Hello, 2012!

 2011.12.28. 17:20

Újév. Remek. Ugye nem meglepő, hogy éppen úgy rühellem, mint a Bálint napot? Jó, ha lehet, egy fokkal jobban, mert Szent Valentin legalább a maga kommerciális giccstengerével azt üzeni, hogy „make love, not war”, na de mi van azzal a szerencsétlen Szilveszterrel? Az mit üzen? Hogy igyuk le magunkat a sárga földig, „húzd rá, cigány, ne gondolj a gonddal”? (Az utóbbi semmi esetre sem nyilvános rasszizmus, hanem Vörösmarty-idézet. Neki még szabad volt, lévén azóta felszabadult a szex-tabu, és helyette belépett a rasszizmus-tiltás. Erre mondta a latin: o, tempora, o, mores! Azaz „ó idők, ó, erkölcsök”!) Ha már az erkölcsöknél tartunk: semmi kifogásom a hajnalig tartó hejehuják ellen, noha magam részéről a hajnalig tartó „olvassunk az ágyban, igyunk forró csokoládét, aztán…” - partira szavaznék. Ha valaki dorbézol, ám tegye. De csak akkor, ha tudja, miért folyik pezsgő még a füléből is hajnalra, hogy miért éri meg fél pár cipővel végigbulizni a városon, hogy mi okból érzi úgy, hogy cikis lenne otthon tölteni ezt az estét és nem hányni ki a taxi hátsó ablakán hazafele menet. Nos, ha valaki a szívére teszi a kezét, és hiteles választ ad arra, mi ebben a jó, akkor esküszöm, újév-párti leszek. De addig… addig maradok az ördög ádáz ügyvédje.
Aztán itt vannak a fogadkozások. Tisztára olyan ez az egész naptárfordítósdi, mint az oviban: Bübüke bekukucskál a kislányok klotyójába, az óvónéni rajtakapja és jól megmossa a fejét. Bübüke belül vigyorog, mert menő gyerek volt, és mert a fiúk között most ő lett az istenkirály, és különben is: a szőke copfos Kis Izéke rózsaszín bugyiját is sikerült kilesni. Persze csak befele somolyog elégedetten, odakint bűnbánó pofát vág, hogy maga is elhiszi: soha többé nem fog rosszalkodni és bugyik után kukkolni. De persze fog.
Ilyenek a mi nagy fogadkozásaink. Ha nem kapunk az élettől valami kimagaslóan nagy pofont, nem változtatunk a rendszeren, csak alamuszibbak leszünk, mint a Bübü, aki ettől fogva periszkóppal leselkedik, nem pedig a kulcslyukon át, s mire nagykorú lesz, gyakorló perverz válik belőle. Na, ilyenek vagyunk mi is az örökös fogyókúrákkal, az egészséges életmóddal, a dohánystoppal, a meglátogatom-a-nagyit ígérgetésekkel. Ne áltassuk magunkat: hiába vagyunk akkorák, mint egy bálna, hiába tudjuk, hogy naponta hányan halnak meg a büdös bagó miatt, hiába szeretjük a nagyit, aki nagyothall ugyan, de isteni, zsírban tocsogó csirkecombot süt, ha megyünk (szuper, rá lehet fogni az egészséges életmódra, miért nem megyünk le hozzá hétvégén, és helyette miért ülünk éjfélig a számítógép előtt görnyedve és infúziósan adagolva magunkba az energiaitalt…). Mindhiába: egészen addig, amíg a bennünk élő Bübü vigyorog, addig nincsen változás. Na de hogyan töröljük le Bübü képéről az idegesítő vigyort?
 

A koktélruha visszavág

 2011.10.09. 19:31

Ülök a próbafülkében, és hangosan vihogok kínomban. Egyik kezemet sikerült valahogy könyékig kirángatni a ruhából, a cipzár becsípte a hajamat, és különben is: a fejemre tapadó fekete sztreccsruha egy IRA-terroristához tesz hasonlóvá. A lopásgátlóval ellátott öv úgy tekeredik a nyakam magasságában, mint valami szadista játékszer. A szauna-forróságú, köpésnyi fülkében kétségbeesetten kapkodok levegő után, és képtelen vagyok letépni magamról az istenverte ruhát. Ez nem fair! A sztreccsruháknak tágulniuk kellene, és különben is: milyen méretezés ez? Etióp import? Segítsééééég! Nagy üggyel-bajjal kitornázom a fejemet a napvilágra, és szabadon mozgó kezemmel letépem magamról a fülbevalót, bár ezzel nem vagyok kint a vízből. Arra gondolok, hogy letépem magamról a ruhát. De az a férfiak dolga, és jelen helyzetben senkinek sem lenne kedve rólam leszaggatni a rongyokat, mert bárki látna, a hasát fogná jókedvében. Egyébként is: a kint szöszmötölő eladó meghallaná, ahogyan a textil szétreped rajtam. Habár a trópusi hőségnél csak egy rosszabb van: az üzletben eszelős hangerővel bömböl a techno-disco tuctuc-pammpamm… Oké, akkor nincs mese: a ruhát szét kell vágni. Még jó, hogy a táskámban mindig ott van egy bicska. Már csak elő kell kotorni valahogy, ami alaphelyzetben sem könnyű feladat, nem hogy egy pokoli ruhabörtönnel a fejemen. Már majdnem ott tartottam, hogy az éles pengével nekiesem a textilnek, de aztán eszembe jutott, hogy túl kockázatos. Mi van, ha kiszúrom a szememet vagy levágom a fülemet? Az lesz az évszázad legröhejesebb balesete, és senki sem fog sajnálni. Úgy fogok bevonulni a halhatatlanságba, hogy „a nő, aki a próbafülkében kivágta magát a ruhából, de közben levágta az orrát”. Nem. Inkább segítséget kérek valakitől. Ahhoz azonban ki kell törni ebből a szégyenteljes kalodából. Isten őrizz! Csaknem meztelenül, fejemen egy kifordított, szűk szoknyaszerűséggel nem mehetek emberek közé, mert elvisznek a biztonságiak… Te Úristen! Ha így vezetnek végig a bevásárlóközponton, akkor azt fogják hinni, hogy elkaptak egy totál perverz bolti szarkát… Hisztérikus nevetésben törtem ki, és lerogytam a földre, aztán eszembe jutott, hogy mit kell ilyenkor csinálni… Eláruljam? Ááá, nem, inkább mindenki találgasson, hogyan jutottam ki a kutyaszorítóból. Elég az hozzá, hogy amíg pánikrohamomban levegőért kapkodtam a földön kuporogva (képzelj hozzá egy fekete koktélruhát a fejemen és egy piros magas sarkút (ez utóbbit a lábamon)), azon tűnődtem, mint az ószövetségi prédikátor, aki azzal kezdte a könyvét: „hiábavalóság, minden csak hiábavalóság”.
A fogyasztói társadalmat könnyű szívvel, és kicsit elnéző engedékenységgel kritizáljuk addig, míg nem kerülünk a padlóra. Szó szerint. Mert voltaképpen mi a fenének akarok még egy koktélruhát? Csak mert vékony, piros öv van rajta, és én úgy érzem, e nélkül már nem is élet az élet? Hát, igen… szánalmas. Hiúságok hiúsága, ahogyan azt hajdan magyarra fordították eleink. Hiúság és hiábavalóság? Nem túl avíttas dolog erről írni? Nem tudom. Miért, te nem vagy hiú? Mert én igen. Szerintem mindnyájan azok vagyunk. Férfiak, nők, fiatalok és öregek: egyaránt a látszatra játszunk. Olyan nagy baj ez? Olyan hiábavaló? Olyan veszedelmes? Kétled, ugye? Én is így voltam vele. Mégis úgy tűnik néha, hogy a piros magas sarkúnk már a fejünkön tapos.

"A tanítás olyan, mint az életmentés"

 

„A csodákban nem muszáj hinni. Elég, ha titokban és egészen icipicit reménykedünk bennük.” Angyalbazár

 

Vukovári Panna magyartanár, fordító, író, és leginkább kincskereső. Nem mellesleg tősgyökeres pasaréti. Szíve csücske a Szabó Lőrinc Két Tannyelvű Általános Iskola és Gimnázium. Kedvencei a kamaszok, akik mindent meg mernek kérdezni. Úgy véli, egy-egy jó szóval, találó mondattal egy életre megmentheti a diákjait az irodalomnak, az emberségnek. Büszke arra, hogy ő fordította le magyarra Tove Jansson Mumin-könyvsorozatát.

 

 

Budai lánynak tartja magát. Mit jelent ez?
Budai lányságom összefonódik a családtörténetemmel. Már a dédszüleim is Budán laktak, tősgyökeres pasaréti vagyok. Minden szálam ide köt! Ugyanabban az utcában élek, ahol felnőttem, pár házra a testvéreimtől, szüleimtől. Pasaréten tanítok.
Szekerek jártak még erre, amikor kertvárosi villát keresett jómódú dédapám. Úgy döntött, azt a telket választja, amelyik feljebb fekszik az úttól, mert két emberöltő múlva itt olyan forgalom lesz, hogy a zajtól meg fogunk őrülni. Igaza lett. Azóta is ez a családi fészkünk.

Tanárnő, írónő, fordító vagy kalandor?
Kincskeresőnek tartom magam. Számomra ez életfilozófia: megtalálni mindenben a kincset, akár a gyerekekről, akár a tanításról vagy az írásról legyen szó. A diákjaimnak szeretném megmutatni a saját magunkban rejlő kincset, hogy megtanulják ők is felfedezni. De ugyanígy, ha egy értékes könyvet találok, és úgy érzem, muszáj magyarra fordítanom: kincset próbálok átadni. A szövegeim is ezt az életszemléletet tükrözik. Kisgyerekkorom óta immunbetegséggel küzdök, ami megtanított arra, hogy az életnek két oldala van. És arra, hogy koncentrálhatunk a jóra is!

Miért lett magyartanár?
Édesapám már négyéves koromban az Odüsszeiát mesélte, és Arany-balladákat olvasott fel. Irodalombarát ügyvéd. A családban sok az ügyvéd és a tanár. Nagynéném a Pitypangban tanít, húgom a XII. kerületben, öcsém képviseli az ügyvédi vonalat. Apai nagyapám pedig ott tanított, ahol én, a mai Szabó Lőrincben. Ráadásul akkor, mikor édesanyám, aki később a menye lett, még kisdiák volt ugyanitt. Az iskola egyértelműen a családregényemhez tartozik, a szívem csücske. Kiváló iskola, emberközpontú az oktatás, ami összhangban van a pedagógiai nézeteimmel.

