Hurrá, nyár van! Aki csak teheti, nekivág a nagyvilágnak, kisvilágnak tetszés szerint, s egy csapásra turista vagy utazó válik az ember fiából. Na de mi a különbség a kettő között? Ki az utazó, ki a turista? Ha azt a szót hallom, túrázás, óhatatlanul is azok a Moszkva téren (hopp, Széll Kálmán tér) gyülekező nyugdíjasok jutnak eszembe, akik kezükben egy husánggal, vállukon hátizsákkal, hátizsákjukban szalámis zsömlével felszerelkezve, zergetollas kiskalapban vágnak neki a Budai-hegyeknek. (Milyen sztereotip!) Aztán a turistautakról azokra a csoportos, buszos üdülésekre is asszociálok, mikor egy bádogkonzervben ötven izzadt ember döcög a cél felé. S hogy mi a cél? Mindent megnézni és kipipálni egy prospektus kínálta látványosságok közül, mint azt egy ismerősöm tette a nászútján. Igen, biztos írtam már róla, de azóta sem térek napirendre a dolog felett, hogy mi késztet egy ifjú párt arra, hogy a mézeshetein napi hat órát töltsön múzeumokban, bőszen jegyzetelve a látottakat… Szóval ez nem utazás, hanem szimpla túra a pokol bugyraiban.
És hogy mi az utazás? Na, erről meg nagypapám németórája jut eszembe, mikor a következő szemléletes magyarázatot adta arra, mi a különbség a „gehen” és „fahren” igék között, melyek a magyar „menni” szónak más-más szinonimái: „Ha mezítláb körbejárod a világot, és sosem szállsz fel közben a villamosra, akkor hiába utaztad be a Földet, mégsem mondhatsz mást rá, mint „gehen”, mert csak mentél. Ha viszont ráültél a bilire, de valaki fenékbe rúgott közben, és csúsztál a bilivel fél métert, az a német szerint már „fahren”, azaz utazás, mert eszközt használtál hozzá.” Na, a magyar nyelv ennél szerencsére árnyaltabban kezeli a dolgot.
Hogyan is áll Gárdonyi Géza sírján? „Csak a teste.” Kicsit meredek talán a párhuzam, de ez a helyzet a turistákkal is. Csak a testük van jelen, s mint tudjuk, a testünk 3D-s készülék. A lelkünk viszont minimum 4D-ben szuperál, így ha teljesebb élményt akarunk szerezni nyaralásunk során, mint egy IMAX-moziban, akkor nem árt magunkkal vinni a lelkünket is. Vagyis ha utazunk, akkor állandóan jár az eszünk, és nem csak azon, hogy hol van már egy fagylaltárus. (Bár néha tagadhatatlan, hogy egy jó jégkrém életet menthet.)
Ha 4D-ben akarunk nyaralni, először is megfelelő úti célt kell kisütnünk. Sajnos az igazán egyedi és személyre szóló élmények ritkán repülnek a szánkba sült galamb gyanánt. Hogy miért? Mert a tömegüdültetés praktikus és olcsóbb is ugyan, de mégiscsak a tömegeknek szól. Azaz hiába egyéniség mindenki azon a fránya neoplan-buszon, ugyanaz a program, ugyanaz a szállás, ugyanaz a kedvezményes welcome-drink vár rájuk, ezért esély sincs a személyre szabott kalandoknak. Baj? Nem baj. De ha valaki 4D-ben utazik, az sajnos kénytelen lemondani az efféle könnyebb megoldásokról.
Először is kell egy terv. Nem az utolsó jancsiszegig kidolgozott menetrendet értem ez alatt, hanem egy terv arról, hogy mi lenne az a négy dimenzió, amire kíváncsi vagyok. Van, aki az emberek dimenziójába pillantana be szívesen, ha idegen tájon jár. Bizony, annak nem ajánlom a luxusszállókat, hiszen ott ritkán fordulnak meg helyi halászok, inkább pénzes külföldiek lelőhelye a terep. Engem személy szerint a tájak dimenziója köt le: szeretem, ha gyönyörű a terep, a nélkül nálam nem nyaralás a nyaralás. A második dimenzió az a furcsaság: nem tud lekötni egy olyan világ, melyhez hasonlóval bármikor találkozhatok odahaza. Ha shoppingolhatnékom van, azt otthon is megtehetem, ugyanígy nem utazom külföldre egy kiállítás vagy egy wellness-szálló miatt sem. (Na, jó, az Uffizi képtár kivétel, azt egyszer meg kell néznem, de csak egyedül, az éj leple alatt. Nyugi, nem műkincsrablóként, hanem VIP-vendégként!) Harmadik dimenzió: kaland. Nem szeretem, ha nincsen legalább egy szemernyi kihívás az utazásban. Lehet az egy kanyargós szerpentin, amin kész életveszély leereszkedni; lehet egy kiborítóan hosszú autóút vagy idegőrlő eltévedés; lehet felőlem az is, hogy senki sem beszél európai nyelveket a vendéglátók között… ha minden flottul menne, akkor úgy érezném, hogy túl könnyen megadta magát nekem az élmény. Az már nem is igazi. Negyedik dimenzió? Változó: lehet az a társaság, akikkel úton vagyok; lehet a hajnali fürdőzés varázsa a tengerben; lehetnek a kulináris örömök. Esetleg a kultúra varázsa, mely belengi a vidéket. Mindegy: valami, amire töpörödött nagyanyóként is vissza fogok emlékezni. Hogy most éppen mire emlékezem vissza? A balkáni utazásaimra!

