Asszociációs játék: kinek mi jut eszébe, ha azt hallja ’carpe diem’? Tippelhetek? Néhány széplélek, aki fényképezőgépen keresztül lesi a világot, ha ódon városkákban jár, azt fogja mondani: „hah, minden napórán ezt olvashatni!” (vagy azt, hogy „csak a boldogság óráit számolom”, ami vegytiszta giccs). Páran, akiket nem hagyott hidegen a kilencvenes évek diszkóirányzata (igen, vannak ilyen megátalkodottak), a Carpe Diem névre hallgató magyar együttestől kezdik dúdolni az Álomhajó című nótát, melytől engem személy szerint kitör a frász, de mint tudjuk: ízlés dolgában nem nyitunk vitát. (Az persze örök rejtély marad, hogy vajon miért mindig akkor adják le a rádiók, mikor nem menekülhetek előle: rendszerint a fodrász székében ülök, és Freddie Kruger nem ereszt; vagy egy köpetnyi próbafülkében kígyózom ki egy idétlen ruhából, melynek beragadt a cipzárja, s az istennek sem akar engedni, vagy a fogorvos várójában nyávog a fülembe… Talán mikrochipet ültettek a köldökömbe, és azon át követnek. Nyugi, csak vicc volt, nem vagyok paranoiás.)

Talán a gimnáziumi oktatás nem múlik el nyomtalanul az emberek felett, ezért a „carpe diem” kitétel többeknek Horatiust fogja az eszébe juttatni. Horatius, aki egyik ódájában imígyen szólt: Carpe diem, quam minimum credula postero! Vagyis: „élj a mának!” – vágná rá a magyar, persze pontatlanul. A citátum ugyanis picikét mást jelent. Aki látta a Holt Költők Társasága című filmet, az nyilván kapiskálja. „Seize the day!” vagyis „ragadd meg a napot!” Tessék? Hogy a NAPOT? Akkor ez most a nagybetűs Nap vagy a kisbetűs? Nap, mint elérhetetlen égitest, vagy nap, mint az a 24 óra, míg a Föld fordul egyet tengelye körül, s újra látja az égi pályán bandukoló nagybetűset? Ha Horatius arra biztatna: ragadjuk meg a Napot, akkor bizony bajban lennénk. (Végtére is ismerjük Ikarus bukásának történetét, melynek fényében egészen érthetetlen, miért is adták a magyar buszmárkának ezt a baljós nevet.) Szerencsére az antik költőnek esze ágában sem volt belelovallni minket (vagy magát) a veszedelmes célok hajszolásába, hiszen ő szedte versbe az arany középút ideáját, melyet úgy nevezett: aurea mediocritas. Márpedig aki megelégedetten, sztoikus bölcsességgel poroszkál a BKV-járatokon, az nem fog a tüzes szekerek után ácsingózni, netán tűzpiros sportkocsikkal repeszteni az éjszakában.