Hogyan tanít?
Minden tanárnak megvan a bűvésztrükkje, nekem a kincskeresés az egyik. Örömöt és érvényes üzenetet keresek a művekben, és ha ezt nem találom meg, vagy nem tudom továbbadni, akkor szögre akaszthatom a diplomámat. Soha kétszer ugyanúgy órát nem tartottam még, hiszen minden osztály másra rezonál. Olyan a tanítás, mint az életmentés. Egy-egy jó szóval, találó mondattal, megfigyeléssel egy életre megmenthetem a tanítványaimat akár az irodalomnak, akár az emberségnek.

Mit szólnak a diákjai ahhoz, hogy blogot ír?
Olvassák. Internetes naplómban nyíltabban vallok az életemről, tanárként keveset adok ki magamról. A tapasztalataimat viszont szívesen megosztom.
Amúgy remek diákjaim vannak! Kedvenc korosztályom a kamaszoké. Szeretem, ahogy gondolkodnak, hogy frissek. Keresik az útjukat és mindent meg mernek kérdezni. Őszinték és provokatívak, nem fogadják el a „szellemi bébipapit”.

A magyar szak mellett finnül is tanult. Mit talált vonzónak benne?
Izgalmasnak tartottam az északi világot. Később felfedeztem a Mumin-könyveket, és elkezdtem őket lefordítani a magam örömére. Nyolc kötetből áll a sorozat. Tove Jansson, finnországi svéd írónőnek a meseregényei olyanok, mint a Micimackó: mesék filozófiai üzenettel. Rajzfilmváltozata tette világhírűvé, de az a kisgyerekekre koncentrál, az eredeti történet pedig nem csak nekik szól.

Mi indította el az írói pályán?
Író? Dosztojevszkij volt író, meg Proust. Én a Magyar Írószövetség tagjaként is csak azt mondanám magamról: „írok”. Az Életmentő zsebbarátnő az első könyvem, ami derűs hangvételű életvezetési útmutató. Azt gondoltam, összegyűlt bennem elég tudásanyag, letisztultak bennem bizonyos kérdések. Szívmelengető művet akartam, nem bölcselkedést.

Aztán következett az Angyalbazár...
Igen, az első regényem igazi „örömszöveg”. Nagyon mai, nagyon magyar, nagyon jó fogadtatásra talált, mert, úgy tűnik, a csodák sosem mennek ki a divatból. Márpedig a regény ezt a kérdést járja körül. Szakmai szövegeket is írok: érettségi felkészítő könyveim hiánypótlók abban, hogy személyes hangon szólnak a diákokhoz, és egyfajta tanulási kalauzok is egyben. Tavasszal láttam az érettségizők kezében, ami, bevallom, jó érzés volt.

Kit olvas szívesen?
Kosztolányi és Karinthy a két kedvenc. Utóbbiban szeretem, hogy minden derűje mélyén ott van az életfilozófia. Kosztolányi azért, mert kamaszként saját magamnak fedeztem fel, s ezért örök szerelem marad. Mindig nevetnek rajtam a diákok, mondván „ja, Panna néni és a zöld tinta”. Merthogy Kosztolányi mintájára zölddel írok.

Milyen volt a nyara? Blogján azt írja, keresi a kalandokat.
Részben igaz csak! A tandemugrást például sosem próbáltam. De igyekszem felismerni mindenben azt, ami izgalmas lehet. Egy nehézkesnek tűnő Berzsenyi vers megértése is lehet kaland! Berzsenyi egyébként rokonom apai ágon. Minden út az irodalomhoz vezet.
Mozgalmas nyaram volt. A családommal Ausztriában voltunk, ahová a vasfüggöny idején jártunk gyerekkoromban. Dédpapámnak köszönhetően utazhattunk akkoriban. A második világháborúban ugyanis egy zsidó férfit bújtatott, aki aztán Ausztriába költözött. Feleségül vett egy osztrák asszonyt, és nem felejtett el minket. Nosztalgiáztunk.

Milyen tervei vannak?
Fordítom Tove Jansson önéletrajzát. Szeretném elvégezni a PhD-t. Tanítás közben rájöttem, hogy milyen nehéz megszerettetni a kortárs irodalmat. Kulcsokat kell adnunk a kincskereséshez, a megértéshez, a ráérzéshez. Erről szól az életem.


Novák Zsófi Aliz
 

Fapapucsos utazás

 2011.08.24. 10:50


Végy egy terepasztalt! Aztán vedd elő a szupernagyító találmányodat (tudod, amilyen a Drágám, a kölyök marha nagy lett! – féle opusban is szerepelt), és a makettet varázsold életnagyságúra. Voila! Hollandiát le is gyártottuk. Kérem a következőt!
Most jönnek a kötelező körök, amikor szabadkozni kezd az ember, miszerint: „ááá, nem, Hollandia sokkal izgalmasabb egy terepasztalnál”, de az az igazság, hogy nem. Aki szeretett modellezni kölyökkorában, az persze el lesz kábulva. (Ha mástól nem, akkor az amszterdami coffeshopoktól…) Aki azonban a vadregényességre utazik, az ne ide utazzon. Hacsak… na, itt kezd érdekes lenni a játék!

Ugyanis minden utazás: kaland. Az életünk – kicsiben. Nem véletlen, hogy a költők, írók és egyéb művészlelkek évezredek óta használják az „út” toposzát, mikor az életről akarnak elmesélni valami nagyon fontosat. Ha elmész Bivalybaszn… oké, Bivalybürgözdre, az ugyanolyan miniatúrája lehet az életednek, mint ha körbejárnád a világot. Túloznék? Ugyan már! Elindulsz a tehén feneke mellé: milyen csomagot viszel? Túlaggódod a dolgot, vagy lekésed a vonatot? Lökdösődsz a peronon, és szájba vágod az öregembert, aki a térdén megterít egy zsebkendővel, majd szalonnázni kezd a bicskájával? Vagy lecsüccsensz és békésen bámulod a tájat? Minden apró mozdulatunkban ott lapul a jellemünk. S a jellemünk – az életünk. A profik belső tripeket tesznek – bódító anyagok és útlevelek nélkül is. A középhaladó halandóknak meg kell elégedniük azzal, hogy a külső világ szövevényes útjain bandukolva, repülve vagy poroszkálva levonják a kellő tanulságokat magukra és az életükre nézvést. (A kezdők meg szimplán boldogok, ha kitörhetnek a mindennapok kalickájából, s örülnek, mint majom a farkának, amikor utazásra kerül a sor. Ez sem rossz.) Különben is: ha az ember kicsöppen a megszokott környezetéből, akkor kapásból felkerül rá a egy torzító szemüveg. Rózsaszínebbnek látja-e a világot, vagy éppen a sárga irigység köde lepi el, netán kicsinyessé válik a világ nagyságára hunyorogva… személye válogatja. Az azonban bizonyos, hogy nem is olyan egyszerű dolog bebumlizni a világot.


Pokoljárók kíméljenek!

 2011.08.04. 21:34

„Drágám, ideadnád a szedőkanalat?”
„Tessék?”
„Figyelsz te rám egyáltalán? Azt mondtam, add ide a szedőkanalat!”
„De hol van? Itt az asztalon? Nem látom.”
„Bezzeg a Forma-1-et azt látod, mi? Hányszor kértem már, hogy ebéd közben ne bámuld a tévét!”
„Te és az istenverte ebéded! Szívesebben ülnék nyugiban egy zacskó chipsszel a tévé előtt, mint hogy a flancos tányérokra pepecseljem a bazsalikomos izédet ezzel a francos szedőkanállal. Tessék, itt van, megtaláltam.”
„Te ne beszélj velem ezen a hangon! Mégis mit képzelsz, kinek a kedvéért güriztem a konyhában?”
„Na, ezért a cirkuszért aztán kár volt gürizned. Hagyj inkább békén, épp elég bajom van e nélkül is.”
„Szóval kár volt güriznem ezzel a francos ebéddel? Hát jól van, akkor nesze neked, francos ebéd!”
„Úristen, te nem vagy normális! Földhöz vágtad a jénait?”
„Azt mondtad, kár volt güriznem, és szívesebben ennél chipset! Csak tessék! Bámuld a drágalátos Forma-1-edet!”
„Meg vagy húzatva! Elegem van ebből a rohadt vasárnapi tébolyból!”
„Te meg hova mész? Itt ne merj hagyni! Szerinted ki fogja feltakarítani ezt a disznóságot?!”
„Hát, nem is én! Nesze, itt a merőkanál, kotord össze vele, és jó étvágyat az ebédedhez!”

