„Drágám, ideadnád a szedőkanalat?”
„Tessék?”
„Figyelsz te rám egyáltalán? Azt mondtam, add ide a szedőkanalat!”
„De hol van? Itt az asztalon? Nem látom.”
„Bezzeg a Forma-1-et azt látod, mi? Hányszor kértem már, hogy ebéd közben ne bámuld a tévét!”
„Te és az istenverte ebéded! Szívesebben ülnék nyugiban egy zacskó chipsszel a tévé előtt, mint hogy a flancos tányérokra pepecseljem a bazsalikomos izédet ezzel a francos szedőkanállal. Tessék, itt van, megtaláltam.”
„Te ne beszélj velem ezen a hangon! Mégis mit képzelsz, kinek a kedvéért güriztem a konyhában?”
„Na, ezért a cirkuszért aztán kár volt gürizned. Hagyj inkább békén, épp elég bajom van e nélkül is.”
„Szóval kár volt güriznem ezzel a francos ebéddel? Hát jól van, akkor nesze neked, francos ebéd!”
„Úristen, te nem vagy normális! Földhöz vágtad a jénait?”
„Azt mondtad, kár volt güriznem, és szívesebben ennél chipset! Csak tessék! Bámuld a drágalátos Forma-1-edet!”
„Meg vagy húzatva! Elegem van ebből a rohadt vasárnapi tébolyból!”
„Te meg hova mész? Itt ne merj hagyni! Szerinted ki fogja feltakarítani ezt a disznóságot?!”
„Hát, nem is én! Nesze, itt a merőkanál, kotord össze vele, és jó étvágyat az ebédedhez!”

Hölgyeim és uraim, íme, egy békebeli ebéd a szomszédéknál. Egyben békebeli forgatókönyv kis, családi poklok berendezéséhez. Lássuk csak, hogyan kövessük az új lakberendezési trendet? Ó, nem, nem kell hozzá szedőkanál, vagy földhöz vágott jénai tál! Bármi egyéb megteszi, a lényeg, hogy fájjon. Hogy fájjon? Persze, ez az egyes számú szabály: a pokol bugyraiban alapfelszerelés a fájdalom. Az ősember kupán vágta volna azzal a szedőkanállal a nejét, az ősasszony cserébe az ura fejéhez vágja az ebédet. Kész az idill! Korunkban azonban teret nyert a totálbrutál lelki pengeváltás. Mert mi is az, ami fájdalmat okoz az ellenfélnek? Akármi, nem baj, ha köze sincs a valósághoz: a fő, hogy alázzon. És mivel tudunk a legjobban alázni? Erre kifejlesztettek már egy bombabiztos módszert a profi pokoljárók: üss! Mármint lelkileg. Mindegy, hogy hova megy, a lényeg, hogy az ellenfelet váratlanul érje, mint a fent vázolt jénai-incidensben. A csevej gyanútlanul kezdődik, a férj ártatlanul annyit mond: nem látja a szedőkanalat. A kezdő pokoljáró azt gondolná, hogy na, ezen aztán nem lehet fogást találni. Háhá! Dehogynem! A lényeg az, hogy bármin találhatsz fogást, a trükk az, hogy iktasd ki a logikát. Mondjuk, a kollégád, aki az agyadra megy, mert folyton szotyolát rágcsál, azt mondja: „nem tudjátok, mikor lesz az értekezlet?”. Ütős válasz első fele: „nem hallottuk”. Merthogy ártatlan kérdésre ártatlan válasz. Most jön a pörölycsapás, a válasz második fele: „nem hallottuk, mert valaki folyton recsegteti a szotyoláját, ami többeknek is feltűnt már mellesleg”. Hah, tökéletes vitapont! Érzitek? Burkolt célzás, de nyilvánvaló, nincsen, aki el nem értené a célzást. A fullánk bent van. De jön ám még egy kis méreg is mellé: „ami többeknek is feltűnt már mellesleg”. Egyrészt az állítás vagy igaz, vagy nem. A szotyis kolléga nem fog felpattanni, s közvélemény-kutatást tartani a tárgykörben, tehát benne marad a gyanú: vajon kik azok, akik ellene vannak. Ő? Netán ő? Nosza: önvédelembe kezd. Hogyan védekezik? Természetesen logikátlanul: elővesz egy idegesítő tényt. Mondjuk azt, hogy zavarja a légkondicionáló, amit te szoktál beállítani reggelente. Gyorsan rávágja hát a vádra: „vagy azért nem hallották, mert középfülgyulladást kaptak a klímaberendezéstől”. Szép húzás! A veszekedés ezek után meredek fordulatot vehet, mígnem mindketten az íróasztalon köttök ki, egyiktek feje a fénymásolóban hever, másiktok lába a faxkészülékbe lóg, és két biztonsági őr próbál egymástól szétválasztani…