Balkán – ahogy azt Kusturica elképzeli

Ha valakinek nincsenek meg azok az abszurdba hajló képsorok, melyeken a bosnyák-csetnyik-usztasa idők háttere szolgáltatja a helyi színezetet, s az előtérben elképesztő göncökben elképesztő alakok járják elképesztő táncaikat a világok romja felett, az úgysem tudja maga elé képzelni a klasszikus Balkán-feelinget. Pontosítok: a klasszikus Balkán-sztereotípiát. Ha egy okmányirodán órákat kell sorban állni a légkondicionálás halvány esélye nélkül; ha nincsen klotyópapír a mosdóban; ha valaki a földre köp az orrunk előtt, akkor a fejünket ingatva azt mondjuk: kész Balkán! Pedig azért ennél kicsit árnyaltabb a kép. Nem, nem vagyok szakértője a témának, de a 4D-s utazásaim egyik kedvelt célpontja éppen ez a zordnak kikiáltott, szokatlan akadályokkal előrukkoló, hol lélegzetelállítóan gazdag, hol hihetetlenül kopár világ, ahol persze évről évre fejlődik az infrastruktúra. Mire kettőt pislogunk, lehagyják az uniós országokat. Remélem, azért a szúrós szemű, mélyen forrongó, domesztikált barbarizmus egy ideig megmarad, kellemes kultúrsokkot okozva az ott kalandozóknak.
Jómagam az első sokkot Szerbiában kaptam, a Nis-völgyében. Azóta, ha Randóti Razglednyicáit tanítom, sosem felejtem el megemlíteni, milyen pocsék, sziklás terepet is kellett arrafelé kicsákányozniuk a munkaszolgálatosoknak, s egy kis szerencsével még azt is elhitetem magammal, hogy azokat a bércek közötti, szűk vájatokat és alagutakat talán éppen a költő lankadó karjai feszegették… Ami megmagyarázná, miért olyan szűkek azok az alagutak. Persze ez még mindig nem indok arra, hogy miért ott vezet a kamiontranzit Bulgária felé. Talán, hogy menetrendszerűen beszoruljanak a magas teherautóponyvák, irgalmatlanul hosszú torlódásokat eredményezve. Egy ilyen pokoli forgalmi dugóban várakozva volt időm elborzadni a fenyegető, komor hegyektől, melyeknek szurdokaiban vörösre szennyezett vizű folyó nyargalt, mint valami horrorfilm kulisszája. Aztán az útszélen megjelent egy pópa, mögötte egy menettel, átvágva az autóikból kikászálódó, az úttesten piknikező emberek között, míg a háttérben néhány vakmerő autós tereprallyzott le az árokba, s kerülte ki az akadályt. Én csak ültem, s néztem, mint a moziban. Nem, ezt még Kusturica sem gondolhatja komolyan…

Szerbia – négyszáz kilométeres kisállattemető

Jó, tudom: nem illene ítéletet mondanom a szomszédokról, hiszen mindig csak átutaztam rajtuk. Nem töltöttem hosszabb időt a körükben, ezért a benyomásaim csak felületesek. Nem érdekel: számomra Szerbia kisállattemető marad, és kész. Úton-útfélen halott kutyák, ürgék, rókák, macskák, sünök és madarak sorakoztak. Számoltam egy darabig, de mikor egy puffadt hasú, kopasz kutyába botlottunk, melyen naturalista módon nyüzsögtek a legyek, akkor első körben majdnem rosszul lettem, aztán eszembe jutott Baudelaire: Egy dög című költeménye, és máris gazdagabb lettem egy empirikus élménnyel. Szóval nem tudom, mi az oka, talán a vezetési morál, vagy a különösen buta állatpopuláció, de tény, hogy megszámlálhatatlan dög hever a nyílt terepen. A másik keserves tapasztalatom a nyilvános illemhelyek gyötrő hiánya volt. Sehol egy benzinkút, sehol egy budi, vagy akár egy bokor az út szélén… ahol meg mégis valami remény kecsegtetne, ott garantáltan kettős záróvonalat festettek fel, így nuku benzin, nuku klotyó. Életem legpokolibb utazása Szófiától a horgosi határátkelőhelyig tartott, ami testvérek között is megvan vagy hat óra a sok közlekedési dugó miatt, s egyben életem legboldogabb pillanati közé tartozott, mikor berobbanhattam a világ legkoszosabb vécéhelyiségeinek egyikébe a határőrbódé mögött… Azóta már eltelt pár esztendő, és halleluja, a szerb autópályákra rá sem lehet ismerni. Benzinkutak, parkolók, toalettek. Sic transit gloria mundi… Sőt, még a rendőrhelyzet is javult. Első ízben minden bokor, kőrakás, hídfő és tereptárgy mögül rendőrök villogtattak a sebességmérő lézerfegyvereikkel, hogy aztán szándékosan félreinformálva a ritka idióta autópályadíj-rendszer után érdeklődő utazókat, súlyos büntetést róhassanak ki rájuk nem sokkal később, amiért azok követték (a téves) utasításokat. Szörnyű nyomasztó volt először átszelni Szerbiát, mintha valami rossz számítógépes játékban kellett volna leküzdeni a rendőrállamot. Szerencsére ott is sokat változott a világ, nemcsak a benzinkutak, de a rendőri fellépés terén is, nem is beszélve az eleinte oly markáns magyargyűlöletről. Mikor egy kis, hegyi faluba érve kifogyott a benzin a tankból, riadtan érdeklődtünk – németül – a helyi kocsma előtt gyülekező, összesen vagy nyolc foggal büszkélkedő falusiaktól, válaszul csak ökölrázást kaptunk, meg a rendszám láttán elgajdolt „Fuj, magyarszi!” kiáltásokat. Aztán mégis útba igazítottak, mert győzött az európai szellem… azaz az mégsem. Pár éve ugyanis nagy divat volt a szerb autókra olyan rendszámokat kitenni, melyek az uniós kék-csillagos minta karikatúrái voltak. Pirossal áthúzott uniós jelvény alatt nemzeti szlogenek ékeskedtek. Na, ja, arrafelé túlsúlyban van az euroszkeptikusok tábora.