Apropó: lenyitható tetejű sportkocsi! A világ egyik legtrébb dolga. (Na jó, még tudnék párat mondani…) Parasztvakítás kezdőknek: vegyél egy feltűnő színű luxusverdát. Parasztvakítás haladóknak: olcsóbban kijössz, ha sízoknit tömködsz a gatyádba. De egyszerűbb, ha a homlokodra tetováltatod: „bocs, csajok, a kocsim az egyetlen vonzerőm”. Vannak férfiak, akik nem tanulnak semmiből. És vannak nők, akik még bedőlnek a bőrülésnek és a lehúzható tetővászonnak. Hé, emberek! Láttatok már csoffadt kukoricacsuhét? Ha nem, akkor semmi pánik: nézzétek meg, milyen lesz a nők haja egy cabrioban tett utazástól. A fogak közé repülő muslicákról nem is beszélve… Szóval az, aki úgy képzeli, hogy a „carpe diem” az Porsche, szerelem, száguldás, jobb, ha részt vesz egy Horatius-kurzuson, vagy ha nem fűlik hozzá a foga, akkor csak szimplán tovább olvas. Mert a ’carpe diem’ trükkös jószág…

Szóval: ragadd meg a napot, mi? Vulgáris megközelítésben ez annyit tesz, mint élj a mának, utánad az özönvíz, ne törődjél semmivel, edd a zsömlét kiflivel. Nunc et bibendum! – de ez egy másik Horatius idézet, és annyit jelent: „most inni kell!” És persze: van, amikor inni kell, meg enni kell, meg ölelni kell és hasonló földi jókkal kell múlatni az időt. Ugyanis mulatni kell, az nem vitás. De sokan az „élj a mának” szólamot addig tekerik és csavarják, mígnem egyenlővé teszik a hedonizmussal. Ez pedig öreg hiba. Vagy mondjuk inkább úgy: logikai bukfenc. Olyan, mint amikor egy egyenlet rendezése közben elvesztesz valahol egy ikszet, s az istennek sem találod meg később. Ugyanez a helyzet akkor, ha van egy tétel, s mi azt csak a felszínen értelmezzük. A lényege elsikkad, mi meg nem értjük, mi hiányzik az életfilozófiánkból. A lényeg, csupán az. A kisgyerekek nem szokták érteni, miért ne ehetnének édességet a főzelék előtt, hiszen mindkettő étel, s ha már enni kell, miért ne a finomabbal kezdjük. Na, igen: ha a finomabbal kezdjük, akkor sosem kerítünk sort arra, ami valóban tápláló (és dögunalmas), ezért aztán kövér kis pöfetegek leszünk, szuvas fogakkal és béna bélrendszerrel.
Pedig az élvezet jó. Nagyon jó. Ha nem élvezünk valamit, akkor nem is igazán érdekel a dolog. Az eszünkkel tudjuk ugyan, hogy fontos, meg kell tenni, kötelesség, blablabla, de bent, a mélyben teljesen hidegen hagy a statisztikai kimutatás, a protokoll ebéd, a fogorvosi vizit. Megtesszük, de aztán el is felejtjük: kipipáljuk, mint kötelező penzumot. Ezt nevezzük „darálásnak”. Élvezet: nuku. Nem csoda, hogy a hedonisták arra voksolnak: ha már ilyen unalmas darálóba kényszerít emberi mivoltunk, akkor tegyük emlékezetesebbé napjainkat azzal, hogy amikor lehet, élvezzük ki fenékig az életet. Elméletben jó ötlet. Gyakorlatban azonban… nos, gyakorlatban hajlamosak vagyunk leragadni az alapoknál. Fantáziátlan egy népség, nem igaz? Mert mi a pláne abban, ha élvezzük az jachtutazásokat, a pörgős partikat, az izmos pasasokat vagy bögyös nőket (ízlés szerint), a finom fogásokat és ütős koktélokat? Őszintén? Semmi. Ezeket a dolgokat még egy gyengeelméjű csimpánz is élvezné. Ez a fajta hedonizmus leragad az ösztönök szintjén, mely ugyan szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy az ember lelkileg egészséges növendékké cseperedjék, s ne maradjon kövér kis pöfeteg, mint az a bizonyos csokicsócsáló kisgyerek.