Ilyen az ember, ha veszekszik. Pláne, ha nő (nekem szabad szapulni magunkat, ez olyan cyranos dolog)! A nők mesterek a szóferdítésben. Vitatkozott már valaki nőneművel? Én azt nem bírom a női vitában, hogy a nyitólépés mindig érzelmi alapú. És az már nem is vita, hanem veszekedés. Ugyanis a veszekedés emocionális bomba, ezért agyő, agy! Okosan átgondolt érvekkel te ugyan nem mész sokra, ha valaki megbántottságában kígyót-békát kiált rád, noha akkor talán kicsit többre menne, ha azt a kígyót és békát észérvekkel támasztaná alá. De nem. A veszekedés nem az észérvek, hanem a kardlapozások terepe. Sosem tudhatod, mikor lépsz ingoványos földre, s mint mondtam, egy nővel folytatott vitában bármikor átcsusszanhatunk a békésnek tűnő családi ebédből egy életveszélyes mocsár tőzeglápos vidékére. Jogos, hogy a férfiak erre dühös gorombasággal felelnek, hiszen teljesen gyanútlanul kanalazták a levest, és bumm: jött a légitámadás. A sarokba szorított fél reakciója az ellentámadás. Az agresszió persze agressziót szül, aminek legszebb betetőzése az, amikor a nők sírva fakadnak, a férfiak meg elrohannak, bevágva maguk mögött az ajtót. Miért teszik? Mert a veszekedés végén mindkét fél tehetetlennek és legyőzöttnek érzi magát. A könnypotyogtatás és az újságba temetkezés egyaránt a vereségről szól. Csoda, hogy utálunk veszekedni? Akkor mégis: miért veszekszik az emberiség?

Minden társasházban van legalább egy olyan lakó, minden osztályban van legalább egy olyan diák, minden munkahelyen van legalább egy olyan kolléga, aki imád kötekedni, áskálódni, beszólni vagy Zrínyit imitálva mások ellen kirohanni. Ők azok a pokolfajzatok, akiket a veszekedés tart életben. Hogy mi ebben a jó? Hát a hatalmi játszma. Természetesen, ha megkérdezed ezeket a mérgeskígyókat, hogy milyen embernek tartják magukat, egytől egyig azt felelik: békeszeretőnek. Hogy micsoda? Igen: ők békés emberek, de nem bírják elviselni, ha a dolgok rosszul mennek, ezért szót kell emelniük az igazság nevében – felelik. Aha. Szóval tele vagyunk önjelölt keresztes lovagokkal, akik a Szentföld felszabadításának ürügyén feldúlják az útvonalat, kifosztják a városokat, ja, és meggyalázzák a szüzeket. Szép munka, Tankréd! Valójában ez a magatartás – mint a keresztes háborúk is – hódító háborúk. Az agresszió keserű piruláját valami édes ostyába kell csomagolni, és már kész is a modern ciánkapszula, amit veszekedésnek hívunk.
De mit tegyen szerencsétlen férfi, ha lerohanja a párja, mint Németország a lengyeleket? Mit tegyen a nő, akivel féltékenységi drámát játszik a saját, házi bejáratú Othelloja? Mit tegyen a mezei mazdás, akit kirángat az autójából és laposra ver egy kötekedő kamionos? Mit tegyen a munkavállaló, ha fröcsögő nyállal leordítja a főnök? Tegyen úgy, mint Michael Douglas az Összeomlásban, mikor a precíz átlagember bekattant, és fegyverrel hadonászva fenyegette a gyorsbüfé közönségét, mert nem szolgálták ki reggeli menüvel? Kontraproduktív, határozottan kontraproduktív. Akkor mi a teendő? Üljünk ölbe tett kézzel, és hagyjuk, hogy valaki lábtörlőnek használjon? Nyeljük a stresszt és kapjunk agyvérzést megfelelő időben? Na, nem. Azt már nem. Akkor inkább elővesszük a betyárvirtust és felvesszük a kesztyűt. Mert azért azt csak nem hagyjuk, hogy egy ilyen sehonnai, bitang ember viccet csináljon belőlünk! És már kész is a házi gyártású pokol: üvöltözés, ebédtörés, feljelentés, kirúgatás, ágybavizelés és más rettenetek. A hülyének is megéri, vagy nem?