Hogy mégis szeretem Szerbiát? Hát, igen. Ha nem is úgy, mint a békés osztrák tájakat, vagy a barátságos Itáliát. Nem, én úgy szeretem, mint a kemény, konok, izzó szemű, dühös, de megregulázott, bármikor robbanni képes kazánokat. Messziről. Persze nehéz függetleníteni magunkat a történelemtől, a Délvidéktől, a kegyetlenkedő szerb fegyveresektől, a vajdasági magyarok nyomorától. Nehéz elfogadni, hogy Kosztolányi Szabadkája ma Subotica, s Csáth Géza Palicsfürdője már nem az, mint hajdan volt. De alán éppen ezért egy kicsit otthon járunk, ha arra járunk. Faramuci, kivert kutya – érzés. De kalandos, annyi szent.

Macedónia – ahol a kétszer kettő néha öt

Helyreigazítok: ahol négy szendvics néha három. Hogy a macedónok többsége nem beszél idegen nyelveket, az nem nagy ügy. Megszoktuk. De úgy tűnik, hiába mutatok az ujjammal négyet, hiába mondom el a létező összes ismert nyelven (még japánul is!) a négyes számot, a büféspult tulajdonosa zavarodottan néz vissza, s a fejét csóválja. Nem, nem érti. És valóban! Az angol karattyolástól végképp megijed, s riadtan hívja a lányát, aki az iskolában angolt tanul, ám ezzel sem vagyunk kint a vízből, mert úgy tűnik, nem beszédcentrikus a macedón nyelvtanítás. Végül három istenien finom toastszendvicset tesz a pultra, s nincs mit tenni. Áthidaló megoldásként kérni kell még egyet. Azt megérti.
Amúgy imádom Macedóniát. Egyrészt a magyarokra úgy tekintenek, mint valami egzotikus, távoli idegenekre: ha meglátják a magyar autók rendszámát, áhítatos bámészkodásba fognak, hogy miért, az rejtély. Az emberek kivétel nélkül nyájasak, barátságosak, s tökéletesen értetlenek. Így aztán úgy érzem magam, mint Cortezék katonái, mikor a szívélyes őslakók pár üveggyöngyért cserébe tálcán kínálták oda aranyukat. Aranyat persze senki sem kínált, viszont a McDonalds eladólánya pánikba esve loholt utánunk, bocsánatért esdekelve, amiért kevesebb hamburgert adott, mint rendeltünk. Csak az elvitelre kapott csomag kibontása után derült ki, hogy mégis pontosan számolt. A lóhalálában kézbesített hamburger pusztán ráadás volt.
Skopje, a főváros, a hetvenes évek nagy földrengésének áldozata lett. Azóta persze helyrepofozták, de a hangulata továbbra is egy furcsa, szedett-vedett bazáréra emlékeztet, ahol egyszerre találkozik a kisvárosi meghittség, a szeméttelepen épült bádogvárosok világa, a mesebeli török-negyed titokzatossága, s a buszmegállókban rostokoló emberek reménytelen arcvonása. És – természetesen – itt sem könnyű megértetni magát az embernek. A szállás – ahol egy elképesztően dúskeblű (és itt finoman fogalmaztam!) öregasszony csücsült naphosszat a recepción – minden képzeletet felülmúlt, akárcsak a díjszabása. Persze a közelítően negyvenfokos kánikulában bármit megadtam volna a légkondicionálóért, ezért aztán nagyot kellett csalódnom, mikor a tetőtéri „lakosztályba” léptem. A szobába hét fekvőalkalmatosság volt bepréselve, köztük egy kerekes műtőasztal, meg egy hatalmas alumíniumszerkezet, melyről minduntalan a boncasztal jutott az eszembe. A légkondi olyan hangot hallatott, mint egy rotációs kapa, és mint kiderült: fűtött. A „lakosztály” leghűvösebb helyisége a fürdőszoba volt, mely voltaképpen egy emelvényre állított vécécsészéből és egy mosdóra szerelt zuhanyrózsából állt. Ha az ember ügyes volt, a feje épp kilógott a tetőtéri ablakon, s magaslati levegőt szívhatott zuhanyzás vagy pisilés közben. A dúskeblű asszonyság roppant kedves volt, s körülményes német mondatokban felvilágosított: este hat után nem érdemes bemenni a belvárosba, mert akkor az albán zsebtolvajok veszik át a terepet. Másnap reggelre viszont buzgón taxit rendelt, mondván: ez a legjobb társaság egész Skopjéban. Igaz, olyan kocsit nem tudtak küldeni, melyet angolul vagy németül beszélő sofőr vezetett volna, de ezen kár lett volna meglepődni. Azon viszont igenis elcsodálkoztam, hogy a legprofibb taxitársaság járművei úgy néztek ki, mintha a bontóból frissen szöktek volna. A kárpitjuk szétszabdalva, az üléshuzat szalonnás a sok kosztól, csak a régi sztenderd nem változott: meztelen nők újságból kivágott képei a műszerfalon és fenyőillatú