Hölgyeim és uraim, íme, egy békebeli ebéd a szomszédéknál. Egyben békebeli forgatókönyv kis, családi poklok berendezéséhez. Lássuk csak, hogyan kövessük az új lakberendezési trendet? Ó, nem, nem kell hozzá szedőkanál, vagy földhöz vágott jénai tál! Bármi egyéb megteszi, a lényeg, hogy fájjon. Hogy fájjon? Persze, ez az egyes számú szabály: a pokol bugyraiban alapfelszerelés a fájdalom. Az ősember kupán vágta volna azzal a szedőkanállal a nejét, az ősasszony cserébe az ura fejéhez vágja az ebédet. Kész az idill! Korunkban azonban teret nyert a totálbrutál lelki pengeváltás. Mert mi is az, ami fájdalmat okoz az ellenfélnek? Akármi, nem baj, ha köze sincs a valósághoz: a fő, hogy alázzon. És mivel tudunk a legjobban alázni? Erre kifejlesztettek már egy bombabiztos módszert a profi pokoljárók: üss! Mármint lelkileg. Mindegy, hogy hova megy, a lényeg, hogy az ellenfelet váratlanul érje, mint a fent vázolt jénai-incidensben. A csevej gyanútlanul kezdődik, a férj ártatlanul annyit mond: nem látja a szedőkanalat. A kezdő pokoljáró azt gondolná, hogy na, ezen aztán nem lehet fogást találni. Háhá! Dehogynem! A lényeg az, hogy bármin találhatsz fogást, a trükk az, hogy iktasd ki a logikát. Mondjuk, a kollégád, aki az agyadra megy, mert folyton szotyolát rágcsál, azt mondja: „nem tudjátok, mikor lesz az értekezlet?”. Ütős válasz első fele: „nem hallottuk”. Merthogy ártatlan kérdésre ártatlan válasz. Most jön a pörölycsapás, a válasz második fele: „nem hallottuk, mert valaki folyton recsegteti a szotyoláját, ami többeknek is feltűnt már mellesleg”. Hah, tökéletes vitapont! Érzitek? Burkolt célzás, de nyilvánvaló, nincsen, aki el nem értené a célzást. A fullánk bent van. De jön ám még egy kis méreg is mellé: „ami többeknek is feltűnt már mellesleg”. Egyrészt az állítás vagy igaz, vagy nem. A szotyis kolléga nem fog felpattanni, s közvélemény-kutatást tartani a tárgykörben, tehát benne marad a gyanú: vajon kik azok, akik ellene vannak. Ő? Netán ő? Nosza: önvédelembe kezd. Hogyan védekezik? Természetesen logikátlanul: elővesz egy idegesítő tényt. Mondjuk azt, hogy zavarja a légkondicionáló, amit te szoktál beállítani reggelente. Gyorsan rávágja hát a vádra: „vagy azért nem hallották, mert középfülgyulladást kaptak a klímaberendezéstől”. Szép húzás! A veszekedés ezek után meredek fordulatot vehet, mígnem mindketten az íróasztalon köttök ki, egyiktek feje a fénymásolóban hever, másiktok lába a faxkészülékbe lóg, és két biztonsági őr próbál egymástól szétválasztani…
Ilyen az ember, ha veszekszik. Pláne, ha nő (nekem szabad szapulni magunkat, ez olyan cyranos dolog)! A nők mesterek a szóferdítésben. Vitatkozott már valaki nőneművel? Én azt nem bírom a női vitában, hogy a nyitólépés mindig érzelmi alapú. És az már nem is vita, hanem veszekedés. Ugyanis a veszekedés emocionális bomba, ezért agyő, agy! Okosan átgondolt érvekkel te ugyan nem mész sokra, ha valaki megbántottságában kígyót-békát kiált rád, noha akkor talán kicsit többre menne, ha azt a kígyót és békát észérvekkel támasztaná alá. De nem. A veszekedés nem az észérvek, hanem a kardlapozások terepe. Sosem tudhatod, mikor lépsz ingoványos földre, s mint mondtam, egy nővel folytatott vitában bármikor átcsusszanhatunk a békésnek tűnő családi ebédből egy életveszélyes mocsár tőzeglápos vidékére. Jogos, hogy a férfiak erre dühös gorombasággal felelnek, hiszen teljesen gyanútlanul kanalazták a levest, és bumm: jött a légitámadás. A sarokba szorított fél reakciója az ellentámadás. Az agresszió persze agressziót szül, aminek legszebb betetőzése az, amikor a nők sírva fakadnak, a férfiak meg elrohannak, bevágva maguk mögött az ajtót. Miért teszik? Mert a veszekedés végén mindkét fél tehetetlennek és legyőzöttnek érzi magát. A könnypotyogtatás és az újságba temetkezés egyaránt a vereségről szól. Csoda, hogy utálunk veszekedni? Akkor mégis: miért veszekszik az emberiség?

Carpe diem, vagy amit akartok...

 2011.07.24. 18:17

Asszociációs játék: kinek mi jut eszébe, ha azt hallja ’carpe diem’? Tippelhetek? Néhány széplélek, aki fényképezőgépen keresztül lesi a világot, ha ódon városkákban jár, azt fogja mondani: „hah, minden napórán ezt olvashatni!” (vagy azt, hogy „csak a boldogság óráit számolom”, ami vegytiszta giccs). Páran, akiket nem hagyott hidegen a kilencvenes évek diszkóirányzata (igen, vannak ilyen megátalkodottak), a Carpe Diem névre hallgató magyar együttestől kezdik dúdolni az Álomhajó című nótát, melytől engem személy szerint kitör a frász, de mint tudjuk: ízlés dolgában nem nyitunk vitát. (Az persze örök rejtély marad, hogy vajon miért mindig akkor adják le a rádiók, mikor nem menekülhetek előle: rendszerint a fodrász székében ülök, és Freddie Kruger nem ereszt; vagy egy köpetnyi próbafülkében kígyózom ki egy idétlen ruhából, melynek beragadt a cipzárja, s az istennek sem akar engedni, vagy a fogorvos várójában nyávog a fülembe… Talán mikrochipet ültettek a köldökömbe, és azon át követnek. Nyugi, csak vicc volt, nem vagyok paranoiás.)

Talán a gimnáziumi oktatás nem múlik el nyomtalanul az emberek felett, ezért a „carpe diem” kitétel többeknek Horatiust fogja az eszébe juttatni. Horatius, aki egyik ódájában imígyen szólt: Carpe diem, quam minimum credula postero! Vagyis: „élj a mának!” – vágná rá a magyar, persze pontatlanul. A citátum ugyanis picikét mást jelent. Aki látta a Holt Költők Társasága című filmet, az nyilván kapiskálja. „Seize the day!” vagyis „ragadd meg a napot!” Tessék? Hogy a NAPOT? Akkor ez most a nagybetűs Nap vagy a kisbetűs? Nap, mint elérhetetlen égitest, vagy nap, mint az a 24 óra, míg a Föld fordul egyet tengelye körül, s újra látja az égi pályán bandukoló nagybetűset? Ha Horatius arra biztatna: ragadjuk meg a Napot, akkor bizony bajban lennénk. (Végtére is ismerjük Ikarus bukásának történetét, melynek fényében egészen érthetetlen, miért is adták a magyar buszmárkának ezt a baljós nevet.) Szerencsére az antik költőnek esze ágában sem volt belelovallni minket (vagy magát) a veszedelmes célok hajszolásába, hiszen ő szedte versbe az arany középút ideáját, melyet úgy nevezett: aurea mediocritas. Márpedig aki megelégedetten, sztoikus bölcsességgel poroszkál a BKV-járatokon, az nem fog a tüzes szekerek után ácsingózni, netán tűzpiros sportkocsikkal repeszteni az éjszakában.
Apropó: lenyitható tetejű sportkocsi! A világ egyik legtrébb dolga. (Na jó, még tudnék párat mondani…) Parasztvakítás kezdőknek: vegyél egy feltűnő színű luxusverdát. Parasztvakítás haladóknak: olcsóbban kijössz, ha sízoknit tömködsz a gatyádba. De egyszerűbb, ha a homlokodra tetováltatod: „bocs, csajok, a kocsim az egyetlen vonzerőm”. Vannak férfiak, akik nem tanulnak semmiből. És vannak nők, akik még bedőlnek a bőrülésnek és a lehúzható tetővászonnak. Hé, emberek! Láttatok már csoffadt kukoricacsuhét? Ha nem, akkor semmi pánik: nézzétek meg, milyen lesz a nők haja egy cabrioban tett utazástól. A fogak közé repülő muslicákról nem is beszélve… Szóval az, aki úgy képzeli, hogy a „carpe diem” az Porsche, szerelem, száguldás, jobb, ha részt vesz egy Horatius-kurzuson, vagy ha nem fűlik hozzá a foga, akkor csak szimplán tovább olvas. Mert a ’carpe diem’ trükkös jószág…

Balkánt látni és meghalni

 2011.07.07. 15:49

Hurrá, nyár van! Aki csak teheti, nekivág a nagyvilágnak, kisvilágnak tetszés szerint, s egy csapásra turista vagy utazó válik az ember fiából. Na de mi a különbség a kettő között? Ki az utazó, ki a turista? Ha azt a szót hallom, túrázás, óhatatlanul is azok a Moszkva téren (hopp, Széll Kálmán tér) gyülekező nyugdíjasok jutnak eszembe, akik kezükben egy husánggal, vállukon hátizsákkal, hátizsákjukban szalámis zsömlével felszerelkezve, zergetollas kiskalapban vágnak neki a Budai-hegyeknek. (Milyen sztereotip!) Aztán a turistautakról azokra a csoportos, buszos üdülésekre is asszociálok, mikor egy bádogkonzervben ötven izzadt ember döcög a cél felé. S hogy mi a cél? Mindent megnézni és kipipálni egy prospektus kínálta látványosságok közül, mint azt egy ismerősöm tette a nászútján. Igen, biztos írtam már róla, de azóta sem térek napirendre a dolog felett, hogy mi késztet egy ifjú párt arra, hogy a mézeshetein napi hat órát töltsön múzeumokban, bőszen jegyzetelve a látottakat… Szóval ez nem utazás, hanem szimpla túra a pokol bugyraiban.
És hogy mi az utazás? Na, erről meg nagypapám németórája jut eszembe, mikor a következő szemléletes magyarázatot adta arra, mi a különbség a „gehen” és „fahren” igék között, melyek a magyar „menni” szónak más-más szinonimái: „Ha mezítláb körbejárod a világot, és sosem szállsz fel közben a villamosra, akkor hiába utaztad be a Földet, mégsem mondhatsz mást rá, mint „gehen”, mert csak mentél. Ha viszont ráültél a bilire, de valaki fenékbe rúgott közben, és csúsztál a bilivel fél métert, az a német szerint már „fahren”, azaz utazás, mert eszközt használtál hozzá.” Na, a magyar nyelv ennél szerencsére árnyaltabban kezeli a dolgot.
Hogyan is áll Gárdonyi Géza sírján? „Csak a teste.” Kicsit meredek talán a párhuzam, de ez a helyzet a turistákkal is. Csak a testük van jelen, s mint tudjuk, a testünk 3D-s készülék. A lelkünk viszont minimum 4D-ben szuperál, így ha teljesebb élményt akarunk szerezni nyaralásunk során, mint egy IMAX-moziban, akkor nem árt magunkkal vinni a lelkünket is. Vagyis ha utazunk, akkor állandóan jár az eszünk, és nem csak azon, hogy hol van már egy fagylaltárus. (Bár néha tagadhatatlan, hogy egy jó jégkrém életet menthet.)
Ha 4D-ben akarunk nyaralni, először is megfelelő úti célt kell kisütnünk. Sajnos az igazán egyedi és személyre szóló élmények ritkán repülnek a szánkba sült galamb gyanánt. Hogy miért? Mert a tömegüdültetés praktikus és olcsóbb is ugyan, de mégiscsak a tömegeknek szól. Azaz hiába egyéniség mindenki azon a fránya neoplan-buszon, ugyanaz a program, ugyanaz a szállás, ugyanaz a kedvezményes welcome-drink vár rájuk, ezért esély sincs a személyre szabott kalandoknak. Baj? Nem baj. De ha valaki 4D-ben utazik, az sajnos kénytelen lemondani az efféle könnyebb megoldásokról.
Először is kell egy terv. Nem az utolsó jancsiszegig kidolgozott menetrendet értem ez alatt, hanem egy terv arról, hogy mi lenne az a négy dimenzió, amire kíváncsi vagyok. Van, aki az emberek dimenziójába pillantana be szívesen, ha idegen tájon jár. Bizony, annak nem ajánlom a luxusszállókat, hiszen ott ritkán fordulnak meg helyi halászok, inkább pénzes külföldiek lelőhelye a terep. Engem személy szerint a tájak dimenziója köt le: szeretem, ha gyönyörű a terep, a nélkül nálam nem nyaralás a nyaralás. A második dimenzió az a furcsaság: nem tud lekötni egy olyan világ, melyhez hasonlóval bármikor találkozhatok odahaza. Ha shoppingolhatnékom van, azt otthon is megtehetem, ugyanígy nem utazom külföldre egy kiállítás vagy egy wellness-szálló miatt sem. (Na, jó, az Uffizi képtár kivétel, azt egyszer meg kell néznem, de csak egyedül, az éj leple alatt. Nyugi, nem műkincsrablóként, hanem VIP-vendégként!) Harmadik dimenzió: kaland. Nem szeretem, ha nincsen legalább egy szemernyi kihívás az utazásban. Lehet az egy kanyargós szerpentin, amin kész életveszély leereszkedni; lehet egy kiborítóan hosszú autóút vagy idegőrlő eltévedés; lehet felőlem az is, hogy senki sem beszél európai nyelveket a vendéglátók között… ha minden flottul menne, akkor úgy érezném, hogy túl könnyen megadta magát nekem az élmény. Az már nem is igazi. Negyedik dimenzió? Változó: lehet az a társaság, akikkel úton vagyok; lehet a hajnali fürdőzés varázsa a tengerben; lehetnek a kulináris örömök. Esetleg a kultúra varázsa, mely belengi a vidéket. Mindegy: valami, amire töpörödött nagyanyóként is vissza fogok emlékezni. Hogy most éppen mire emlékezem vissza? A balkáni utazásaimra!

