lehet. Ugyanígy a remegős combú nők is közízlésrombolók, ha minishortba préselik magukat, nem beszélve a ragyás dekoltázsról, mely miatt szerintem börtönbüntetésnek kellene járnia. A kedvencem az a műmájer volt, aki valami elképesztő tetoválásokkal, fényesre nyalt bicepsszel és kanárisárga atlétapólóban szambázott a buszmegállóban, Top Gun – napszemüveget biggyesztett az orrára és mindehhez feszülős rövidnadrágban parádézott. Olyan hihetetlenül undorító volt, hogy képtelen voltam levenni róla a szememet. A fiú – vonzereje téves tudatában – kegyes mosolyt küldött felém, s azt suttogta, mikor mellém ért: kösz, bébi! (Komolyan csak egy hajszál választott el attól, hogy a busz alá lökjem.)
Így vagy úgy: nem árt átgondolni, milyen ruhát akasztunk le a gardróbunkból, mert mindenkivel megesett, hogy elszámolta magát, s nem illett a helyzethez – vagy csak szimplán az alakjához, egyéniségéhez az a holmi, melyet kiválasztott. Istenem, sosem felejtem el, hogy egyetemista korunkban milyen idétlen cuccokban jártunk a barátnőimmel, s ha most fizetnének, akkor sem lennék hajlandó iparművész jókislány-ruhában róni a várost, s nyilván így van ezzel a barátnőm is, aki akkoriban hosszú, kockás férfiingeket és bő, de kopott farmernadrágokat viselt. A régi fotókat nézegetve megállapítjuk: nagy mázlisták azok, akik bármit felvehetnek, mégis „ugyanazok”. De kiken nem fog a „ruha teszi az embert” – átok? Talán, akiknek olyan erősen átsüt az egyéniségük a gúnyájukon, hogy nem is vesszük észre, hogy háncsszoknyában vagy papi reverendában vannak-e? Talán, akik túlléptek már a külsőségeken, s viselkedésük olyan természetes, hogy képesek a körítést kellő alázattal, puszta praktikumként viselni? Vagy akik sosem lőnek mellé, mert kacagányaik olyan egyszerűen nagyszerűek, hogy fel sem tűnnek, mint azok a parfümök, melyek észrevétlenül öltöztetnek? Nem tudom. De amíg meg nem találom a bölcsek kövét, addig kénytelen leszek odafigyelni arra, hogy milyen fazonú bikinit vegyek fel a strandon, és mérlegelnem kell, hogy ildomos-e magamra öltenem azt a kis miniszoknyát, vagy vessem be magamat a leárazások dzsungelébe, újabb zsákmányt ejteni, melyet felfalhat a ruhásszekrényem. Hmm… nem is olyan rossz móka.