Wunderbaum az ablak felett fityegve… A taxisofőrök máskülönben sem voltak IQ-bajnokok. A „centrum” szó értelmezésével komoly bajok adódtak, ugyanis a taxis első körben kivitt a város szélén álló pályaudvarra. Miután kézzel-lábbal tiltakozott az utazó különítmény, emberünk lassan felfogta, hogy a mi furcsa logikánk szerint nem ez a városcentrum. Vakargatta egy darabig a fejét, majd kiugrott az autóból, hogy egy kollégával megkonzultálja: mit akar jelenteni ez a francos „centrum” kifejezés. Többen összeálltak, mire megegyeztek abban, hogy az óvárosba akarunk jutni, ahonnan a hazaút még kacifántosabb volt, hiszen a Strada Milepop Jordanov nevét, ahol megszálltunk, egyetlen skopjei sem ismerte. A taxisofőr próba-szerencse alapon néha behajtott egy-egy mellékutcába, kérdőn nézve, vajon ez az? Aztán megálltunk egy popcorn-árusnál, ahol a koma vett egy sült krumplit, majd újból leparkoltunk egy szalmabála mellett, ki tudja, milyen indítékból. A kommunikációról már mindenki lemondott, néha megszólalt valaki a társaságból, mint egy papagáj, és azt mondta: „Strada Milepop Jordanov”, de semmi reakció. Kezdtem azt hinni, hogy lánykereskedők karmaiba kerültünk, mígnem véletlenszerűen sikerült megtalálni az utcánkat, benne a boncasztalos szállásunkkal. Régen örültem ennyire!
Ohridban nagyobb szerencsénk volt, ugyanis kiderült, a tervezett szálláson ugyan nincsen hely, de a tulajdonosnak van egy másik rezidenciája, ott leszünk bekvártélyozva. Szuper! A lányokkal másfél órán keresztül csücsültünk a zuhanyzóban, egymást spriccelve a különleges zenei- és fényeffektek kíséretében, mely az űrhajóra emlékeztető zuhanyfülke felszerelésének elenyésző töredékét képezte. Miután az összes extrát kipróbáltuk, megszárítkoztunk, és bevetettük magunkat az óriási, piros bőrfotelekbe, melyek úgy festettek, mintha valaki Andy Warholt akarta volna keresztezni egy B-kategóriás amerikai filmmel. A televízióban csakis albán adók mentek, a légkondicionáló mínusz húsz fokra hűtötte a lakást. Szobaszervíz ugyan nem volt, de a ház mindenese, aki törte a németet, ezért adódtak vele félreértéseink az időpontokat illetően, készségesen ugrott ki reggel az ágyból, és pizsamában rohant át a pékségbe, hogy friss zsömlét hozzon reggelire.
Persze Ohridba nem ezért érdemes ellátogatni, hanem a tó miatt. Az Ohridi-tó olyan, mint a Balaton és egy osztrák tengerszem ötvözete. Hol magas hegyek szakadnak bele, hol zöld lankák keretezik. A parton gátlás nélkül fürdenek az emberek, nem érdekli őket, hogy a város belterülete, rakpart avagy templomlépcső adódik a napozásra, nagy lelki nyugalommal kipakolják a plédeket, előveszik a csemegét, sőt, sokan hozzák a rostélyt és főzőcskézni kezdenek. Az árusok zsivaja megtölti a sétányt: vattacukor, szentkép, macedón zászló kapható tetszés szerint. Itt-ott furcsa, megnyúlt arcú ortodox szentek szobrába ütközünk, mígnem eljutunk az óvárosba, ahol girbegurba utcákon, ódon fák és sikátorok között temérdek kis templom búvik meg. Ezek közül a sziklaszirten álldogáló Kaneo és a másik oromzaton terpeszkedő Seva Naum a legismertebb. Mindkettőt érdemes hajóval megközelíteni, mert ezek a vízitaxik olcsón és gyakran pöfékelnek át a tavon, igény szerint furikázva az utazókat, mint valami póztalan gondolások. Az óváros és a monasztériák csodálatos atmoszférája után szinte sokkolóan hat a sétálóutca nyüzsgése. És nemcsak a nyüzsgés, hanem a boltok sokasága, ahol a világmárkák gombamód szaporodnak, az elegáns kirakatok egymást érik. Macedónia sokszínűsége szinte hihetetlen. Mint ahogy az is, hogy az egyik repterüket Szent Pálról keresztelték el. (Nesze neked, Liszt Ferenc!) Az országot keresztülszelő erdős, lankás vidékek maradásra bírnának, mint ahogyan az út szélén üldögélő mézárus gyerekek is, a macedón csokoládékról nem is beszélve. Ez az egyik teszt, ha külföldön járok: hazai édességeket kóstolok. Meg kellett állapítanom, hogy a mentolos csokoládéjuk verhetetlen. Igaz, a szerbek narancskrémes nugátja sem volt rossz, de olyasmit már ettem – megboldogult gyerekkoromban, mikor még lehetett Metró szeletet kapni. Vagyis Macedónia – Metró szelet: 1:0.