Balkán – ahogy azt Kusturica elképzeli

Ha valakinek nincsenek meg azok az abszurdba hajló képsorok, melyeken a bosnyák-csetnyik-usztasa idők háttere szolgáltatja a helyi színezetet, s az előtérben elképesztő göncökben elképesztő alakok járják elképesztő táncaikat a világok romja felett, az úgysem tudja maga elé képzelni a klasszikus Balkán-feelinget. Pontosítok: a klasszikus Balkán-sztereotípiát. Ha egy okmányirodán órákat kell sorban állni a légkondicionálás halvány esélye nélkül; ha nincsen klotyópapír a mosdóban; ha valaki a földre köp az orrunk előtt, akkor a fejünket ingatva azt mondjuk: kész Balkán! Pedig azért ennél kicsit árnyaltabb a kép. Nem, nem vagyok szakértője a témának, de a 4D-s utazásaim egyik kedvelt célpontja éppen ez a zordnak kikiáltott, szokatlan akadályokkal előrukkoló, hol lélegzetelállítóan gazdag, hol hihetetlenül kopár világ, ahol persze évről évre fejlődik az infrastruktúra. Mire kettőt pislogunk, lehagyják az uniós országokat. Remélem, azért a szúrós szemű, mélyen forrongó, domesztikált barbarizmus egy ideig megmarad, kellemes kultúrsokkot okozva az ott kalandozóknak.
Jómagam az első sokkot Szerbiában kaptam, a Nis-völgyében. Azóta, ha Randóti Razglednyicáit tanítom, sosem felejtem el megemlíteni, milyen pocsék, sziklás terepet is kellett arrafelé kicsákányozniuk a munkaszolgálatosoknak, s egy kis szerencsével még azt is elhitetem magammal, hogy azokat a bércek közötti, szűk vájatokat és alagutakat talán éppen a költő lankadó karjai feszegették… Ami megmagyarázná, miért olyan szűkek azok az alagutak. Persze ez még mindig nem indok arra, hogy miért ott vezet a kamiontranzit Bulgária felé. Talán, hogy menetrendszerűen beszoruljanak a magas teherautóponyvák, irgalmatlanul hosszú torlódásokat eredményezve. Egy ilyen pokoli forgalmi dugóban várakozva volt időm elborzadni a fenyegető, komor hegyektől, melyeknek szurdokaiban vörösre szennyezett vizű folyó nyargalt, mint valami horrorfilm kulisszája. Aztán az útszélen megjelent egy pópa, mögötte egy menettel, átvágva az autóikból kikászálódó, az úttesten piknikező emberek között, míg a háttérben néhány vakmerő autós tereprallyzott le az árokba, s kerülte ki az akadályt. Én csak ültem, s néztem, mint a moziban. Nem, ezt még Kusturica sem gondolhatja komolyan…

Ruha teszi?

 2011.06.27. 11:13

Végre itt a nyár… vagy majdnem itt, és újból előbukkannak az örökzöld témák: mit vegyünk, avagy ne vegyünk magunkra, ha el akarjuk kerülni a méretes leégést. Mert vannak dolgok, melyektől a gigantikus számú UV-faktor sem véd meg. Persze-persze: de gustibus non est disputandum, azaz ízlés dolgában nem nyitunk vitát. De akkor hogy van ez? Tényleg mentesek tudunk maradni az ítélkezéstől, ha egy veszkócsizmás Kacor király, öklömnyi tetoválásokkal a bőrdzsekája alatt elénk vág a bömbölő országúti cirkálójával? Na, ugye: az ember ösztönösen iktatja őt a „zsíros hajú betyár” kategóriájába. Vagy agyunkra megy, ha csillogó körömmatricákkal ékesített műkarmos kollégánk a miatt nyafog, hogy beakadt az üléshuzatba, mi meg összevigyorgunk? Csúnya dolog? Vagy inkább természetes? Tudunk előítéletektől mentesek maradni? Egyáltalán: kell-e előítéletektől mentesnek maradnunk? Hiszen megtanulhattuk: aki talpig feketében jár, az vagy temetkezési vállalkozó, vagy rocker. Ha nem tartozunk egyik táborba sem, sőt, a hideg kiver minket, ha megpillantunk egy „Children of Bodom” feliratos pólót, akkor nyilván igyekszünk elkerülni azt a látszatot, hogy ott szoktunk tombolni a Hegyalja Fesztiválon, mert nem. Ugyanígy van ez a többi kasztjelzéssel is. Mert akár tetszik, akár nem, öltözködésünk messziről elárulja, melyik szektorba tartozunk. A B-középbe vagy a sznob A-listások közé.
Nincs ezzel semmi baj: bár ízlés dolgában nem illik vitát nyitni, azért nem árt ébernek lenni. Olykor egy-egy ordító stílusjegy nagyobb segítséget nyújthat az összhatás csekkolásában, mint bármi egyéb. Hiszen a stílus maga az ember – mondja a szállóigévé vált bölcsesség. Akinek a stílusa kirívóan más mederben halad, mint a miénk, azzal valószínűleg sok más egyébben is el fog térni a véleményünk. Hiszen a stílus: választás. Így nemcsak a ruhatárunk darabjait van jogunk megválasztani, hanem azt is: hajlandóak vagyunk-e megjelenni egy szandál – frottír zokni kombót viselő férfi társaságában az univerzum bármely bolygóján, vagy éppen úgy tiltólistás egy ilyen alakkal belépni az égitestek légkörébe, mint atomrakétát hordani a farzsebünkben. Ergo: felszínes vagy szükséges levenni a vészjelzéseket, melyeket a külcsín küld a belbecsről?
Tudjuk: Szókratész csúf volt, tömpe orrú, görbe lábú és pocakos. Közben meg egy zseni. Idegesítő zseni, hiszen ha nem ment volna az agórán sétálók agyára, nem is érte volna el az ingerküszöbüket, s nem tűnődtek volna el az életük értelméről. De vajon mi mit teszünk, ha megszólít egy ágrólszakadt ismeretlen, és arról faggat, amire legszívesebben nem is gondolnánk: történetesen, hogy miért loholunk, küzdünk ebben a földi siralomvölgyben? Mit teszünk? Van, aki üveges tekintettel, mintegy alvajáróként elcsörtet mellette, mint a sírjából frissen kikelt múmia. Van, aki gorombán ráripakodik, s akad olyan is, aki zavarodottan megáll, s azon töpreng, hogyan mászhatna ki a helyzetből. Pedig ki tudja: talán egy zseni hadonászik az orra előtt azzal a Fedél Nélküllel. Talán nem… S mivel az esetek nagy százalékában nem Szókratésszal akad dolgunk, levonjuk a tanulságot: ha egy furcsa, köpcös alak akaszt le az aluljáróban, a lehető leggyorsabban elhúzzuk a csíkot. Bölcs dolog ez?

Székelyföld mindig zöld...

