A fenébe is! Öregszem. Bár még nem mondom a hamut mamunak, azért a vénülés első biztos jele már beköszöntött. Nem, nem az ősz hajszálak: azt a témát a Zsebbarátnő már letudta az első osztálykiránduláson, melyen nem diákként, hanem mint tanárnő vett részt. Akik azt hiszik, a raftingolás, tandemugrás vagy a gyorsulási versenyek számítanak extrém sportnak, azok nem próbáltak még negyven kamaszt kordában – és életben – tartani két nap s két éjszakán keresztül. Kristálytisztán emlékszem mindenre… na, gyertek ide, gyerekek, hallgassátok meg, mit mesél a nagyanyó! Mert igen: a vénülés első nyilvánvaló jele az, ha az ember elkezd emlékezni, s ezzel párhuzamosan egyszersmind rohamos felejtésbe is fog. A bibi csupán csak az, hogy általában a fontos dolgok mennek ki a fejünkből, viszont arra a napnál is világosabban emlékszünk, hogy azt a kis csatos cipőt viseltük, mikor beiratkoztunk az egyetemre, és hogy hova jártunk fodrászhoz, mikor a fejünkre csinált egy galamb a randevúnk előtt. Hogy kivel találkoztunk? Na, azzal a hogyishívjákkal… a nevekre már nem emlékszünk pontosan, de az biztos, hogy ott az izé környékén lakott albérletben a… kivel is?
Pardon, mit mondtál? Hogy nem csak a Zsebbarátnő szenved kóros feledékenységben? Hogy Te is közénk tartozol? Üdvözöllek a klubban! Éljen a szenilitás! De miért van az, hogy a feledékenység mégsem korfüggő? Ez azt jelentené, hogy a mentális öregség nem feltétlenül jár karöltve az éveink számával? Vagy talán a memóriadeficit nem is az aggastyánok kiváltsága?
Aki két napot és két éjszakát – na meg n+1 esztendőt - töltött kiskorúak között, az tudhatja: nemcsak az öregek gyúrnak a memóriazavarra, sőt. Ha annyi Melba kockát kapnék, ahányan elfelejtik megírni a házi dolgozatot, ahányan nem tanulják meg időre a memoritert, ahányan összekeverik az órarendet, ahányan azt hiszik, hogy… pedig dehogy, nos, ha annyi Melba kockát elpusztítanék, akkor alighanem csüngőhasú disznócskává változnék záros határidőn belül. De miért felejtünk el annyi mindent? Miért vagyunk olyanok, mint az elefántok, akik lassan tanulnak, de gyorsan felejtenek? (Vagy lassan? Mindig elfelejtem...)

A költők nyílt kártyákkal játszanak: kiterítik a szívüket, mi pedig bemondjuk helyettük a betlit. Vagy blöffölünk. Elég az hozzá, hogy szegények ott fekszenek az utókor boncasztalán, s le merem fogadni: maguk sem tudták, mit művelünk majd velük. A verseiket szétcincáljuk, az életüket kitárgyaljuk, a szerelmeiket becsméreljük, a ballépéseiken megbotránkozunk… a kultúrember itt éli ki a kukkolás utáni vágyát. A legabszurdabb, mikor azon tűnődünk: melyik koszorús költőnkkel kocsmáznánk, avagy kóborolnánk kézen fogva, nem beszélve arról, mikor a nők megvitatják: melyikük volt „jobb pasi” (Jézusom! Már a kifejezés is közbotrányos!), s kivel járnának szívesen a nemzeti pantheonból. Mintha legalább is komoly sansz lenne arra, hogy Balassi Bálint bejelöl ismerősként a Facebookon…
Oké, bármennyire is szánalmas, azért nekem is megvan a listám arról, melyik irodalmi kedvencemmel mit csinálnék szívesen. Öhm, érdekel valakit? Karinthyval polgárt pukkasztanék, Krúdyval kiskocsmákban lakmároznék, Szerb Antalt éjszakákon át faggatnám a világirodalmi adomákról, Berzsenyivel meg elmennék egy békebeli szüretre. Petőfi lenne a kedvenc tanítványom, Csokonai meg a legkedvesebb kollégám, míg Kazinczyt a legjobb tanáromként tartanám számon. Adyért – mint a legtöbb nő – titokban rajonganék, de mivel Lédát nem lehet überelni, nem is próbálkoznék nála. Füst Milánnal garantáltan utálnánk egymást, míg Kosztolányi lenne az örök szerelem, de Móra Ferenchez mennék feleségül. (Aha, nyilván...) S hogy ezt mi alapján mondom? Mert olvastam a műveiket. Az életrajz – izgalmas, de mulandó. A verseskötetek – örökkévalók, akárcsak a halálos szerelem.

- Te mi lennél inkább? Vese vagy gyomor? – kérdezte orvostanhallgató barátnőm, aki "Hello Kidney!"-feliratos pólóban jár. (Vesepárti, mint sejthető...). - Attól függ, mi fáj jobban: a vesekő vagy a gyomorfekély? – vágtam rá logikusan továbbszőve az elmebajos beszélgetést, aztán elgondolkoztam, és arra jutottam: legszívesebben mégis inkább nyelv lennék. (Tényleg minden perverz asszociációtól mentesen.) Igen: a nyelv az jó dolog, hiszen nélküle nem érezhetnénk az izgalmas ízeket, sem a köpedelem dolgokat, melyek akár meg is mérgezhetnének. Nyelv híján nem csókolózhatnánk és egyebek, de sebaj, mert szerelmet sem vallhatnánk, ha nyelvetlenek lennénk… szóval a nyelv létszükséglet. És a legfontosabbat még nem is mondtam: nem pöröghetne a nyelvünk, nem nyelvelhetnénk vissza senkinek, sőt, a nyelvművelők is szegre akaszthatnák a tudományukat, s a nyelvtan órák is okafogyottakká válnának, ha hiányozna a nyelvünk. Érzéki és intellektuális egyben: egészen abszurd, hogy egy testrész olyan multifunkcionális legyen, akárcsak egy svájci bicska! (Oké: a dugóhúzó hiányzik róla.) Ehhez képest elég mostohán bánunk vele, nem? Olyan szegényke, mint egy idomított rabszolga: nyel és rág, nyal és nyel, nyekken és mukkan. Kutyaütő kajákat kóstol, palimadarakat puszilgat és szemétre való szavakat sziszeg… Miért tesszük ezt vele? Azaz magunkkal? Genetikusan vonzódunk vajon a selejthez?