Bosznia – Hercegovina: ahol német márka a váltópénz

Német márka? De hát olyan már nincs is! Bizony, erre mondják: „ilyen nincs, és mégis van.” Amikor az ember lefele csorog a dalmát tengerparton, van egy pár kilométeres szakasz, ahol nem árt elővenni az útleveleket. Ez a párszáz méter ugyanis Bosznia-Hercegovinához tartozik. Különös ismertetőjele, hogy a benzinkútnál német márkában írják ki, mennyibe kerül az üzemanyag, s hogy a kocsik ablakába ragasztott ovális matrica fennen hirdeti: BIH.
Persze azok, akik ebből a néhány méterből akarják leszűrni, milyen is az ország, azok hoppon maradnak. Ez a tengerparti város éppen olyan, mint a többi (kivéve a német márka-mizériát). Ám ha tovább merészkedünk a kopár sziklák, kanyargós meredélyek, betonbunkerek között, felfeslik egy másik világ. Egy olyan vidék, mely még tele van háború ütötte sebekkel, s ahol a beton támfalakon gerillacsapatokat idéző szólamok éktelenkednek. Ez egy olyan vidék, ahol százszámra sorakoznak a városok szélén az egyensírok, és ahol az útikönyv külön felhívja a figyelmet arra, hogy ne kóboroljunk egyedül a mezőkön, mert taposóaknára találunk lépni.
Bosznia-Hercegovina vonzereje két M-betűs városban, Medjugorjeban és Mostarban rejlik. Teljesen abszurd, hogy először sem egyik, sem másik nem jut eszembe, ha erre az országra gondolok, az viszont kapásból beugrik, hogy a fehér nyári ruhám rejtélyes módon csupa csokoládé lett. A forróságban megolvadt 72%-os kakaótartalom ordenáré foltot hagyott a holmimon, ezért a legmarkánsabb emlékem Boszniáról, hogy miként próbáltam kétségbeesetten rejtegetni a csúfságot. Hol úgy tartottam a szoknyám szegélyét, mint egy középkori hercegkisasszony, hol a táskámat lóbáltam idétlen pózban, hol az emberek háta mögött bujkáltam. (Mintha bárkit is érdekelt volna, hogy csokis a ruhám…)
Medjugorje: szent hely. Furcsa, hogy mégsem éreztem megrendültséget. Vagyis: cseppet sem furcsa. A falu ugyanis a Mária-jelenések óta a zarándok-bizniszből él. Magyarán a főutcát átalakították butiksorrá, ahol kegytárgyakat lehet kapni. A boltok nevei magukért beszélnek: Szűz Mária Shop, Jézus Butik, Alleluja kegyszerárus… (És ez nem vicc!) A kirakatokban elképesztően sokszínű a kínálat: lehet szentképecskékből álló karkötőt venni, árusítanak embernagyságú szobrokat a különféle szentekről, van sötétben világító rózsafüzér és a papi ruházat elképesztő szín- és formaválasztékát kínálják az üzletek. (Most már értem: olyan lehet ez a papságnak, mint a másoknak Manhattan.) Persze a vegytiszta giccsen kívül ízléses portékát is kínálnak egyes boltok, de az nem annyira mellbe vágó, mint a pápás lábtörlő.
Ha az ember végigsodródik a shoppingolók áradatán, eljut a kegytemplomhoz, ahol folyton misézik valaki, s zarándokok tömege hallgatja a fejhallgatóra kapcsolható tolmácsokat. Aztán kiözönlenek a hátsó kapun, ahol kezdetét veszi a sziklák között kanyargó, poros úton a hegymászás. A Mária-jelenések helyszíne ugyanis fent, a magasban van, ahova gyötrelmes poroszkálás árán lehet csak felkapaszkodni – lehetőleg a tikkasztó hőségben. Nekem eszembe sem jut, hogy nekivágjak, de sokan elindulnak, töpörödött anyókák és lelkes fiatalok. Inkább leülök egy hársfa alá, és élvezem a csöndet: mert hiába van nagy tömeg, mindenki halkan mormol csak az orra alá, és a szirtek között járó szél susogása még ezt is elnyomja. Na, ha valami csoda, akkor ez az!