 2011.06.25. 10:06

…, és tényleg! Annak idején, megboldogult filosz-koromban, mikor még Czuczor – Fogarasi szótárat reggeliztem a nyelvészkönyvtárban, és barokk irodalmat ebédeltem a rettegett „KSI”-vizsgára készülve, azt olvastam valahol, hogy a „Székelyföld – mindig zöld” rímpár már a fene sem emlékszik, melyik elfeledett költő melyik elfeledett művétől fogva, de végigvonul irodalmunkon, mint valami tökéletes tisztarímes motívum. Részemről kissé sutának tartottam ugyan, mert micsoda bárgyú dolog egy ilyen kézenfekvő rímet fölkenni a „föld”-re, ráadásul már hogyan is lenne zöld a föld, hiszen a föld az barna (oké, metonímiáról van szó). Egy szó, mint száz, én sosem voltam kibékülve ezzel a hű, de híres rímmel, mígnem kiderült, nem is volt olyan bárgyú az a költő, hiszen Székelyföld valóban zöld. Olyan zöld, amilyen zöld csak egy föld lehet. Hogy ez lehetetlen? Csak annyira, amennyire képtelennek tűnik, hogy mintegy hét-nyolcszáz kilométerre az otthonomtól mindenki azt a nyelvet beszélje, melyet én magam is. Ha a szélrózsa bármely irányában is bandukolnék ennyit, hallanék ugyan orosz, lengyel, német nyelvet, avagy franciát, hogy a macedónról, bolgárról vagy olaszról ne is beszéljek. Nem: pontosan keletre kell tartani, ha azt akarom, hogy hazaérjek. Mert ahogy kiszállok Székelyföldön, két dolgot érzek egyértelműen: azt, hogy itthon vagyok, és hogy ez a föld – tényleg zöld. „Magyarán” Grönland, én meg eszkimó vagyok…
Hogy miként csöppentem a Hargita tövébe hirtelen, az csak annyiban érdekes, hogy az Írószövetség támogatásával egy-egy kiadó eljuthat a határon túli irodalmi műhelyekhez, felpakolva könyvekkel és szerzőkkel (esetemben: fordítóval), hogy ott egy-két előadással elkápráztassák a tisztelt nagyérdeműt, és szippantsanak egy kis „kulőr lokált”. Na, én szippantottam belőle rendesen, azóta is bódult vagyok kissé, bár ki tudja, talán a kétszer tizenkét órás utazás az oka, melyet Csíksomlyóig még a frissen épült – nyúlfarknyi – autópálya szakasszal sem lehet lerövidíteni. Annál is kevésbé, hogy csak egyik irányban lehet felhajtani rá Kolozsvárnál, ennek utána úgy fest az egész, mintha egy kísértet-autópályán, szellemautók között repülnénk: sehol egy lehajtó, egy megállóhely, egy benzinkút; csak a sztráda meg a Tordai-hasadék.
A benzinkutak hiánya különösen érzékenyen érintett, tekintettel az Achilles-sarkamra: a mosdó-keresésre. Ha díjakat osztogatnának „eszményi útitárs” – kategóriában, minden bizonnyal e miatt a gyengém miatt maradnék le az aranyéremről, ugyanis más tekintetben meglehetősen alkalmazkodó poggyász vagyok, de ha mosdóhelyiség-vadászatra kerül a sor, akkor sok gondot okozok a többieknek. (Mit tegyek? Nőből vagyok, ráadásul már gyerekkoromban is mindig az olyan praktikus kérdések izgattak, hogy vajon a regényhősök hova jártak toalettre, és ha kitörne a világháború, akkor hogyan alakíthatnánk ki megfelelő higiénés körülményeket a pincében…)
Eszményi útitárs másrészt azért sem vagyok, mert míg a többieket életre-halálra felizgatja, vajon jó felé megyünk-e vagy sem, engem, ha már úton vagyok, semmi sem tud kizökkenteni buddhista békémből, feltéve, ha van elég csokoládé a táskámban és a szájfényem a kezem ügyében van. Ha még egy könyv is akad, felőlem akár a tundrán is keresztülvághatunk, csak álljunk meg néha egy benzinkútnál... Így aztán nem csoda, hogy az utazások alatt nem sok vizet zavartam: különben is hajlamos vagyok a derűs rezonőr szerepére, s csak indokolt esetben adom elő a dívát. Még Székelyudvarhelyen is megálltam, hogy a nyakába ugorjak Csaba királyfinak (persze csak szobor képében), és csak képzeletben nyomtam csattanós csókot a szájára, – hátha felébred. Ezért aztán nem is ébredt fel, s nem jött értem a csillagösvényen, hát kiporoszkáltam a szoborparkból, noha félszemmel észrevettem, hogy ugyan sok koszorú, magyar szalag, emlékgyertya díszelgett Csaba királyfi előtt, de azért a bajnok mégsem ő volt. Nem, nem: sem Rákóczi, sem a többi nagyok nem rúgtak labdába a „vándor székely hazatalál” felirattal ellátott, egyszeri góbé szobra mellett, mely roskadozott a sok pántlikától. És még mondja valaki, hogy az emberek lelkéből kikopott a respublika. Jó-jó, tiszteljük a nagyurakat, hős fejedelmeket, na de szeretni? Szeretni inkább a magafajtát szereti az egyszeri ember.
Hát, ha a vándor székely is hazatalál, hogyan is ne találtunk volna el mi is a Csíksomlyó határában álldogáló, elegáns kis panziónkba, igaz, hogy a GPS-t nem a román valóságra kalibrálták, ezért a macskajajos nyelven bepötyögött helyek mintha nem is léteztek volna a gép számára. Úgy tűnik, a Sony-frissítések a trianoni revízió mellett foglalnak állást. Erről jut eszembe egy kedves történet, melyet a vendéglátó főszerkesztő mesélt: Székelyudvarhelyen osztálykiránduláson volt a diákjaival egy földrajztanárnő az „ókirályságból” - ahogy az originál-román vidékeket nevezik az ottaniak. Reggel zavartan jön a szállásadójukhoz egy köteg lejjel, s kérdi: hol tudnának itt forintot váltani. Forintot? Azt meg minek? – ámul a gazda. Hát, hogy itt, magyar földön tudjanak valamit vásárolni maguknak a gyerekek… Magyar föld? Nocsak, a földrajztanárnő vagy átaludta a történelmet, vagy tud valamit. Szerintem szimplán csak siralmas a tanárképzés a bukaresti egyetemen.
De, hogy szavaimat egymásba ne öltsem, megérkeztünk a fogadóba, melyről csupán egyetlen dolgot tudtam, jelesül, hogy a hely specialitása a hurutos angadzsabur-leves. Hogy mi az a hurut? A neve alapján ítélve nem az a kulináris ínyenc fogás, melyre vágyna az ember, és ha még azt is elárulom, hogy a hurut öt liter kovászolt tejből valamint öt kiló darált petrezselyemből készül mintegy nyolchétnyi csepegtetés, forralás, altatás akadálypályáján keresztül, akkor mindenkinek elmegy a kedve az örmény füllevestől. Az angadzsabur ugyanis fültésztát jelent, de szerencsére semmi köze a fülcimpához: szimplán egy ravioli-szerű levesbetét úszkál a kellemesen savanykás, zöld színű, tejes lében. Az angadzsaburon kívül persze kevésbé egzotikus fogások is szerepeltek az étlapon, mint például a „mezei” puliszka, vagy a házi kolbász friss kenyérrel. Ez a friss kenyér is megér egy misét: a mi pesti, levegővel dúsított, zacskós kenyerekhez szokott gyomrunk ájul örömmel vette tudomásul, hogy az igazi kenyér héja finom, ropogós, a tésztája nem hófehér, de dús, laktató, illatos és foszlós, nem mállik morzsákra, és ha egy karéjjal elmajszol belőle az ember reggelire, akkor délig garantáltan nem éhezik meg. (Mondtam én kislányként, hogy egy kenyér belsejébe vájt viskóban szeretnék lakni!)

KÖNYVBEMUTATÓ!

 2011.05.11. 15:46

HELYSZÍN: Nyugati tér; Alexandra könyvesbolt PÓDIUM

IDŐPONT: 2011. május 18. 18 óra (hogy könnyű legyen megjegyezni)

Gyere el, ha: szereted a szerzőt és/vagy szereted a könyveket. Gyere, ha nem voltál még könyvbemutatón, vagy ha voltál már, és rákaptál az ízére... szóval mindenképpen legyél ott, mert jó kis kultúrmóka.

Lesz dedikálás, elmesélem, hogyan születik egy regény, továbbá elárulom, mi igaz a könyvből, és mi az, ami mese, lesznek ott angyalok és ördögök (remélem ez utóbbi tábor kisebbségbe szorul), szóval, aki számít, az eljön! TE SZÁMÍTASZ! Szóval gyere!

Miért nyerők az angyalok?

 2011.04.21. 11:15

Angyalok? Csodák? Zöldség. Vegytiszta spenót az egész, ha "afféle" angyalokra és "afféle" csodákra gondolsz. De mi van az „effélékkel”? Ott máris másképp fest a dolog. Vegyük például a… mit is szoktak mondani ilyenkor a netes körüzenetben szerteküldött ppt-bemutatók? „Csoda és ajándék minden egyes nap, a kisbabák mosolya, ha a kutyád örömmel szalad eléd.” (Közben naplementés, kiscicás, virágos képek mennek a háttérben, sőt, ha idejekorán nem kapcsolja ki az ember a hangszórót, még valami Richard Clayderman-etűd is befigyelhet.) Ó, nem, ez nem csoda. Ez csak átverés.
Tényleg csoda és ajándék minden nap? Ugyan! Tegyük szívünkre a kezünket: hány igazán csodás napunk van egy évben? Aki azt mondja, hogy 365 (plusz szökőnap), az vagy gyengeelméjű, vagy hazug. Más opció nincs. Mégis, kit akar becsapni?! Mindnyájan tudjuk, hogy az élet értékét éppen az adja, hogy néha hullámvölgyekben vagyunk, de fel tudunk tápászkodni, és nekivágunk a hullámhegyeknek. Attól érezzük emlékezetesnek a csodás napjainkat, mert nem mindegyik napunk méltó erre a titulusra. Továbbmegyek: a kisbabák mosolya nyilván nagyon édes (mert nem illik rájuk mást mondani). Főleg akkor csodás, ha a csöppség hat órás nonstop bömbölés után vigyorodik el, miután a család idegrendszere cafatokban lóg. Ami meg a kutyánkat illeti: néha a hátunk közepére kívánjuk az a csodás hűségét és fene nagy ragaszkodását, mikor sáros lábbal ránk ugrik és képen nyal a kutyakeksztől bűzlő szájával. Nem, aki mindenben csodát lát, az voltaképpen semmiben nem lát csodát. (Nesze neked, pozitív gondolkodás!) Akkor mégis, hol laknak az angyalok? És vannak egyáltalán csodák?

Miért félünk a bohócoktól?