Ott van például a szomszéd lány, aki randevúzott már maffiózóval (akinek a fél arcát leharapta a saját pittbullja), járt egy színésszel (aki impotens volt), egy olyan fickóval, aki megkérte a kezét (aztán másnap bejelentette, hogy inkább krisnatudatú szerzetes szeretne lenni), halálosan szerelmes volt egy fiúba (akiről kiderült, hogy több országban több feleséget tart). És ő csak csepp a tengerben. Mindenkinek van egy olyan ismerőse, aki rendszerint bal kézzel nyúl a dolgok után. Ha őszinték akarunk lenni magunkkal, akkor be kell ismernünk: azok az ismerőseink akár mi is lehetnénk. Csak tudjuk, hogy van ez: mások balfácánkodásáról jobban esik adomázgatnunk, mint a magunkéiról. Egy viszont fix: a selejt-faktor. Annyira törekszünk az első helyre, hogy sokszor utolsók (sem) leszünk.

Talán emlékeztek, hogy egy ízben a Zsebbarátnő kielemezte: a világ legszomorúbb dolgának azt tartja, hogy egyes telefonszoftverekben gyárilag mentve van egy „szeretlek” üzenetsablon. Ennyit a romantikáról, szerelem kipipálva. Azóta van egy másik kedvencem is: „Őrülten szerelmes?” – hirdeti a banner. Mindig vihogtam magamban, ha megláttam, mert el nem tudtam képzelni, ki az a szerencsétlen flótás, aki annyira szerelmes, hogy képes ráklikkelni erre az ócska szövegre. Aztán egyszer őrülten kíváncsi lettem, és mégis rákattintottam… Megvilágosodtam: a világ második legszomorúbb dolga, hogy ha őrülten szerelmes vagy, akkor egy csokoládégyár oldalán landolsz, ahol kutyafrizbi-versenyre jelentkezhetsz, bébikaják közt böngészhetsz, sőt, olvashatsz az agyhártyagyulladásról is. Aki nem csukja be a honlapot, az nem őrülten szerelmes, hanem szimplán csak őrült… És igen, megvan a dobogós helyezettek közül a harmadik jelöltem is: Magyarország romantikatérképe. Páros lábbal rúgnám ki azt a fickót, aki úgy keres randihelyszínt, hogy bepötyögi a keresőbe: „együttlét, huncutkodás”. Fuuuj! Az élettől is elmegy a kedvem, nemhogy a „huncutkodástól”! (Micsoda béna kifejezés, nem?) A honlap azzal kecsegtet, hogy segítségével olyan romantikus élményeket ajándékozhatunk kedvesünknek, mint az éjjeli szerenád, a romantikus piknik vagy – ezt figyeld! - a tankvezetés. (Nyalom a szívét annak, aki a tankokra gerjed!)
Ezek után felteszem a nagy kérdést: mi a közös a három legszomorúbb dologban? Bizony: mindegyik a romantika álruhájába bújva követi el kicsiny rémségeit. Mert az álromantika nem kispályás. Öl, butít és nyomorba dönt. Vagy gyomorba öklöz. Hacsak… hacsak nem igazi. Ha az álromantika báránybőrbe bújt farkas, akkor az igazi romantika kezesbárány. Csakhogy a bárányok hallgatnak, ezért magunknak kell megválaszolnunk: vajon mi a különbség az őrült és az őrülten szerelmes között? Mikor helyezzük készenlétbe a nyálelszívót, s mikor a lelkünket? Mikor vág pofon az illúzió, s mikor kólint fejbe az élet?

Tegye fel a kezét, aki még sosem csinált marhaságot az életében! Aztán kullogjon el gyorsan szégyenkezve, mert vagy hazug, vagy dögunalmas alak. Mert marhaságokat csinálni igenis muszáj. Az életben legalább egyetlen egyszer fel kell ülni a rodeóbikára, még ha az le is hajít minket. Baklövések nélkül nem lennének jó sztorik: ha Rómeó és Júlia nem baltázzák el a dolgokat a tőrrel, a méreggel és az ármányokkal; ha nem szeretnek bele halálosan a halálos ellenségbe; ha nincsen az az álarcosbál – akkor ma nem simogatnák fényesre a turisták a veronai Júlia-szobor mellét. (Igen, ilyen szomorú állat az ember…)
Ha gyerekkoromban nem hiszem azt, hogy esernyővel éppen úgy repülhetek, mint Mary Poppins, sosem ugrom le a lépcsősor tetejéről, s nem fekszem fél óráig a hideg kövön, ha a szüleim nevelése nem lett volna olyan hatásos. (Ugyanis megtanultam: egy rendes kislány nem kiabál a kertben. Semmilyen körülmények között.) Mikor aztán pokrócba csavarva összekapartak, újabb dolgot tanultam: vannak kivételes helyzetek, mikor okosabb, ha kiabálunk, továbbá hogy NEM vagyok Mary Poppins.
A barátnőmnek hiába mondta volna bárki is, hogy nem nyerő beleszeretnie a családos kollégájába (ó, egek, emeletes marhaság!), mert ilyen esetekben mindig a szerelmes libák húzzák a rövidebbet. Beleszeretett. Ő húzta a rövidebbet, pedig tisztában volt azzal, hogy ezekben a helyzetekben az az aranyszabály, hogy a későn érkezőknek a sor végén van a helyük. Tudta: és aztán?! Tudni nem elég. Meg kell tapasztalni, hogy elhiggyük: ha fejjel megyünk a falnak, az nagyon fáj. De néha mégis muszáj elkövetnünk életünk nagy marhaságait, néha muszáj, hogy nagyon fájjon. Tényleg? Nem túlzás ez kicsit? Boldogabbak leszünk, ha fáj a fejünk?