Mint ahogyan csodaszámba megy Mostar is. Miután az ember lekanyarog a kísérteties szerpentineken, elébe tárul az ikonikus város. Már megint profán emlék tolakszik elő a fejemben: az ikonikus város ikonikus hídján röhejesen csúszkálok, s úgy kell a kőkorlátba kapaszkodnom, mint valami részeg matróznak. A kövezet ugyanis Mostarban életveszélyes: legömbölyített, macskafej-formájú bazaltbigyókon lépkedünk – azaz csúszunk, s aki nem túracipőben érkezik, az megnézheti magát. A hídon a nemzetközi helyzet egyre fokozódik: ott ugyanis a híd ívelését követve emberfeletti egyensúlyérzékkel lehet csak egyenesben maradni. Még az sem segít, ha kibújunk a szandálunkból, mert a talpunk a bazaltbigyókon ökölbe szorul. Kezdem megérteni, mi motiválta a horvátokat a háborúban, mikor berobbantották a hidat… mellesleg a mostari híd, melyet Csontváry is megörökített a festményén, furcsa szerzet. Nemcsak a csúszós kövek miatt, hanem mert statikailag képtelenség lenne éppen ezt az ívet éppen ebben a fesztávolságban kifeszíteni a folyó két partja között. A háború utáni ultramodern építőipari technológiának sem sikerült rekonstruálni a beszakadt boltozatot, mígnem… mígnem kiderült a hajdani építőmesterek titkos receptje. Bizony, fura dolgokat kevertek a kövek közé: tojásfehérjét, állati szőrzetet és hasonló miegymást. Hogy miért? Mert így a szakítószilárdsága minden eddiginél nagyobb lett a hídnak, és keményen kiállta az évszázados igénybevételt, mígnem jött a délvidéki válság, és bumm! A híd romokban hevert. Mellesleg soha zöldebb vizet nem láttam, mint a két híd között kacskaringó folyóé. Igen: két hídja van Mostranak. Egy nagy, meg egy kicsi. Ez utóbbi ugyanolyan, mint a másik, csak éppen liliputi méretben, nagyon aranyos darab. Mindkettőről önjelölt akrobaták ugrálnak le a mélybe, némi borravaló reményében.
Ami a bazársort illeti, a folyó egyik partján mesebeli, keleti boltok és portékák sorakoznak, hiszen ez a muzulmánok lakta negyed, míg a túlparton a keresztény világ árusai állnak csatasorban, lacipecsenyét és kolbászt sütve a sikátorokban. Az igazat megvallva, hiába tárult elém az ezeregy éjszaka, nem tudtam másra koncentrálni, mint a korcsolyaként sikamló szandálomra és csokifoltos ruhámra. Így aztán Bosznia-Hercegovina úgy maradt meg az emlékezetemben, ahol másra sem vágytam, mint hogy végre átöltözhessek… De legalább nem léptem taposóaknára, ami határozottan öröm az ürömben.

Bulgária - ahol jó enni

Ó, igen: itt az idő, hogy a kulináris örömökről is szóljak. Bulgária ebben a tekintetben a boldogság földje: soha annyi finomságot, mint a nevében röhejesen tájidegen, konyhájában azonban tősgyökeres bolgár "Don Tonino" étterem étlapján! Gyuvecs, tarator, kavarma, halleves, caca - csupa mennyei csemege, zöldségből, joghurtból, könnyű húsokból, ezért ha vacsora után úgy is érzed magadat egy gyönge pillanatodban, mint egy anakonda, aki az imént nyelt be egy elefántot, fél óra múlva mégis lapos hassal rohansz le a tengerpartra egy kis esti fürdőzésre. Vagyis a bolgár konyháról ódákat tudnék zengeni a sült paprikáikkal, padlizsánjaikkal, marinált miegymásaikkal. Sőt, egy szófiai vendéglő még becsületességből is jelesre vizsgázott: a táskámat ugyanis nagyon okosan az asztalon felejtettem, mikor kitódultunk a finom ebéd után, s egészen addig észre sem vettem, míg a kacskaringós hegyi úton haza nem értünk a szállásunkra. Akkor aztán pánikba esve rohantunk hanyatt-homlok vissza, s bár vendéglátónk, aki nagy tekintélyű bolgár-magyar tótumfaktum, egyre hajtogatta, hogy meglesz az a táska, mert a bolgárok becsületes emberek, én azért egészen addig fenntartásokkal fogadtam az állítását, míg a vendéglőben széles mosollyal nem nyújtották felém a táskámat, amint megpillantottak... Bár eddig csakis jókat meséltem a bolgár konyháról, azért nem árt figyelmeztetnem az utazókat: ha jót akarnak maguknak, sose vegyenek bozát. Vagy ha mégis megkóstolják, akkor legyenek tisztában azzal, hogy az a barnás, nyúlós trutyi, amit a bolgárok hűsítő üdítőként isznak, az nem más, mint erjesztett köles, és meglehetősen gyomorforgató jószág. Tanúsíthatom... A tengerparton tehát ne bozával oltsuk a szomjunkat, mert pórul járhatunk. Mellesleg a bolgár tengerpart meglehetősen ronda. Hatalmas homokozóláda, szürke víz, benne olykor emberfejnyi medúzák táncolnak. Sehol egy eldugott öböl, mindenütt puccos, ámde silánynak tűnő hotelek, vagyis aki tenger- és tájélményt keres, az keljen fel hajnalban, akkor még megkaphatja. Különben nem: a strandon a Makarena bömböl, aranyifjak és kezdő maffiózók elképesztő autókölteményekkel gördülnek be