 2011.03.27. 19:28

„A dohányosok korábban halnak, később kagylónak öltöztek a jelmezbálon.” Leesett? Biztos? Kaparod a falat? Akkor jó helyen jársz. Vagy még mindig nem világos? Harmadjára mindenki megérti a nyelvi poént, amit a szakemberek úgy diagnosztizálnak, hogy a grammatikai homonímiák egybemosatása. Nekünk persze elég annyit mondani: „hú, ez kegyetlenül fárasztó volt”. Dühösen legyintettél, mikor leesett a tantusz, vagy önkéntelenül is elvigyorodtál? Üdv a fedélzeten! Ez itt a humor-ügyi gyorstalpaló tanfolyam, bár nincsen semmi garancia arra, hogy viccesebb leszel, ha elolvasod a Zsebbarátnő elménckedéseit, de egy próbát megér, nem?
Dunát lehetne rekeszteni azokkal a szuperhiteles és hiperszéleskörű felmérésekkel, melyek arról szólnak, hogy mit tartanak bennünk legvonzóbbnak az ellenkező nem tagjai. Ezek kivétel nélkül mind oda lyukadnak ki, hogy a hosszú comb meg az izmos hát kismiska: az első három főerényben nőknél és férfiaknál egyaránt ott virít a humorérzék. Kérdés, hogy ez a „jobb híján legalább röhögni lehessen rajta” – kategória, vagy komoly értéknövelő potenciál. Alighanem az utóbbiról van szó, ugyanis a nevetés evolúciós örökségünk: mélyebben kódolt igény, mint a menő autó vagy a Prada táska, amit a fiúk ráadásul fel sem ismernek… Bizony: a nevetés egyértelmű játékszignál. És ki ne szeretne játszani? Csak az unalmas savanyújóskák, akik garantáltan lecsúsznak a „jófej” jelzőről. Márpedig manapság létszükséglet jófejnek lenni. De mégis: kik azok a jófejek?

Olvastál valamit Gárdonyi Gézától? Hogy még az Egri csillagokat sem?! Ezek szerint neked nem jött be Jumurdzsák. Semmi baj, van még más is a tarsolyomban. Pontosabban Gárdonyi tarsolyában. Személyes kedvencem a „Hosszúhajú veszedelem” címet viseli, és mielőtt a feministák felhördülnének, ez bizony tényleg az, aminek látszik. Tizenkét agglegény karácsony estéjén azzal szórakoztatja egymást, hogy mind elmesélik, miért is nem nősültek meg, de a slusszpoént persze eszem ágában sincsen elárulni! Elég az hozzá, hogy az egyik szereplő valahogy így fogalmaz: „- Sokat beszéltek! Minden történetet el lehetett volna mondani egy mondatban!
- Hát mondd el Az ember tragédiáját egy mondatban! – fakadt ki egy társa.
- Az ember tragédiáját? Azt egy szóval is: asszony!”
Oké, a feministák már garantáltan meg fognak lincselni, és talán a maguk szemszögéből igazuk is van, ámde a Zsebbarátnő menthetetlenül férfipárti. Hogy miért? Talán mert nőként tökéletesen tisztában vagyok azzal, mivel szoktunk mi, hosszúhajú veszedelmek a férfiak agyára menni. Hogyne: egy csomó link és piszok pasas van, akik megérdemlik a sorsukat, de a fiúk többsége abszolút aranyos, vagy jobb sorsra érdemes legalább is. Őszintén sajnálom a teremtés koronáit, mert míg a női magazinok és önsegítő könyvek, spontán capuccino melletti barátnői válságstábok, internetes portálok és szomszédasszonyok csőstül árasztják a nőknek szóló, együttérző és bennfentes lélektani-taktikai trükköket, addig a fiúk csak néznek, mint a moziban, és semmit sem értenek az egészből. Hogyan is értenének?! Az ő boldog világukban a magazinok spéci lökhárítókkal ellátott kocsikat és macákat elemeznek: kevés szóval és sok képpel. A férfiaknak szóló világhálós helyek nem boncolgatják az olyan horderejű kérdéseket, hogy ha egy nő azt mondja „semmi bajom”, akkor most azt miként is kell értelmezni. Ó, nem: a férfiak sokkal egészségesebb rendszerek ennél, és egy hisztimentes világban mindnyájan Supermanek lennének. Persze van egy kis bökkenő: hogy ez nem egy hisztimentes világ. De miért nem?

Vegyünk egy macskát és vegyük az evolúciót: a macsek arra van programozva, hogy levadássza a szőr- és tollcsomókat, mert több ezer éven keresztül nem volt Whiskas, tehát ha túl akarta élni, akkor egeret kellett kajálnia és kész. Aztán vegyük az egeret: az evolúció pimasz kis dögnek teremtette, aki fürge, mint egy ürge; megrágcsál mindent a kamrában, és agyhártyagyulladást terjeszt mellékállásban. Hát nincsen igaza Tomnak, amiért elszakad nála a cérna, és bunkósbottal lohol a kis piszok nyomában?! De, igaza van. A módszerei némiképpen újbarbárok, ám erre csak azt mondhatom: a cél szentesíti az eszközt. S tekintettel arra, hogy a rajzfilmesek elfogult és szemellenzős módon az egér pártjára állnak, és következetesen őt hozzák ki győztesként, az ember nem tehet mást: a macseknak szurkol.
Miért van az, hogy halálra lesz ítélve a színésznők karrierje, ha beskatulyázzák őket az ügyeletes naiva szerepébe? Miért kifizetődőbb a rosszkislányt alakítani, mint a szende üdvöskét, aki a végén férjhez megy és boldogan él, míg meg nem hal – vagy le nem gördül a függöny? Miért izgalmasabb a bűnösök ábrázolása a középkori freskókon, amint a pokol bugyraiban válogatottan szürreális kínok között fetrengenek, mintsem a mennyei seregek egy kaptafára készült kliséi? Miért szeretnénk annyira, hogy Hókuszpók csak egyetlen-egyszer elcsípjen és kondérba dugjon egy töpörödött törpördögöt? Kik az igazi bűnösök, és mi az igazi bűnhődés?

Miért nem lettem költőnő?

 2011.01.09. 15:50

Az egész egy rágógumival kezdődött. Talán amikor este kibújtam a farmeremből, akkor pottyant ki a zsebemből. Vagy talán nem. A lényeg az, hogy másnap reggel, amikor – természetesen kapkodva és sietősen – kikászálódtam az ágyból, ráléptem a ronda, alamuszin meglapuló, szilánkosra repedezett, klotyózöld rágógumira. Felszisszentem: - Ó, hogy az a...! Mi ez?! - mert nem volt rajtam papucs, és különben is: reggel morcos az ember, ha talpába fúródik egy rágó. Aztán felemeltem a corpus delictit (azaz a bűnjelet), és megállapítottam: - Egy ronda, zöld rágógumi, egy extramentolos…
„Hű, a mindenit! Micsoda időmértékes lejtés!” – kapcsoltam bölcsész-üzemmódba, és ízlelgetni kezdtem. Na, nem a rágót, hanem az időmértéket: „ronda, zöld rágógumi”. Tá – ti - tá – tá – tá – ti – ti: trocheus, spondeus, daktilus… Jobban csengene, ha a rágógumit „ragógumi”-nak ejtenénk, de istenem, ha trocheus nincs, jó lesz szamár is… Hopp, a fogmosás és hajvasalás között már meg is volt az első két sora egy minden bizonnyal nagysikerű költeménynek:

Ronda, zöld rágógumi a farzsebemben, ott,
Ennyi volt csupán, amit az élet meghagyott.

Az persze nem világos, miért ily kegyetlen az élet, hogy nem hagy mást számomra vigaszdíjként, mint egy ronda, zöld rágógumit, de ez legyen az utókor baja. Mire a szájfényhez értem, és feldobtam némi púdert, addigra megszületett a folytatás. Tulajdonképpen skandálni egész könnyű, ha rááll az agyunk arra, mikor hosszú, illetve mikor rövid egy szótag. Mikor is? (Aki hevenyészett magyarórára vágyik, annak elárulom: hosszú a szótag, ha hosszú mássalhangzó van benne, illetve ha rövid magánhangzót két vagy több mássalhangzó követ. És hogy mikor rövid? Kieséses alapon akkor, ha egy szótagban rövid a magánhangzó, és maximum egy mássalhangzó követheti. Nem is olyan nehéz, ugye?) Szóval:

Vécéajtó-zöld gumi, egy extramentolos…

(Hmmm… mi rímel a „mentolosra”? Óvatos? Hónapos? Asztalos? Felejtős… A ragrímeket mellőzzük lehetőség szerint, szóval nem maradt más választásom, mint átmenni posztmodernbe, és leakasztani a szegről némi szlenget.)

Vécéajtó-zöld gumi, egy extramentolos,
Íze csípős törmelék, „ez, azt a…, hű, de fos!”
Extramentolos gumi, egy vécéajtó-zöld,
Farmerem zsebében száz meg száz szilánkra tört.

Na, jó, az alaptémát kivégeztük: irány reggelizni. Amíg a narancsdzsemes pirítósomat majszoltam, azon tűnődtem, hogy amikor P. megkérdezte: „Kérsz két gumit?”, elég buta arcot vágtam. „Gumit?” „Rágógumit.” „Kettőt? Miért pont kettőt?” „Mert mindenki azt kérdezi: kérsz egy rágót? Az olyan unalmas. Kérsz kettőt? Az már jobb alap.” „Mihez?” „Bármihez.” – mondta P. vigyorogva, én meg az egyik rágót gyorsan a zsebembe süllyesztettem, a másikat pedig egy hóbucka mögé köptem, mikor P. nem nézett oda.

Jaj, ne mondd: az élet is csak fájó csorbaság;
Közhelyes és szemkiszúró, olcsó marhaság.

Nem is rossz átvezetés… ideje volna kihozni valamit ebből a motívumból, mielőtt az olvasók meglincselnek. Egyelőre azonban rapidsebességre kellett kapcsolnom, mert ez a költői munka időigényesebb, mint az ember gondolná. Ott ültem a narancsdzsemes pirítós morzsahegyei fölött egy Hello Kitty-s pizsamabugyiban, ami a legkevésbé sem tűnt alkalmas munkahelyi viseletnek, és egy szalvétára firkáltam a fejemben felmerülő sorokat. Eh! Kis Petőfi nem vagyok, verset írni nem tudok… különben is: talpra, magyar, hív a haza, öltözzél már, szőke maca!

Miért lesz boldog az újévünk?