„Végy két embert. Forgasd meg őket endorfinban, aztán rázd össze őket istenesen, s ha már azt sem tudják, hol áll a fejük, hevítsd forrpontig a hozzávalókat. Mikor már puhára főttek az érzelmekben, a végtelenbe nyúló világmegváltó beszélgetésekben és egymásba csimpaszkodásokban, akkor ízlés szerint édesítsd a két személyes fogást. Figyelem: ez a kívülállók számára szörnyen szirupos lehet! Nem ajánlott cukorbetegségben szenvedők és/vagy megrögzött agglegények részére… Köretként gyertyafényes vacsorával, kéz a kézben andalgással, mozival és más egyéb banalitásokkal tálalható, melyek sosem mennek ki a divatból.”
Hogy ez nem a szerelem jogerős receptje? Rendben: akkor nézzük a hivatalos verziót. „A szerelem összetett érzelem; egy másik ember egész lényére irányuló komplex vonzalom.” Ja, hogy komplex? Kösz, ha nem mondják, hülyén halunk meg… Szóval akkor mi is az a szerelem? És nehogy nekem valaki azzal a közismert aforizmával jöjjön, melyet körlevelekben szokás egymás orra alá dörgölni, mely szerint: „A szerelem definiálhatóan amortizálódott peripólusos komplexuma mindazon - hol a depresszív neurózis, hol pedig a patetikus levitáció szintjén zajló - önmegvédő emulációknak, amelyek a pszeudoindividualisztikus szubkollagenizáció révén diffundálódott kvázi habituációs érzések által retifisizálódott egocentrumban kiváltják a "de jó lenne egyet dugni" érzést.” Ugyanis ez nem, nem szerelem. Csak szex és más semmi. Emberek, ébresztő! Miért érdekli az emberiséget sok-sok évszázad óta az a kérdés, hogy mi a manó is az a nyüves szerelem? És egyáltalán: tudja valaki a helyes választ?

Kerti törpe? Nektek is az olcsó német würstchen és az ócska NSZK-s pornó ugrik be róla? (Nem mintha valaki is látott volna NSZK-s pornót, de lassan a kispolgári gagyi toposza lesz, akárcsak a kerti törpe.) Itt talán rövidre is lehetne zárni a Zsebbarátnő aktuális elmélkedéseit, hiszen a válasz kézenfekvő: azért nincsen kerti törpém, mert egyrészt nincsen kertem, másrészt meg kiver tőle a jeges verejték. Akárcsak a műfaj más egyéb képviselőitől, mint például a csipkés leggingtől, a hajba biggyesztett rózsaszín műselyem-virágtól, a flitteres felsőhöz passzintott flitteres táskától (lehetőleg strasszos balett-cipővel), hogy a Disney-hercegnőkről már ne is beszéljek, azokkal a ronda, bazedov-kóros szemeikkel. (Melyet egyik kedvenc aranyköpésem nyomán következetesen Dumbledore-kórként aposztrofálok.) Ugyanígy utálom a fagylaltnak öltöztetett ’tünci-bünci’ kislányokat, a ’cukkancs’ állatkölykös képeslapokat, na meg a ’dögi’ leopárdmintás bugyikat. Vagyis giccs-riadó! Fedezékbe!
Persze, ha jobban belegondolok, nekem is van műselyem-virágom – ha nem is rózsaszín. Én is felvettem már strasszos cuccokat, és szégyen ugyan, de én sem vagyok mentes az össznépi reflextől, mely szerint, ha kisállatot látunk, azt mondjuk: „Deee aaaariiiii!” – lehetőleg hülye fejhangon. Szóval a giccs-csontváz mindnyájunk szekrényében ott lapulhat. Vajon ez mennyire ciki?

Egyes meg nem erősített források szerint a külcsínnél többet ér a belbecs. Remek. Akkor ez azt jelenti, hogy holnaptól jetiként flangálhatunk egy szál flanel pizsiben, és senki sem fog megszólni azért, ha olyan sápadt a bőrünk, mint a három napos halott ember popsija. Vagy mégis? Nyaralás közben volt időm eltűnődni a kérdésen, pláne, mikor a nettó negyven fokos hőségben megpillantottam két hátizsákos gyalogkakukkot, akik csigaként cipelték minden motyójukat, s miközben én már a válltáskám súlyától is agonizáltam, ők derűs mosollyal bandukoltak. Boldognak tűntek, pedig egész biztosan nem hurcoltak magukkal mini-hajvasalót, háromféle sampont, öt bikinit, nyolc vaskos könyvet és tíz nyári rucit – hogy csak a legfontosabbakat említsem. Gyorsan hozzátenném: engem sem tett boldogtalanná az irdatlan bőröndöm, mely egy vágnivaló anyakoca össztömegével vetekedett. Sőt! Kimondhatatlanul boldoggá tett, hogy a cipzárat sikerült összehúznom rajta… de mégis: jobban belegondolva csupa felesleges holmival tömtem meg a koffert.
A nyolc kötet könyvből csak négyet vettem a kezembe. A tíz nyári rucit természetesen mind felvettem (persze nem egyszerre!), de ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bevallhatom: ha csak a felét hordtam volna, akkor is jól éreztem volna magamat a bőrömben. A két hajvasaló tök fölöslegesnek bizonyult, mert a tengervíztől fél semmi perc alatt hínárszerű lesz a frizura, és a tengeri sünöket és tintahalakat meg cseppet sem érdekli, hogy vajon a lila-flitteres, vagy a fekete-teknősbékás bikinit láthatják-e viszont rajtam. Vagyis kimondhatjuk az általános érvényű szabályt: a külcsín érdekében tett erőfeszítéseinknek éppen a felére volna szükségünk. A többi: biztonsági mentés, melyre aligha van szükségünk, viszont röhejesen megnehezíti mind az életünket, mind az útipoggyászunkat. Akkor marad a „flanel pizsis jeti” – verzió, avagy a „lelkiekben gazdag csőlakó” szerepének alakítása?