A hedonizmus veszélyes fegyver: könnyen visszafele sülhet el. Ugyanis, mint minden jó, ez is függőséget okozhat. Egyre több csokoládét akar a hájas kisgyerek, s egyre hevesebben akarja, míg ezzel egyenes arányban elhanyagolja a spenótot, a zöldborsót, a gyümölcsöket és tejbegrízt. Valaki kipróbálta már, milyen érzés, ha egyetlen álló napon keresztül csak édességet eszik? Mert a Zsebbarátnő kipróbálta, és jelentheti: rossz. Nem a csokoládéval van a baj, az isteni. De a negyedik tábla csoki már egyáltalán nem az. És hiába tömöd magadba a pillecukrot, az éhséged mit sem csillapul, s legszívesebben – mint a vén kecske – megnyalnád a sótartót. Vagyis az élvezet már nem is élvezetes, ha túlsúlyba kerül. Sőt: nemhogy nem élvezetes, hanem egyenesen unalmas. Magyarán: nem árt adagolni, nehogy csömör legyen a vége, és kiadós macskajaj. Csak hát… csak hát nehéz ebben mértéket találni, azaz arany középutat, hogy a mi Horatius barátunknál maradjunk. A destruktív hedonizmus önpusztításhoz vezet, akárcsak az ebéd előtti édességevés. De – halleluja! – van konstruktív hedonizmus is, ami nem más, mint egy szemléletmódbeli csavar. Mivel nem mindig tehetünk olyasmit, ami élvezetes, nincs más választásunk: élvezzük azt, amit tehetünk. Mert hiába szeretnék bikiniben limonádét szürcsölni egy kis szigeten, ha közben a buszon kell préselődnöm a nagy büdös valóságban, a csúcsforgalom felé döcögve. Mit lehet tenni? Élvezni kell a buszutazást… hű, de perverz! Tagadhatatlan, a mindennapok élvezetéhez olykor piszok nagy fantázia szükségeltetik. Van egy ismerősöm, aki úgy oldja fel a BKV mumusát, hogy infernális utazásairól blogot nyitott, és minél szaftosabb volt a napi adag, annál jobb kis írásokat keverít belőlük. Vannak, akik zenével a fülükben kiolvasták munkába menet a Jókai-összest. Akad, aki zsoltárokat mormol, mások pedig azzal szórakoznak, hogy egy bűnügyi regény szereplőinek képzelik el az útitársakat, s így teljes joggal találhatnak ki minden ellenszenves tagnak válogatott halálnemeket. Kicsit könnyebb dolgunk van, ha mindennap munkánkban igyekszünk legalább egy hangyányi örömet lelni. Voltaképpen nem nagy ügy: csak azt a bizonyos csavart kell alkalmazni. Hogy mi az? Hát az idő és az energia. A kis herceg óta tudjuk: a rózsákat a rájuk fordított idő teszi értékessé. Amihez nem fűlik a fogunk, azt megpróbáljuk leseperni a tudatunk pereméről, de persze attól még ugyanolyan nemszeretem kötelesség marad, mint volt korábban is. Megpróbáljuk ugyan elfelejteni, de annál nyomasztóbban csücsül a nyúltagyunk mögött a tény, és nem tudunk szabadulni tőle. A trükk, hogy meg kell szelídíteni a rókát, vagy öntözgetni kell a rózsát: azaz nagyot sóhajtva picit több időt kell szentelni a nemszeretem ügyeknek. Általában ki szokott derülni, hogy a kellemetlen dolgok mumusa nem is olyan veszedelmes, sőt, egészen megkedveljük, ha összebarátkozunk az együtt töltött idő során. Ha olyan költőt kell tanítanom, akivel nem vagyunk túl jóban, addig olvasom a verseit, míg egyetlen halványan érdekesnek tűnő kis szálat meg nem tudok ragadni, melyen aztán elindulhatok, és magamhoz édesgetem az imposztort. Nem nagy ügy: plusz egy óra, de utána nem érzem azt, hogy a fogamat húzzák, mialatt tanítom szegénykét. Szóval, ha nem csinálhatsz semmi élvezeteset, akkor élvezzed azt, amit csinálhatsz! Fantáziafejlesztés mesterfokon, vagy más néven: konstruktív hedonizmus.