 2010.12.28. 16:58

Jó hír: már csak háromszázakármennyit kell aludni karácsonyig! Hurrá! Mielőtt a fenekünket a földhöz kezdenénk csapkodni nagy jókedvünkben, a Zsebbarátnő gyorsan megjegyezné Vonnegut után szabadon: így megy ez. Először van a várakozás izgalma vagy kínkeserve. Aztán jön a beteljesülés önfeledt öröme. Aztán jön a hidegzuhany: vége, slussz-passz, finito. Lehúzhatjuk a rolót, vagy gyorsan keresünk valami várakozásra méltó dolgot. Karácsony után leakasztjuk a szögről a Szilvesztert, ami rémes egy szokás, de logikus. A meghitt, várakozással és bejglivel-száncsengővel teli ünnepnek kampec: kiélveztük az utolsó cseppig, és fene nagy nihilt érzünk. Jogos, hogy az emberiség kötelező szilveszteri murikba fojtja a kiégettségét. Különben is: jó heccnek tűnik… vagy mégsem? Kinek a pap, kinek a papné: van, aki ki nem állhatja az újévi pezsgődurrogtatást és igyuk-le-magunkat-a-sárga-földig szekciót, az inkább egy könyv társaságában kuporog a kanapén, van, aki más társaságában kuporog – vagy éppenséggel nem kuporog a kanapén… a lényeg, hogy sokszínűek vagyunk. Egyben azonban hasonlítunk: kollektíve utáljuk január elsejét. Nem is tudom, miért nem iktatja ki az emberiség a naptárából ezt a napot, mint a Las Vegasban a 13. emeleteket…
Valószínűleg azért, mert akkor január másodikát gyűlölnénk szívből, és mellesleg felborulna az évezredek során finomra hangolt naptárrendszerünk. Minden kezdet nehéz – szokták mondani, de itt másról van szó. Ez a kezdet nem nehéz, hanem trutyi. Aki a pezsgődurrogtató projectet választotta Szilveszterkor, az még napokig lepény, és az újév számára egyet jelent a szürke, ólmos, másnapos reggellel. Mondhatni pocsék kezdés. Jaj. Sőt, macskajaj. Aki egyéni programban szavazott a kanapéra, annak csak a nyaka fog elmacskásodni újév hajnalára, aki viszont a páros verziót választotta, az a kanapé karfájától függően fogja fájlalni a kobakját, és tapogatni a karmolásnyomokat – kanapétól függetlenül. Szóval kezdetben vala a január elsejei pangás. Vagy fejfájás. Vagy nagy hányás – fakultatívan.
Komolyan, emberek, ezen változtatnunk kellene végre-valahára!

Buszmegálló. Perverz, stírölős pasas és orrát szívó nyugdíjas nagyi társasága. Busz sehol. Fagyhalál víziója. A perverz, a nyugdíjas meg én már nyakig behavazódtunk, s csöndben azon fohászkodom, hogy jöjjön már a busz. Vagy egy sarkvidéki expedíció, de végszükség esetén egy emberrabló is megteszi, a lényeg, hogy valaki szabadítson meg ebből a buszmegállóból. Persze sehol semmi. Ismerős? Vagy amikor a postán pankráció alakul ki, mert valaki csupa ötforintosban fizeti ki mind a százhuszonöt karácsonyi képeslapot, te meg rohannál, mert nem dobtál be elég ötforintost a parkolós automatába, és bármikor megkaphatod az ablaktörlődre a Mikulás-csomagot. (Mellesleg: meg is kapod.) És amikor csigalassan vonszolódnak a percek a halálosan unalmas tanóra során, te meg menten elpusztulsz? (Elhihetitek nekem, hogy nemcsak a diákok szokták úgy érezni, hogy egy einsteini féreglyukba kerültek tévedésből, és megállt az idő körülöttük, mert az a fránya negyvenöt perc néha a tanároknak sem akar véget érni...) Egy szó, mint száz: várakozni vacak. Várjuk a herceget fehér paripán; várjuk, hogy a szánkba repüljön a sült galamb; várjuk a Mikulást – aztán kiderül, hogy nincsen herceg, nuku Mikulás, és a sült galamb is csak átverés. De ha annyira vacak várakozni, akkor miért várjuk a karácsonyt?

„Boszorkányok márpedig nincsenek!” – jelentette ki Könyves Kálmán királyunk. Persze igazság szerint ő a férfi boszorkák létét tagadta, a nőket továbbra is meg lehetett égetni, ha a népakarat úgy látta helyénvalónak. Szóval boszorkányok mégis vannak… elég körülnézni egy átlagos munkahelyen vagy a szomszédságunkban, és kapásból fel tudnánk sorolni pár máglya-pozitív nőszemélyt. Sőt, aki mélyen magába néz, el fogja ismerni: benne is akad egy szemernyi banya. Vagy házisárkány. Vagy tündérkirálylány. Esetleg angyal, netán démon. Egy szó, mint száz: csodák márpedig vannak. Mi magunk vagyunk azok. Telis-tele a lelkünk mesebeli teremtményekkel. Ezek után nincsen mit csodálkozni azon, hogy karácsony előtt megkergülünk a nagy csodavárástól. Ilyenkor aztán elszabadulnak bennünk a kóbor karácsonyi angyalok, és ünneplőbe öltöztetik a lelkünket. Jó esetben. Rossz esetben azonban akcióba lendülnek a krampuszaink, és elizélik az egész ünneplősdit. Így aztán csodavárás ide vagy oda, már-már közhelyszámba megy, hogy karácsonykor ugrásszerűen megnövekszik az öngyilkosságok száma. És nekem elhihetitek: néha mindnyájan őrjöngő ámokfutóvá válunk a karácsonyi felhajtásban. Hát nem morbid? A születés, a szeretet és a fény ünneplését csak egy hajszál választja el az ajtócsapkodás, odaégetett pulykamell és az undok pénztárca-parádé gyászos valóságától. Remek. Akkor mitévők legyünk? Hogyan tartsuk féken a házisárkányt? Vagy inkább hogyan NE tartsuk kötőféken?

Miért cseles a család?

 2010.12.01. 21:38

Aki olvasta Gerald Durrelltől a Családom és egyéb állatfajták című könyvet, annak nincsen új a nap alatt. Tulajdonképpen mindannyian megírhatnánk a magunk kis családregényét, mert még a legsablonosabb átlagfamíliát sem lehet dögunalommal vádolni. Még a bosszantóan tökéletes Von Trapp-családról is lehetett egy rémesen szirupos musicalt rittyenteni, akkor hogyan is ne lehetne összegyűjteni egy csokorra való muris sztorit a saját házunk tájáról?
„Fel kellene csapnom standupos fazonnak – vihogott a minap egyik barátnőm. – És nem is kellene nagyon törni a fejemet, elég lenne elmesélnem egy átlagos családi nyaralásunkat, ahol a nővérem négykézláb csörtetett végig az erdei ösvényen, nehogy a hajába akadjon egy denevér, az apám meg zöld bevásárlószatyrot húzott a fejére, hogy élethűen imitáljon egy mutáns moszatot – ugyanis el akarta magyarázni az evolúciós láncot. Ehhez viszonyítva unalmas kis heccnek számított, mikor végighánytam az üdülőváros főterét. Miközben a nővéremék gyógyszertár után kajtattak, s mellesleg összeismerkedtek az összes jóképű olasz trafikosfiúval, apám kézzel-lábbal magyarázkodott az étterem személyzetének, hogy mit is keres a szalámis melegszendvics a kövezeten: „Mein… ööö… bambino… blöeee…” Addigra már a vízpartra vonszoltam magam, mintha egy öreg, rumtól ázott tengeri medve lettem volna, de közben megérkezett a felmentő sereg a patikából. Az orvosság persze fiaskónak bizonyult: rögvest rosszabbul lettem tőle, mire nővéremék elrohantak zacskót szerezni a hazaútra, de a fene környezettudatos trafikokban csak egy pingpongütő-szettet tudtak felhajtani, mondván: zacskó nincs, hányjak bele a tokba. A nővéremnek csak később jutott eszébe, hogy a trafikosfiú névjegykártyája benne maradt a pingpong-felszerelés átlátszó műanyag tatyójában. A szerpentinen felfelé hajtva visítozni kezdett, hogy inkább hányjak a kesztyűtartóba, de a pingpongütőket hagyjam békén. Ettől apám olyan ideges lett, hogy kapásból átnavigált a szemközti sávba, és amilyen pechünk volt, egyből le is meszelték a rendőrök. Apám kiszállt a kocsiból, széttárta a karját, és csak annyit mondott: „Mein… bambino… blöeee.” Na, most már érted, miért mondom: a családom kifogyhatatlan forrása az abszurd történeteknek?”

Az ideális barátnő lerágott csont. Hogy is ne készültek volna felmérések a témakörben?! Brit kutatások nyomán a férfiak 91%-a úgy nyilatkozott, hogy tökéletes barátnőnek szeretnie kell a szexet. Aláírom. De könyörgöm, miként lehetséges az, hogy a dobogó második fokán a következő elvárás áll: „szeressen enni”? Persze: enni jó. Mindnyájan szeretjük a finomságokat. Hogy miért nem esünk neki a frigónak minden áldott este? Mert, mint kiderült, a férfiak 75 %-a úgy gondolja, hogy egy tökéletes barátnőnek nem szabad elhíznia. (Aha, de azért imádjunk kajálni, mi?!) Kiderült, hogy az ideális partnernő szereti az édességet, de természetesen a feneke formás, és a mellei éppen átlagosan gömbölyűek. (Ezek szerint van EU-s szabvány az „átlagos gömbölyűségre”?) A szuperbarátnő haja hosszú, de nem vacakol reggel azzal, hogy a tükör előtt tollászkodjon: az álomnő tíz perc alatt elkészül a fürdőszobai tennivalóival, és nem zavarja, ha smink nélkül, némi ősasszonyos beütéssel lép ki az utcára… Csókoltatom a felmérésben részt vevő fiúkat. Gondolom, egy spontán robottal kellene randevúzniuk, azok talán eleget tudnának tenni bonyolult igényeiknek. Persze a nők sem jobbak: hajszolják az álomfickót, aki csak a felmérésekben létezik. Annyira belebonyolódunk az elvárások szövevényes útvesztőjébe, hogy gyakran Ariadné fonala sem menthetne meg a tévelygéseinktől. Bele kellene törődni: az ideális barátnő meg az álomfickó csupán elvárásaink rossz minőségű kalózszoftverén létezik.
Elvárások… hogyne! Tele vagyunk elvárásokkal. És ami még sokkal rosszabb: velünk szemben is csupa-csupa elvárást fogalmaz meg a világ. Hogy ezt mennyire utáljuk! Mondhatni: elvárnánk, hogy elvárások nélkül elfogadjanak olyanoknak, amilyenek vagyunk. Smink nélkül, natúrban. Ó, egek! Smink nélkül?! És itt most a metaforikus sminkünkre gondolok: az összes görcsös igyekezetünkre, hogy a világ szemében menőjenőknek vagy bájtünciknek tűnjünk. Mert titkon mind kábítani akarunk. Szeretnénk, ha meg tudnánk felelni annak a magas – és jobbára homályos - követelményrendszernek, mely alapján a személyes nívódíjakat szokás odaítélni. De mégis: ki dönti el, megütöttük-e a mércét, vagy sem? Kinek akarunk megfelelni? Kábítunk vagy csábítunk?