a plázsra, a koktél olcsó, a napernyőért fizetni kell, és a szállodai recepciós figyelmeztetett: nem éri meg éjszaka lemenni a partra, mert előfordulnak lövöldözések. Na, ez Balkán! Már értem, miért láttam egy bolt ajtaján figyelmeztető matricát áthúzott kutyával és áthúzott lőfegyverrel... Bulgária változatos, energikus, és nagyon balkáni, a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Mindenképpen megéri kalandozni az ország belsejében is, mert aki csak a tengerpartot látta, az nem látott semmit. Sosem fogom elfelejteni a Rózsák-völgyén keresztülvivő road movie-ba illő utamat, ahol a bolgár-magyar tótumfaktumunk infernális idegenvezetésének hála a pokol bugyrai és a mennyország körei is megnyíltak nekünk. Abszurdba hajló utazásunk során egy ismert bolgár antikommunista csatlakozott hozzánk, aki tömegsírok felfedezésében utazik, körülbelül öt foga van, s egy strapabíró, sötétkék mackószerelése, melyet sárga baseballsatyak koronáz meg. Bizarr külsejét némileg ellensúlyozta, hogy a legképtelenebb ajtók nyíltak meg előtte: a trák királysíroktól kezdve a rózsaolaj-készítők szentélyén át egészen a Sipka-szoros ortodox templomáig kalauzolt minket, közben hogyan, hogyan nem, eljutottunk Plovdivba, ahol az amfiteátrum tökéletes épségben maradt ívei mögött középkori városka tekereg az ipari központ ölelésében. Rila kimaradt, azért még egyszer vissza kell menni, de cserébe jártam a Kaliakra-fokon, ahol a tenger már gyönyörű, s a sziklaszirtekről delfineket látni, a látványt csak a háttérben ágaskodó katonai objektum csúfítja el, melyről makacsul állítják: meteorológiai megfigyeléseket szolgál. És ott van még Szófia: a főváros, ahol ottjártamkor kupacokban állt a szemét, mert sztrájkoltak a kukások. Ahol a kóbor kutyák tömegesen grasszálnak, s ahol minden megtalálható, ami hamisítvány vagy illegális. Ahol a toronyházakban két lift működik: egyik a páros, másik a páratlan emeletekre visz. De mi van akkor, ha páratlanon lakom, és párosra akarok vele furikázni?! Mindegy: a csótányok mindenütt ott vannak. De ott van a Vitosa látványa is, mert a lenyűgöző, Fuji-szerűen emelkedő hegy Szófiát felfelé stilizálja. Aki a végtelen vándorutak egyikén felkanyarog a hegyre, lélegzetelállító élményben részesül: nemcsak a panoráma miatt, hanem ott van az Aranyhíd, a zuzmóktól sárgában játszó óriási kőgörgeteg, mely alatt hegyi patak csobog. Olyan, mint valami furcsa álom: hirtelen roppant picuri lesz tőle az ember. Bulgária: olyan, mint egy különös képeskönyv, extra ízvilággal.

Görögország – az istenek és óriáspalacsinták földjén

Mert ilyen az ember: elképesztően szelektál. A szűrője persze szubjektív. Hiába járja be a fél világot, a legmélyebb nyomokat a 4D-s képernyőjén azok az emlékek hagyják, melyek személy szerint őt, csakis őt érintik. Láthatja a történelem legszebb emlékműveit, az ő fejében bizony csak az marad meg, hogy annak az emlékműnek a tövében látott egy viccesen pisilő kutyát… Persze nem láttam pisilő kutyát, (csak Belgrádban egy nyílt színen szaró férfit), de ha Görögországról esik szó, akkor a lehető legfurcsább dolgokra asszociálok.
Sosem fogom elfelejteni az óriáspalacsintázót, ahol egy szótlan öreg és két szép szál fia sütötték naphosszat derűs egykedvűséggel a világ legfinomabb palacsintáit. Ugyanígy rögvest eszembe jutnak azok a kis, útszéli házikók, melyekről kiderült, hogy különféle szentek emlékkápolnái, igaz, bébiméretben, s ezekben a bébiméretű kápolnákban mindig meglapult egy flaska víz az arra járó vándoroknak. Sosem fogom elfelejteni, hogyan zuhantam bele Hagia Paraskevi templománál Apollón szent forrásába, s hogy milyen elképesztő hőség csapott arcul, mikor először görög földre tettem a lábamat. Ugyanígy feledhetetlen, hogy a határon átkelve kapásból egy gyurgyalagot pillantottam meg, azt a kék-sárga jómadarat, amelyiket csak képeskönyvekben szokás látni, s hogy itt a legkietlenebb vidékeken is szinte gyomként nőtt a leander. Életem végéig emlegetni fogom a Meteorákat, ahol majdnem szívembóliát kaptam a kánikulában, és azt sem bocsájtom meg soha, hogy a buszos kirándulás résztvevői folyton a mi kis csapatunkat bámulták, videózták és fotózták, mintha legalább is három fülünk vagy négy szemünk lett volna, de aztán kiderült, hogy valaki elterjesztette rólunk, hogy híres emberek vagyunk. Persze, a híres emberek a negyven fokos hőségben nem ám a luxusjachtjukon heverésznek koktélt szürcsölve, hanem egy büdös buszba gyömöszölődnek, hogy megpillanthassák a gyermekkoruk óta áhított Olymposzt s a titokzatos Meteorákat… Ugyanígy emlékezetes marad, hogy egy kis faluban milyen