Eddig megvolnánk: csak éppenséggel az nem derült ki, mit is jelent a ’carpe diem’ életszemlélete. Minden napnak leszakaszd virágát. Nos, a virág hitvány, mulandó, ám reprezentatív kis semmiség. Éppenséggel nem tesz gazdaggá, nem hoz hatalmas fordulatokat az életünkben (hacsak nem öröklünk egy jól menő virág-nagykereskedést), nem lakunk tőle jól, sőt, még csak okosabbá sem tesz egy bájos pipacs vagy illatos ibolya. A virág: egy nagy nulla, ha a praktikumot tekintjük. Mert a praktikum: darálás. Azért élünk, hogy daráljunk? Nem: azért darálunk, hogy éljünk. Ha valakivel bizsergetően jót beszélgetek, annak semmi praktikus haszna nincsen, hacsak véletlenül meg nem váltottuk közben a világot. Mégis: napokig úgy érzem, hogy valami fontos dolog történt. Pedig semmi. Azaz: semmi mérhető. De az életem határozottan élhetőbb lett egy jelentéktelen apróságtól. Hopp, egy leszakasztott virág. Kár, hogy egyesek szerint a megfelelő szó nem a ’virág’, hanem a ’gyümölcs’ lenne esetünkben, azaz Horatius józan polgárként a virágszedegetés helyett hasznos és egészséges gyümölcsökre buzdított volna. Haha, nagyokos utókor! Addig tekergetjük az idézetet, míg a szuszt kinyomjuk belőle a végén. Ugyanis Horatius virága más kertben termett: Carpe diem, quam minimum credula postero! Vagyis szabad fordításban: „Ne bánd, a holnap mit hoz; akármire ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak”.
Élj a mának: pofonegyszerű! Nem jelent semmi egyebet, mint hogy é-l-j a m-á-n-a-k. Melyik szó nem világos? Átkozott emberi faj! Ha nem lenne ez a tengernyi eszünk, akkor nem volnánk képesek retrospektíven gondolkozni. Mesterei vagyunk a múltban vájkálásnak, az emlékezésnek, az ok-okozati összefüggések kibogozásának, és sok ezer esztendőre visszamenő történelmet tudunk írni. Szuper. Gondosan megtervezzük a jövő heti programunkat, a következő öt évet, a házainkat és az álmainkat, a gyermeknemzést is időzítjük, mert hiszen emberek vagyunk, akik tudni akarják a jövendőt. Prognosztizálunk, valószínűséget számítunk, ami szép és jó, de… De vannak dolgok, melyek megtervezhetetlenek, sőt, élvezhetetlenek, ha nem fogyasztjuk el azonnal. Nincsenek mirelit élmények, csak instant verziók. (Kivéve Walt Disneyt, de a lefagyasztott múmia tiszta átverés.) Hopp, valaki észrevette? Kimondtam a kulcsszót: élmény. Él – mint élet. Mény, mint…mény. Élmény. Az élményeket nem tervezzük, hanem észrevesszük, megéljük, belsővé tesszük. Ami múlt, az elmúlt. Ami lesz, az még itt sincsen, sőt, talán sosem jön el. Egyedül a „most” az igazi. Az van. A többi: elvont fogalom, amit az elménkben levő okos kis mozigépész hitelesnek tűnő dokumentumfilmmé ragaszt össze. De ez csak illúzió, kábulat, vetítés. Amin tényleg múlik valami, az a „most”. Ugyanis ezekből a „most” pillanatokból áll össze a mozaik, melyet életnek hívunk.
Röviden: ne hagyd ki a ziccert! Ennek örve alatt vannak, akik képtelenek kihagyni egyetlen bulit vagy randevút vagy leárazást vagy imaórát, mert attól félnek: ha most kimaradnak, örökre lemaradnak valamiről. Van egy ismerősöm: az a lány egy futóbolond. Míg mások egy hét leforgása alatt kipihenik magukat, ha nyaralni mennek, ez a megveszekedett nőszemély végigrángatja a családját hét nap leforgása alatt egész Nyugat-Európán, úgy, hogy egész nap autóban csücsülnek, és csak az ablakon kifotózva látják a Gaudi-templomot, este meg egy kempingben sátrat vernek, csak hogy másnap reggel lebontsák, és egy másik ország autópályáin falják újra a kilométereket. Tébolyda, én mondom. Ez a futóbolond azt hiszi, rohannia kell programról programra, országból országba, hiszen az élet rövid, bármikor a fejére eshet egy tégla vagy hasonló. Ez persze igaz, de a nagy rohanásban éppen a lényeg mellett szalad el szerencsétlen eszelős. Tehát: ne hagyd ki a ziccert, de ne vetődj árnyékra se!
Azt hiszem, ennyi elég is mára: hajrá, futás a pályára, miénk a meccslabda!