Miért jó mindig játszani?

 2010.11.07. 20:03

Mi a manó ez itt a táskám bélése alá csúszva?!  Ja, csak a házi-dizájncenterem egyik darabja. Szuper találmány: a világ legviccesebb dolga, melybe azért invesztáltam, hogy ismerőseimet elkápráztassam a fogyasztói társadalom egy újabb gyöngyszemével. Hogy mi ez? Egy összehajtogatható papírbili… igen, bili. Papírból. Abszolút díjnyertes darab. Egyszer ki kellene próbálni, de senki sem vállalja a tesztalany szerepét, megjegyzem: érthető okokból... Kacat, kacat, kacat: tele vagyunk kacattal. Ezen lehetne mérgelődni, de szerintem inkább vigyorogjunk, vagy vásároljunk papírbilit! Egy szó, mint száz: eltűnődtem a dolgon, és arra jutottam: minden a kontextuson múlik. Mert igenis elképzelhető olyan szituáció, melyben életet menthet egy papírbili. Jó-jó, beismerem: vagy nagyon kreatív fantázia kell hozzá, vagy egy félig-meddig szobatiszta kisgyerek a családban.
Voltaképpen annyit izmozik az emberiség az ökoszisztémával meg újrahasznosítással, holott a megoldás pofonegyszerű lenne: el kellene vonatkoztatnunk a megszokott szituációktól, és kreatívan bánni a kacatnak minősített holmikkal. Ami a konyhában selejt, az a komposztban király. Olyan ez, mint a „mi lenne ha?” – játék. Imádom. Szeretem elképzelni, melyik ismerősöm lenne fantasztikus tükörtojás, ki volna kötött rugdalózó, melyik barátom lenne tíz éves whisky, és ki bújna bele egy agyfaló zombi szerepébe, ha filmszereplővé változna. Utálok szelektíven kukázni. Egyetlen örömömet az okozza, mikor a szemeteimmel szórakozom, hogy elképzelem: mi lenne ha… mi lenne a banánhéj, ha egy terepasztalt készítenék a vackaimból? (Természetesen háncsszoknya.) És mi lenne az üres ásványvizes palack? (Naná, hogy darázsderekú hastáncosnő.) Palackdugó? Hát persze, hogy egy túltáplált dugódakszli hurkás törzse… És a rágógumi? Alighanem a dugódakszlihoz tartozó szikkadt kutyagumi. Fuuuuj, ez a „mi lenne ha” – játék hátránya. Belódul a fantázia, és akkor neked annyi.


Miért vogymuk homou?

 2010.10.29. 16:03

Aki netán nem tudná, első teljes értékű szövegemlékünk a Halotti Beszéd és Könyörgés, mely imígyen kezdődik: „Látjátok feleim szümtükhel, mik vogymuk, isa por és homou vogymuk.” Persze van még tovább is, de a nyelvtörténeti szakszöszmösztől megkímélném magunkat. Elég az hozzá, hogy homou vogymuk, semmi kétség. Vagy legalább is annak látszunk, mikor beérünk a célba, s a végállomáson nem marad más belőlünk, mint három maréknyi por. Nem csoda, ha az emberiség újra és újra felteszi a kérdést: miért ez a nagy felhajtás, amit életnek nevezünk, ha a halál úgyis mindenkit közös nevezőre hoz. Vagyis inkább beszoroz nullával… Miért csinálunk nagy ügyet abból, ha a lábunkra lépnek a buszon; miért dudálunk egymásra a forgalmi dugóban; miért füstölgünk az undok kolléganő miatt; miért őrülünk bele, ha valaki faképnél hagy; miért válunk pankrátorokká a politika küzdőterén; miért ez a sok hiszti, ha a történetünk vége mindig ugyanaz? Ha úgyis mind homou vogymuk, akkor vajon nem igaz-e a következő egyenlet: ÉLET=vihar a biliben?
Téged vajon felháborít ez a feltételezés, és kikéred magadnak? Vagy inkább tetszik az ötlet? Vajon érdekli az Univerzumot, mit csinálunk mi idelent, a jó kis bilinkben? Vagy Isten tenyerén csücsülünk, emberi méltóságunk teljes pompájában? Most akkor van értelme az életünknek, vagy nincs? Most akkor jó, hogy meghalunk, vagy szar ügy? Most akkor mi van?

Miért is kellesz, Superman?

 2010.10.23. 11:58

Piros bugyis pasas kék pizsiben? Nem, kösz. Fekete maszkos igazságosztó, aki mindenhová Z betűket tagel? Hát… Esetleg egy Batmobilban száguldozó mutáns denevér? Jajmár. Állatbőrbe kötött őserdőlakó, kissé kezdetleges verbális készségekkel? (Értsd: „Én Tarzan… Te Jane.”) Nem, nem, nem. Manapság már a hősök is röhejesekké váltak? Alighanem. Az ókori mítoszok félisteneiből félbefűrészelt emberek lettek. A hőspiacon pangás mutatkozik.
Október 23. környékén menetrendszerűen eltűnődöm a témán: kik is az igazi hősök? És mi is az a hősiesség? Egyáltalán: ki akar hős lenni?! Lefogadom, hogy senki. Az ember nem úgy lesz hős, mint cégigazgató. Ez nem egy tervszerűen kiépített karrier: nincsenek hősképző tanfolyamok, sehol sincsen leírva, miként kellene hősiesen viselkednünk. Nincs ranglétra, mely elvezet odáig, és még érettségizni sem kell hozzá. Egyszerűen csak hősökké válhatunk. Csak úgy. Egy csapásra. Véletlenül. Egyetlen döntésünk alapján. Szuper: ezek szerint karnyújtásnyira vagyunk a hősiességtől, meg hogy szobrot emeljen nekünk az utókor. Akkor miért nem nyújtjuk ki a karunkat? Miért nem akarunk hősök lenni? Mi bajunk a projecttel?
Ó, a project sok sebből vérzik: akárcsak a hősök. Igen, a hősökkel az a bajunk, hogy nem ágyban, párnák közt szoktak örök álomba merülni, hanem dzsidával a szívükben, tankokkal a mellkasukon. Lehet, hogy Petőfi ilyesmiről álmodozott, de a felmérések szerint többségünk vagy álmában, vagy szex közben szeretne elhunyni. Egyik sem szokott megadatni a hősöknek. Bizony, hedonista világunk nem kedvez a heroizmusnak. És ez még csak a kezdet...

Miért köpünk aranyat?

 2010.10.15. 19:40

A trubadúr az a lovag, aki a szerelme alatt halkan zenélni szokott.” (Extrákkal felszerelve...)

Csokonai művében Dorottya egy Spártában maradt lány.” (Ááááá!)

Az Isteni Színjáték eredeti címe: Diego Media.” (Helyes megoldás: Divina Commedia)

A Zöld Kódex a helyi előkelőségeket gúnyoló karikagyűjtemény.” (He?!)

Karinthy Frigyes feleségei Jedlik Ányos és Böhöm Aranka voltak.” (Mellesleg Judik Etel és Böhm Aranka, de senkit se zavarjon.)
Csokonai beceneve azért volt Cimbalom, mert ennek a hangszernek is van nyaka, és Csokonainak is volt…” (Ráadásul a cimbalomnak NINCS nyaka.)
Shakespeare először kellékes volt, aztán fénymásolás közben átírta a darabokat.” (És mit csinált vajon a kávéautomatánál?)
Petőfi republikánus szavazó volt.” (Ja, ezért nem voksolt Obamára.)

Mazsolázgassak még a diákok aranyköpéseiből? Persze nekem is vannak rémes elszólásaim, ám azokról inkább a nebulókat kellene megkérdezni. Vagy inkább mégsem.

Megkéselte, felnyársalta, agyoncsapta… Szép is a szerelem. Pláne a szerelemféltésből elkövetett gyilkosságok gyönyörűek. Othello és Desdemona, Józsi bácsi és Mari néni… csupa káros páros. Tányércsapkodás, szexmegvonás, rövid póráz, családi hidegháború. Tessék: ez történik, ha beköltözik albérlőként a zöld szemű szörnyeteg. Nem éppen egy leányálom.
Féltékenynek lenni rossz. Éppen olyan kínos, mint kutyagumiba lépni, aztán úgy menni az operabálra. Általában senki sem mer szólni, hogy „hé, bűzlesz!”, inkább csak vihognak a hátunk mögött, vagy kerülni kezdenek. Senki sem szeret kutyatrutyiba lépni, és senki sem szeret féltékenykedni. Miért van az, hogy a szappanoperák féltékeny némbereit rémséges hárpiáknak tartjuk, ám ha mi olvassuk el a párunk leveleit, ha mi tartjuk szemmel a telefonbeszélgetéseit, ha mi kotorászunk a zsebeiben, az mindig ésszerű elővigyázatosságnak tűnik? Ha elkapott a zöld szemű szörnyeteg, Te magad is szörnyszülötté válsz. Sajnos nincs pardon: a féltékenység ciki ügy. Tök mindegy, van-e alapja vagy nincs: féltékenykedni éppen olyan udvariatlan dolog egy párkapcsolatban, mint egy isteneset beleköpni a közös vacsorába, aztán azt mondani: „drágám, csak kettőnkért tettem, hogy tudd: mi összetartozunk”.