megátalkodott küzdelmet vívtunk azért, hogy megkóstolhassuk a helyi specialitást, a zippurrot. Hogy ez micsoda? Az ouzo, csak pálinka-variációban. A delikáteszben persze nem árultak. A boltos lány átkísért a barátnőjéhez a szuvenír-üzletbe. A barátnője elszaladt az unokatestvéréért, aki hívta a németül tudó ismerőst. Aztán elvezettek egy sötét sikátorba, ahol a család többi tagja élte zajos életét, s lelkendezve körülugráltak minket, mintha nem idegen nyaralók, hanem a magyar követség hivatalos delegációja lennénk. Valahonnan előkerült a zippurro is, és nagy tetszést arattunk, hogy nő létünkre ilyen kemény italt akarunk vásárolni. Persze azt nem sejtették, hogy ajándékba szánjuk, akárcsak a görög vázák pikáns, antik ábráiból összeállított pornográf naptárat, melyet a bazársoron szúrtunk ki. Mert Görögországban bármi megtalálható, csak keresni kell. Ott vannak az istenek, és az isteni férfiak, akiknek kicsit nagy ugyan a fejük a testükhöz képest, de akad pár szép példány, és jópár egészen ronda is. Ott vannak az istennők, meg isteni alakú lányok, akiknek csupán az a bajuk, hogy a bajusz fekete árnyékát nem tudják letörölni a szájuk fölül, de van, aki szerint ez erotikus látvány. Ott vannak a kabócák, meg a törölközőre telepedő, hatalmas, színes sáskák is; ott az ikonok, s a parasztvakításul szolgáló antikírozott rettenetek is. Ott tülekszik a régi romoknál a tikkadt szöcskenyájak gyanánt gyrost legelésző turistatábor, és ott sütteti a hasát pecsenyére pirulva a bőrrákkal dacoló nyaralók hada. Ott, ahol a tenger langyosan simogató, a homokföveny a hajnali órákon is kellemes, ahova visszavágyott Odüsszeusz, és ahol mitológiai rémek születtek az emberek képzeletében. Ott, ahol a tenger felett fényesebbek a csillagok, na ott jó lenni. Jó lenni, még akkor is, ha olykor ennek az az ára, hogy bele kell merészkedni az emberáradatba. De még jobb lenni, ha sikerül megtalálni a kiskapukat: ha az ember napkeltekor úszik, akkor biztosan nincs még kint a hűtőládákkal és komikus napernyőkkel rohamra készülő tömeg. Ha az utazó feltekereg a sziklás hegyek közé, ahol kecskepásztorok kóborolnak nyájaikkal, ott friss kecsketejen kívül valami mást is sikerül találni. Békét, ősi varázst. Mert Görögország nem adja fel. Ezekbe a tájakba olyan mélyen beleszívódott Árkádia emlékezete, hogy mind a mai napig kézzelfogható – válság ide vagy oda, Mamma Mia-láz így vagy úgy. Az igazi élmény örökkévaló, akár last minute csípjük fülön, akár másként. Persze az is igaz, kell ehhez egy nagy adag fantázia: derülni kell a „made in Malaysia” felirattal ellátott nemzeti hangszeren, a buzukin. Nem szabad felhúzni magunkat a balkáni slamposságon, a folyton elduguló vécéken, a pincéren, aki egyetlen vacsora alatt három tálcát ejt el a komplett szervízzel együtt, és tilos dühöngeni az odakozmált polip miatt. Nem szabad arra gondolni, hogy a szálláshoz tartozó klímaberendezés egy vagyonba kerül, nem szabad fennakadni a töménytelen mennyiségű bóvliáruson, és végképp el kell felejteni azt, amit a görög sorstragédiák tanítottak a világ rendjéről. Pontosabban: nem, nem szabad elfelejteni! Csak újra meg újra át kell gondolni, hogy itt egyszerre lépkedünk a múltban és a jelenben is. És amikor megpillantjuk az Olymposzt, és netán kicsordul a könnyünk, akkor ne csodálkozzunk, ha furcsán néznek ránk. Végtére is ez egy last minute út, nem az örökkévalóság! Vagy mégis?

És ami kimaradt…

Az a jó a Balkánban, hogy korlátlan kalandot rejt magában. Bármennyiszer visszamehetsz, sosem lesz eleged belőle. Mindig maradnak terra incognitak: mint esetemben Albánia, a nagy álom. Ha ezt elmesélem valakinek, rögtön megkapom a sablonválaszt: a tengerpartra már vannak jól szervezett utazások. Csakhogy én nem jól szervezett tengerparti nyaralást kérek, hanem mindent. A vad ormokat, veszélyes hegyi falvakat, ahol még él a vérbosszú, az ókori városok nyomait, és igen, a tengert is akarom. De akarom még Montenegrót is, noha ezt azzal hessegetik el sokan: mi van abban? A tengerpartja ugyanolyan, mint Horvátországnak… de én szeretném a saját szememmel látni, akárcsak a különleges, hegyvidéki - tavas, vízeséses, vadregényes – tájakat. És kimaradt Koszovó is… na, az annyira nem izgat, de miért is ne? Egyszer. Talán. De addig még vagy százszor visszavár Horvátország és Szlovénia, melyek igazából nem is balkáni tájak, csak átmenetül szolgálnak kelet és nyugat között. Imádom minden porcikájukat, s noha szinte közhelyes manapság az Adrián nyaralni, én soha-soha nem tudnám megunni a sziklákat, köveket, kéklő hullámokat és… de ez egy másik mese. Majd máskor.