Én a „vagy nem”-re szavazok. A veszekedésből legokosabb kimaradni. Ám az ember nem játszhatja el mindig a béke barátja, Bagarja szerepét. Néha ki kell állni, és azt mondani: nem. Csak ennyit. Világosan, érthetően, hangosan és derűsen, de nem röhögcsélve. Ha azt kérditek, hogy a módszer működik-e: igen. Ha azt: kipróbáltam-e, akkor nem. De láttam működni, és zseniális. (Kösz Hédinek, az ötletgazdának!) Hogy akkor a Zsebbarátnő mit tesz, ha veszekedésbe csöppen? Ó, én nyuszi vagyok. Nem merek megszólalni, inkább zsebre vágom a kezemet, felhúzom a vállamat, félrehajtom a fejemet, és mosolygok, mint egy Buddha. Ez is piszok idegesítő, mert ha az ember nem szólal meg, akkor csak abba lehet belekötni, hogy mit vigyorog, az meg nem vitaalap, szóval le lehet lépni. Mert ez a kulcs: mielőtt robban az ember, érdemes elhagyni a terepet, mert azért már hadd ne süllyedjünk le a majrézó másik színvonalára. (Pedig de jó lenne egyet behúzni néha, istenkém!)
Miért nem lehet kulturáltan, érvelő módon vitázni? Miért?! Na, vajon. Mert akkor nem lehet kardlapozni. Akkor nem lehet kiverni a palávert. Akkor nem lehet krokodilkönnyekkel manipulálni… Akkor egyik fél sem játszhat büntetőbírót. Mert míg a veszekedés túlemóció, addig a vita vegytiszta józan ész. Na, de kérem! Kinek kell manapság racionális érvelés?! Nekem. És még sok más utolsó mohikánnak, akik utáljuk a patáliát, a tányércsapkodást, az üvöltözést és a dühöngő őrülteket. Tulajdonképpen: mindenki a hatékony konfliktuskezelésre vágyakozik, de kevesen ismerik a kulcsot hozzá. Na, ide figyeljetek, nekem megvan a kulcsmásoló címe, és készíttettem pár tolvajkulcsot. Ha balhé van alakulóban, rohanjatok a vészkijárathoz, és ezzel egérutat nyertek a Józan Ész Országába.
Első kulcs: csak azzal vitatkozz, akivel érdemes. Ha a kopasz tahó-bunkó-baromnak kifinomult eszmefuttatásokkal jössz, akkor beveri az orrodat, de jobb esetben is disznók elé szórtad a gyöngyeidet. Annak idején sem minősült mindenki párbajképesnek: a rongy emberek vérét egyszerűen nem kívánta meg a becsület. A gavallér lenézően vállat vont, mondván: „hja, ettől az alaktól mi mást várhatnánk?!” – és továbbállt. Ahogy mondani szokás, egy úriember soha nem bánt meg senkit véletlenszerűen. Első lépésben tehát fel kell mérnünk, egyáltalán méltó ellenfél-e a másik. Ha igen, akkor jöhet a következő kulcs, a kíváncsiság. Legtöbben ugyanis ott rontják el a vitát, hogy el akarják mondani a magukét, és hajtogatják csak egyre a véleményüket. Ez nem vita, ez verkli. Aki okos vitapartner – és veszélyes ellenfél a harcmezőn -, az kíváncsian kifürkészi az opponens nézőpontját. Tiszta sor: ha tudod, mi a gyenge pontja, könnyebben beveszed a várát. Tegyük fel, hogy sikerült csomót kötni a nyelvedre, és ügyesen kifaggattad a másikat a nézőpontját illetőleg. A jó hangulat eleve garantált, hiszen nyilvánvalóvá tetted, mennyire figyelmes és befogadókész vagy. És akkor akcióba lendülsz! Ugyanis itt a harmadik kulcs, az érvelés. Az emberek azt hiszik, érvelni bárki tud. Hát, tévedés. Mázsás tévedés. Kevesen