Mindenki más miatt jár fesztiválokra. Ha ugyan jár. De tételezzük fel, hogy manapság ez hovatovább kultikus rítus. Míg hajdan a törzs varázslói állatbőrökbe bújva alakoskodtak, addig mostanság bőrnadrágos rockzenészek hódolnak vagy a művészetnek, vagy a kokainnak – vagy mindkettőnek. A világ nem sokat változott, csak annak idején senki sem csekkolta a beengedő pontokon a karszalagodat, mert bemehettél ingyen is a barlangba. Őseink is bemázolták, kicifrázták és felaggatták félmeztelen testüket, s manapság sem kell messzire menned, hogy egy sörsátor előtti tócsában egy előemberre emlékeztető honfitársadra bukkanj, aki szakasztott úgy fest, mint akit most köpött ki egy mamut. Az esőtáncok és küzdőtéren zajló test a test ellen küzdelmek analógiáját már nem is bogozgatom, mert méltatlanul egyszerű lenne bemutatni rajtuk keresztül: hiába telnek-múlnak az évmilliók, mi nem változtunk sokat. A külső high-tech, a belső: retro.

Tennessee Williams szerint azért, hogy kicsit tönkre tegyük mások – és a magunk – életét, aztán beleroppanjunk. Lelkesítő perspektíva, mondhatom. Aki szereti a lelki élveboncolást és a mélylélektant, az a Zsebbarátnő locsogása után gyorsan lapozza fel A vágy villamosa című drámát, és merüljön el a témában. Ám mielőtt belefogna, azért egy szóra hadd ragadjam meg a grabancát, hiszen egyetlen könyvnek sem szabad nekiesni, mint bolond az anyjának. Aki pedig nincsen élve boncolós hangulatban, annak sem árt picit eltűnődnie: miért is vágyakozunk annyira az elérhetetlen dolgok után?
Vagy Te nem? Józanul mérlegeled a lehetőségeidet, és csak odáig nyújtózkodsz, amíg a takaród ér? Ó, egek! Te egy robot vagy! Netán a Bádogember? Szerencsés flótásnak mondható, aki képes kordában tartani rakoncátlan vágyait, de valljuk be: hiába irigyeljük az ilyen droidokat, azért nem cserélnénk velük. Valóban nem? Néha úgy érzem, mindent  megadnék a szigorú önfegyelemért, aztán meg arra gondolok: képtelen lennék a hullámokban rám törő sóvárgás és ábrándozás nélkül az lenni, aki vagyok. Vágyakozom, tehát vagyok. Vagy inkább: vágyakozom, tehát nyomorult vagyok?

Ugye ismertek pár városi legendát? A kedvencem, hogy az ózdi Tescoban álruhában vásárolt az amerikai hadsereg marsallja. Aztán kiderült, hogy mégsem, de azért biztos, ami biztos, a Fehér Ház számlájára íratta a mirelit hurkát… Hogyan? Miért? Kinek jutott vajon eszébe ez a bornírtság? És ami a legizgalmasabb: ki hitte el? Márpedig sokan bedőltek a hoaxnak, akárcsak a másik gyöngyszemnek, melyet a közösségi portálokon sokan nem átallottak feltenni az üzenőfalukra. Ezúttal a törökbálinti Auchan az események színtere (ez is megérne egy külön tanulmányt: vajon miért mindig konténeráruházak? Úgy tűnik, a városi legendák mitikus helyszíne csakis kék-fehér alapon gazdaságos lehet. Vagy valami ilyesmi.). A mendemonda szerint rejtélyes gyerekrablások történtek, melyek során az áldozatokat behurcolták a mosdóba, s ott – most figyelj! – lenyírták a hajukat. Vége. Slussz. A pancser szervkereskedők ennyit bírtak produkálni. Lehet, hogy valódi hajból akartak parókát készíteni. Ki tudja? Akárcsak a kínai boltok tulajdonosai, akikre ferde szemmel nézünk, mióta a suttogó propaganda azt terjeszti: a gyerekek májára, veséjére vagy egyéb nemesebb szerveire utaznak, nem pedig a szteccstangák kiárusítására.
Nevetünk, ugye? Csóváljuk a fejünket, s hitetlenkedve vonjuk fel a szemöldökünket: ki az a félnótás, aki mindezt beveszi? Aztán furcsa módon azon kapjuk magunkat, hogy továbbadjuk a történeteket, persze már úgy, mint amelyek az ismerősünk ismerőseivel estek meg. Pedig magunk sem hiszünk bennük. Hullafolt az egyéjszakás kaland után, gusztustalan gyros, rumoshordóban pácolt holttest – mind megannyi bizarr, a józanésznek ellentmondó városi legenda vándormotívuma. De hogy melyik mind közül a leghajmeresztőbb? Hát a „herceg fehér lovon” mítosz!