tudnak érvelni, mert a legtöbb embert – főleg a nők a veszélyeztetett fajta – elönti az epe, és érzelemmel átitatott hangon sorolják a téziseiket. Ilyenkor a csata el van veszve. A másikat sírással, kiabálással esetleg behódolásra lehet késztetni, de nem konszenzusra. Szóval marad a higgadt hangnem, barátságos mosoly, és a világos érvelés. Vagyis: használd a kezedet. Igen, a kezedet! Mire valók az ujjaid?! Oké, van pár dolog, ám az egyik kétségtelenül a számolás. Minden érvet és gondolatot jelölj az ujjaiddal. Így egyikőtök sem felejti el, hol tartotok, és különben is: piszok hatásos tud lenni. Végül, ha minden kötél szakad, jön a négyes álkulcs: Oscar Wilde. Mert mi van akkor, ha hatásosan, okosan levezetted a gondolataidat, de a másik köti az ebet a karóhoz? Vagy agyvérzést kapsz, vagy felpofozod az illetőt. Mert mi az, hogy Te beveted a vitakultúrát, ő meg nem hajlandó egy jottányit sem engedni? Ilyenkor kell bevetni egy jó kis paradoxont, Wilde ebben nagymester volt, érdemes ismerni az aforizmáit. Ha a vitából nagyon eleged van, akkor biztosíts ki egy paradoxon-kézigránátot, mondjuk: „Csak kétféle ember igazán elbűvölő: az, aki mindent tud a világon, és az, aki semmit sem tud a világon.” Aztán bókolj az ellenfélnek, hogy élmény volt egy ilyen elbűvölő vitapartnerrel beszélgetni…
A legszebb az egészben mindig a befejezés. Az emberek nehézkesek a dolgok lezárásában: nem szeretünk szakítani, mert kényelmetlen, és olyan nehéz mit mondanunk olyankor. Inkább veszekszünk egyet. Nem tudjuk, milyen szavak illenek egy érettségi tétel végére, ezért azt mondjuk: „hát, azt hiszem, ennyi”. Annyira örülünk, hogy kiszabadulunk egy unalmas értekezletről, hogy kirúgjuk magunk alól a széket, és kicsörtetünk, mint egy víziló; egy jól sikerült mulatságból csillogó szemmel, nevetgélve és élményekkel eltelve szaladunk kifelé, és elfelejtjük azt mondani a házigazdának, hogy „köszönöm”. A vitával is így vagyunk. Kifogyunk az érvekből, aztán mi van? Összegzés, az van. Hiszen éppen ezért szaporítottuk a szót. Közös platformot akartunk teremteni, vagy ha nem, hát meghallgatni a másik felet. Ha a végén elfelejtjük levonni a tanulságot, az olyan, mintha lefutnánk a maratont, de a célszalagon elfelejtenénk átszaladni. Emeletes marhaság. A párbeszéd azzal zárul, hogy megfogalmazzuk, mire jutottunk. Slusszpunktum. És ha szeretnénk pár pirospontot, akkor meg is köszönjük az ellenlábasunknak a kellemes perceket. El fog olvadni, és legközelebb kenyérre kenhető állapotban tálalja önmagát. Mi is elegánsan jövünk ki a meccsből, és nyugodtan mondhatjuk: na, ez egy jó vita volt.
De hogyan is hangzott volna a jénais affér, ha a felek kézbe veszik a vita titkos tolvajkulcsait?
Azt nem tudom, de jövő héten nem lepődnék meg, ha a férj bevetné az Oscar Wilde-tromfot, és amikor a szedőkanál átrepülne a szobán, elegánsan csak annyit mondana: „Azt hiszem, nincs igazad, (...) de nem vitatkozom veled. Csak a szellemi heréltek szoktak vitatkozni.” – azzal fogna egy vödör chipset, és elballagna Forma-1-et bámulni.