Ady Endre nagyon találóan úgy fogalmazott egyik novellájában: „szomorú állat az ember”. Igaza van. Láttál már szomorkodó pillangót? Bánatos búbos vöcsköt? Elkenődött kengurut? Búslakodó bölényt? Nem, nem és nem. Persze akadnak szomorú szemű kutyusok, pláne a menhelyplakátokon, de azért az állatok bánata más jellegű, mint az embereké. A hattyúk állítólag megsiratják a párjukat, a bálnák búsan énekelnek az óceánok mélyén, sőt, ha egy karvaly elragad egy énekesmadarat, a többiek siralmas trillákat zengnek, majd bánatosan gubbasztanak egy ideig, mint akik valóban gyászolnak. Ne becsüljük le az állati szomorúságot, de azért tegyünk különbséget! Az állatok mázlisták. Vagy pechesek. Ez nézőpont kérdése. Elég az hozzá, hogy gondolkodási mintájuk a jelenre fókuszál, azaz nem tervezik meg a másnapi menüt, nem készülnek gondosan a randevúra, vagy ha mégis úgy tűnik, az ösztöneiknek köszönhető, s nem az időbeosztásuknak. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy megszerezték az örökélet-kódot, mint mikor a számítógépes játékokat megbuherálják az ahhoz értők, és kiütik belőle a „három életed van” szabályt. Ha az emberek nem töprengenének folyton a jövőjükön és a múltjukon, nem szomorkodnának amiatt, hogy pusztán egyetlen életük van.
Csakhogy az ember „szomorú állat”, és ez nem változik meg. Hiszen éppen azért vált a bolygó csúcsragadozójává, mert állandóan töprengett, tervezett, listákat írt, számot vetett, búslakodott egy sort, vágyakat fogalmazott meg, célokat teljesített. Vagyis az időben élt. Igen, tudom. Ezért nagy árat fizettünk: elvesztettük az örökélet-kódot, viszont cserében piszok tudatosak lettünk. Az is valami. Értékelni tudjuk a dolgokat, mérlegeljük a rizikófaktorokat, elégedetlenkedünk és szomorkodunk egy sort, ha elszúrunk valamit. (Vagy elszúrják a dolgokat nekünk mások.) Ilyenkor nekiveselkedünk, mert tudjuk: nincsen túl sok esélyünk. Egyetlen életünk van, ráadásul ez nem egy Nintendo játék, ahol Super Mario ugrabugrál. Itt mi ugrabugrálunk. És néha bánkódunk egy sort. De miért is?

Gyorsan megmagyarázom, mielőtt a genetikusok agyonvernének a hörcsögemberezés miatt egy jól megtermett retortával (tudjátok, ezek azok a desztilláló izék a laboratóriumokban, nem pedig újrahasznosított cukrászsütemények, ahogyan a nevük sugallná). Szóval mi is az a hörcsög-génkód? A Zsebbarátnő utánajárt...
Aki nézelődött már kisállat-kereskedésben, az nyilván egyetért velem: a hörcsögök nem kimondott szellemóriások. Egész nap a mókuskerékben tekernek, míg el nem törik a lábikójuk, s ha sikerül kikecmeregniük a taposómalomból, indokolatlan mennyiségű élelemmel tömik tele a pofazacskójukat. Minél hosszabban álldogálok a terráriumok előtt, annál jobban bűzlik valami. Nemcsak az irgalmatlanul pisiszagú alomról beszélek, hanem valami bonyolultabbról is. Nem tudok szabadulni a gondolattól: ez a hörcsög emlékeztet valakire. Jézusom! Rám emlékeztet! Meg rád emlékeztet, meg mindenkire, aki homo sapiens sapiens csúfnéven látta meg a napvilágot.
„Akarom! Kell! Add ide! Enyém! Vedd meg!” – sivalkodnak a boltban az idegesítő hisztizsákok, miközben anyukájuk vagy úgy tesz, mint aki teljesen immunis a fülrepesztő visításra, vagy kétségbe esve próbálja betuszkolni csemetéjét egy bevásárlókosárba. Ha minden módszer csődöt mond, sóhajtva eleget tesz a kis zsarnok kívánságának, s leemeli a polcról a csokit, kekszet, rágógumit, táncoló búvárbékát. A kölyök elégedetten vigyorog, mint egy szabadnapos tömeggyilkos, a pénztárnál kígyózó sorban pedig mindenkinek megvan a véleménye mind a gyerekről, mind az anyukáról, mind az üzletről, amiért a kasszáig vezető gondolákat dugig pakolják ideg-gyilkos csemegékkel. A hörcsögembereket bezzeg senkinek sem jut eszébe ilyenkor szidni! Pedig mindenről ők tehetnek.

Kedvenc apróhirdetésemre egy napilap csücskén bukkantam, s a következőképpen hangzott: „Unja a hosszú, téli estéket? Vásároljon hordozható árnyékszéket!” Megvárom, míg mindenkinek leesik… szóval, ha unatkozol, furikázz a lakásban egy guruló budin trónolva. Ó, vajon kinek az agyából pattant elő ez a bornírt baromság? S vajon ki támogatta anyagilag a hirdetéseket, ki gyártotta le a terméket, s hogy ki az, aki megveszi az emberiség végidejét szimbolizáló hordozható háziklotyót, nos, abba bele sem merek gondolni.
Persze mindez csak csepp a tengerben: ha körülnézel, tele van a világ felesleges, értelmetlen, Darwin-díjra előterjesztett, elmebeteg ötletekkel. Nincsen ebben semmi furcsa: hogy az emberi agy csodái hitelesek legyenek, törvényszerűen ott kell éktelenkedniük a hatalmas lebőgéseknek is. Ami azonban elképesztő: jó promócióval még a legsápadtabb szellemi röppentyűket is el lehet adni az embereknek. Mert sajnos, amíg az emberi elmének megvannak a határai, addig az elmebaj határtalan.
Még mielőtt valaki a szememre vetné, hogy a Zsebbarátnő megint okoskodik, gyorsan közlöm: én sem vagyok jobb a deákné vásznánál. Egy Toi-Toi vécében például beleraktam a retikülömet a piszoárba, mert azt hittem, táskatartó. Megmérgeztem magam két tucat diétás szaloncukorral, pedig ráírták a dobozra: napi három darab fogyasztható belőle. (Jó vicc! Három darabot nem-diétásból is nyugodtan bekebelezhetne az ember!) Beleültem egy öreg bácsi ölébe a buszon, mert elbambultam… Egy szó, mint száz: mindnyájan ’elme-kikapcs’ üzemmódba tudjuk tenni magunkat. Normális, hogy néha abnormálisak vagyunk. Az viszont nem normális, hogy erre egész iparágak épülnek.

Ahogy Micimackó mondaná: „Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van. Soha sincs jó idő.” Csatlakozom a csekélyértelmű medvebocshoz, mert úgy tűnik, nekem való klíma csupán egy messzi-messzi galaxisban volna, talán az Endor bolygón. (Ott éltek az evokok, vagy az valami egészen más? Tudjátok: a Csillagok háborújára gondolok, meg azokra a túldoppingolt koalamackókra.) Ezzel persze nem vagyok egyedül: a fázós, téli reggeleken, mikor prémvadásznak öltözve merészkedünk csak ki a csúszós utcákra, arról ábrándozunk, de jó is lenne szandálban szaladgálni. Aztán hipp-hopp! – előkerülnek lassan a szandálok, s elkezdünk a miatt nyavalyogni, hogy miért is van ennyire nagy hőség. Igen: hőség van. Valakit ez meglep? Nyár van, az ég szerelmére! Nyár! Betűzzem? Mondjam vagy mutassam? Emberek: erre vártunk egész télen! Bár néha magunk sem értjük, miért… Miért is? Mert egész gyerekkorunkban ezt vártuk. A vakáció utáni sóvárgásunk kamaszként sem csillapult, s hogy az egyetemi évek vizsgadrukkos időszakai után mennyire jó kiereszteni a fáradt gőzt, arról már ne is beszéljünk. Egyszóval hosszú évek munkája van abban, hogy zsigerileg bizseregni kezdjünk, ha szóba kerülnek a nyári tervek. Pedig mindenki tudja: utazni igazából ősszel vagy tavasszal a legjobb, nem pedig az agyszikkasztó kánikulában. De józanész ide vagy oda, ősi ösztöneink akkor is a júliusi vakációra szavaznak, ha már kikerültünk az iskolapadból. Nyaralni nyáron kell, és kész! Mindegy, hogy Szicília aszfaltútjain tócsává olvad a flipflop-papucsunk; nem érdekes, ha Görögországban pecsenyére sülünk sok más honfitársunk társaságában; ott egye a penész a piramisok árnyékában ránk tapadó legyeket – hiszen nyáron az a dolgunk, hogy panaszkodjunk a hőségre, s közben buzgón élvezzük az életet. Vagy nem?

Akinek a Big Brotherről egy valóságshow jut eszébe, az húzza le magát, de gyorsan! Akinek egy film ugrik be, az már nem is rossz eredmény, de természetesen a legmélyebb merítés mégis azoké, akik tudják: Orwell 1984 című könyvéről beszélünk. Aki még olvasta is a szóban forgó ellenutópiát, az előtt emelem kalapom. (A nem létezőt.) De hogy a Nagy Testvér tényleg figyel-e minket, ahhoz nem árt átgondolni a világunkat. (A létezőt.)
Te melyik embertípusba tartozol? Aki megérzi, ha bámulják, vagy aki halálos nyugalommal bambul ki a busz ablakán még akkor is, ha három tagbaszakadt maffiózó pécézte is ki magának? Ha még attól is összerezzensz, ha megszólal a mobilod, akkor bizony nem tartozol a kötélidegzetűek közé, ám az sem nyerő, ha hajlamos vagy egykedvűen átmasírozni a rohammentő előtt. Egyszóval vannak köztünk hiperszenzitívek (és nem, ez nem egy arcápoló reklámja), de akadnak igazi blazírtak is. Ha valakit észrevétlenül próbálsz mustrálni, de ő zavartan forgolódni kezd, akkor nincs mese: egy mimózát fogtál ki. Mikor viszont hiába fixírozod a pincért, mikor fizetni szeretnél egy bárban, akkor nyilvánvalóan vagy egy túlhajszolt munkaerővel, vagy egy jégcsappal futottál össze. A mimózák hajlamosak összeesküvés-elméleteket koholni, s azon töprengeni, vajon miért is rossz ez a világ. (Vagy netán miért is olyan jó – de a legtöbb emberben ez a lehetőség csak néhány pohár tömény alkohol legurítása, esetleg pár doboz csokoládé behabzsolása után szokott felvetődni.) Aki jégcsap, az csak legyint minderre: ugyan már, kit érdekelne, kinek írok leveleket, hol vásárolok, vagy melyik portálra kattanok rá?

Hogy hol az igazság? Odaát…

„Pszichopata lettem. Annyira utálom az embereket, hogy legszívesebben mindet legéppuskáznám, mikor a buszon hozzám préselődnek.” – panaszkodott a barátnőm, és csak remélni merem, hogy legközelebb nem a hírekben olvasok róla, mint tömeggyilkos ámokfutóról. Persze nincsen fegyvere, és ha volna is, garantáltan beleejtené a klotyóba, mint a mobilját szokta, szóval az emberiséget megnyugtathatom: semmi gond. Vagy mégis? Egyre több ismerőstől és ismeretlentől hallom, hogy utálják az emberiséget. Ahogy Lázár Ervin mondta: ezt a borvizező, cudar emberiséget… Fura, hiszen mindnyájan emberek vagyunk – vagy legalább is embereknek látszó tárgyak. Akkor magunkkal is bajunk van? Vagy csak Raszkolnyikov-szindrómában szenvedünk, mint Dosztojevszkij hőse, aki übermensch-nek tekintette magát, s úgy érezte, jogában áll a férgeket eltipornia. (Aztán pórul is járt, de ez egy másik történet.) Elég az hozzá, hogy aki kimerészkedik az utcára, könnyűszerrel túlélő kalandtúrába keveredhet.

Már megint ezek a ronda szavak!  Kezdjük azzal, hogy a csúnya szavak sokszor nem is rondák! Egy mázsás szitokszó sokkal jobban cseng egy külföldi fülében, semmint egy olyan semleges, ámde rusnya szó, mint a „nudli” vagy a ”kricsmi”, netán a „klottgatya”. Semmi kétség: a csúnya szavak szépek. Kifejezőek. Dinamikusak. Sőt, olykor líraiak. Gondoljunk csak arra, hogy magyarul lehet a legzaftosabb trágárságokat variálni. Perceken keresztül használhatsz vulgáris kifejezéseket – ráadásul ismétlés nélkül. Hát nem gyönyörű?! Nos, nem mindig…
Mert ha reggel a metrón heringként zsúfolódó embertömegben neki passzíroznak egy suttyónak, s ő elküld a jó édesanyánkba, az cseppet sem szép. Ugyanúgy ronda dolog, ha az autósok bemutogatnak egymásnak, s a következő piros lámpánál kiugranak a kocsiból, hogy szaporodásra bíztassák a másikat. Visszataszító, mikor nyeretlen süvölvények fröcsögnek a buszon, és fizikai fájdalmat okoz a dobhártyánknak, hogy kötőszóként használják a genitáliák megnevezéseit. Ilyenkor a csúnya szavak tényleg csúnyák. Felmerülhet a kérdés: mikor szép egy trágár kifejezés? Lehet egyáltalán szép a ronda szó?

Ne már! Ez igazságtalan! Te tudsz még borzongani? De ugye nem azért, mert pszichotikus vagy és hiszel a vámpírokban vagy ilyesmi? Sajnos nehéz megtalálni az arany középutat a puszta paranoia és a legális adrenalinmámor között, pedig az emberek nagy része éppen erre az érzésre sóvárog. Hogy felálljon a hátán a szőr, (hogy mást ne mondjak…). Állati ösztön, nemde? Ha a kutyáknak acsarkodni támad kedve, akkor felborzolják a bundájukat, és tőből harapják le a mancsodat, ha visszafele simogatod a szőrüket. Csoda, hogy ha a hátunkon nem is, de a karunkon táncolni kezdenek a pihék, ha izgatottak leszünk? Természetesen más fiziológiai jele is van annak, ha belénk kúszik az adrenalin, és elárasztja sejtjeinket a jóleső borzongás. Csakhogy vékony jégen járunk, ha ezt a kellemesen bizsergető érzést mániákusan hajkurásszuk. Igen: mint minden jóhoz, ehhez is hozzá lehet szokni. Egyre nagyobb dózis kell. Egyre erősebb anyag, egyre húzósabb merülés. Aztán egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy védőháló nélkül ugrálunk le a magasból, gyorsulási versenyt rendezünk az alagútban, korbáccsal a kezünkben randizunk, vagy netán egy véres karajszelet társaságában lubickolunk a cápashowban.
Nem kell persze ennyire messzire menni. Veletek még sosem fordul elő, hogy egyszerűen nem éreztetek semmit, noha tudtátok, hogy izgulnotok kellene? Vagy éppenséggel görcsbe szorult a gyomrotok, bár tudtátok: kár a gőzért? Igen-igen: van jóféle stressz és van rosszfajta idegesség. A jóféle stressz motivál, míg a rosszfajta idegességtől infarktust lehet kapni. De hol a határ? Miért van az, hogy utálunk stresszelni, viszont szeretünk borzongani?

Senki sem hisz manapság a tündérekben. Csak a vámpírokban meg a vérfarkasokban, de őszintén, ezek is eltűnnek a süllyesztőben, mint Harry Potter a villám alakú agyműtéti heggel a homlokán. Igen: a mesék bekerülnek a könyvek lapjai közé, és az ovisoktól felfelé senki sem veszi komolyan a varázslatokat, csodalényeket, átkokat és egyebeket, hacsak nem skizofrén az illető. Szóval a mesékkel leszámoltunk. Olyan ez, mint Nietzsche klasszikusa: „Isten halott. Mi öltük meg.” Nos, a tündérek még sokkal, de sokkal halottabbak, és sokkal, de sokkal jobban megöltük mindegyikőjüket. Igen, valóban mi tettük hidegre őket. Éppen úgy trancsírozzuk fel a csodákat, mint annak idején a karácsonyi meglepetést próbáltuk kiszimatolni. Akinek sikerül egy furmányos rejtekhelyen a titkos ajándék nyomára bukkanni, az mindig csalódást érez. Valahogy így vagyunk a csodákkal is: tankönyvekbe zártuk, szabályokba rögzítettük, mikroszkóp alá tettük a rejtélyeket, és nem maradt más belőlük, mint gimnáziumi tananyag. (És még csodálkoznak egyesek, hogy a diákokat nem érdekli a tanulás! Már hogy érdekelne bárkit is olyasmi, amire nem lehet rácsodálkozni? Ha hiányzik az a bizonyos „aha” - élmény, megette a fene az egészet.) Szóval hivatalosan is kijelenthetjük: a tündérek kipusztultak. A józanész saját halottjának tekinti őket…
De hoppá! Álljunk csak meg! Ha senki sem hisz a tündérekben, vajon miért reménykedünk abban, hogy teljesülhet három kívánságunk? Vagy tizenhárom. Vagy huszonhárom. Vagy végtelen plusz három. Mert kívánságaink vannak, mégpedig dögivel! Állandóan vágyakozunk valaki vagy valami után, és nem tudunk megálljt parancsolni a fantáziánknak, noha esélyünk sincsen a boldog beteljesülésre. Ha nem így lenne, egyetlen férfi sem gusztálná a magazinok címlapján feszítő nehézsúlyú bombázókat, a nők meg nem vitatnák meg halálos komolysággal, hogy akkor most kirúgnák-e az ágyukból az agyonsztárolt Robert Pattinsont avagy sem… Ugye, hogy kissé komikusak vagyunk?

„Volt egyszer egy tanárnéni, aki nagyon szerette a verseket. Ezt valószínűleg a versek is megérezték, mert ők is nagyon szerették a tanárnénit, és mindig megsúgták neki, hogy mit akart éppen mondani a költő, amikor őket írta. Ettől aztán a tanárnéni borzasztóan jól megértett minden verset, és csak azért nem elemezte szanaszéjjel mindet, mert sajnálta volna őket szanaszéjjel elemezni. Merthogy a versek szépek voltak. És a tanárnéni látta ezt. Egy nap aztán a tanárnéninek mégiscsak ízekre kellett cincálnia egy verset, mert azt mégsem lehet, hogy a diákok ne tanulják meg, hogyan is kell verset elemezni. Mert az nagyon fontos dolog. Ezt senki nem kérdőjelezi meg. Úgyhogy a tanárnéni nekilátott.
- Ne haragudj, de le kell hogy tördeljem a rímeidet - mondta sajnálkozva a versnek.
- Jó, de vigyázz rájuk! - mondta a vers. - Nagyon szép asszonáncok.
- Tényleg szépek - mondta a tanárnéni.- Nagyon fogok vigyázni rájuk. De légyszíves ne kiabálj! - tette hozzá. - Nem szeretném, ha a gyerekek látnák, hogy fáj neked.
És a tanár néni óvatosan letördelte a vers összes rímét, és megmutatta a diákoknak. A diákoknak tetszettek a rímek, főleg az, hogy "hegytetők - hetyke nők". Pedig nem is az volt a legszebb.
- Ki kell, hogy szedjem belőled a jelzőket - mondta most a tanárnéni. - Nagyon jellemzőek.
- Szedd csak ki nyugodtan - mondta megadóan a vers, és igyekezett nem mutatni, hogy fáj neki, mert nagyon szerette a tanárnénit.
És a tanárnéni kiszedte belőle az összes jelzőt. A gyerekek megállapították, hogy a jelzők nagyon jellemzőek.
- Most azokat a szavakat kell kitépkednem belőled, amik a szerelemmel vannak kapcsolatban - mondta halkan a tanárnéni. - Tudod, a szemantikai háló miatt.
- Tudom - mondta a vers. És a tanárnéni kitépkedte belőle az összes olyan szót, ami kapcsolatba hozható a szerelemmel.
Aztán kiszedte a versből a magashangrendű szavakat és a mélyhangrendű szavakat is. Csak néhány vegyeshangrendű szó maradt.
- Ezeket is ki kell hogy tépjem - mondta végül a tanárnéni.
A vers bólintott.
A tanárnéni pedig az utolsó szavakat is kitépte a versből. A gyerekek már egyáltalán nem figyeltek oda, mert elunták a verselemzést, és az óra végét várták. A tanárnéni ezt észrevette, gyorsan befejezte az órát, és a tábla felé fordult, mintha le akarná törölni. Pedig csak nem akarta, hogy a diákok észrevegyék a könnycseppeket a szemében.”
 

(Varró Dániel: Mese a tanárnéniről, aki sajnálta a verseket szanaszéjjel elemezni (részlet))

***
Akik valaha is részt vettek a Zsebbarátnő óráin, talán már ismerik a fenti kis novellát, melyet csak csonkítottan közlök itt a blogban; egyrészt, hogy hű legyek az alapgondolathoz, másrészt, hogy aki kíváncsi a teljes verzióra, annak kezébe kelljen vennie Varró Dani műveit. Mert mint azt leszögeztük: olvasni jó.
Jó, jó: de miért?

Ez még kérdés?! Mert olvasni közhelyesen jó. Éppen olyan jó, mint… ööö… ezt kinek-kinek a fantáziájára bízom. Elég az hozzá, hogy képzeld el a legjobb dolgot a legjobb társaságban. Pont ez történik velünk, ha egy jó könyv kerül a kezünkbe. Kár, hogy éppen olyan nehéz megtalálni a Tökéletes Könyvet, mint az álomfickót luxuskivitelben, az ifjúság forrását vagy a Szent Grált.
Ráadásul a Tökéletes Könyvvel ugyanaz a baj, mint az álomfickókkal: ami számomra tömör gyönyör, az lehet, hogy másnak horror a köbön. Bizony. Szerencsére mindnyájan különbözünk, ezért aztán egyaránt ritkán tépjük ki egymás kezéből a könyveket és a fiúkat. (Vagy nőket. De gustibus non est disputandum.) Párválasztási tanácsadókkal Dunát lehetne rekeszteni. Minden második önsegítő könyv arról szól, hogyan akaszd horogra a Nagy Őt, de a Nagy Könyvről, mely éppen úgy megváltoztathatja az életedet, még nem találtam útmutatást. Szeretsz olvasni? Akkor nem kell tovább magyaráznom. Netán utálsz betűket bogarászni? Akkor mit csinálsz itt a blogomon? Olvasol… Na, látod? Nem is olyan vészes dolog.

Tény, hogy igenis vannak sorsfordító találkozások: valaki belép az ajtón, és bamm! – működni kezd a kémia. Az antik görögök ezt nevezték első látásra szerelemnek, melynek a mítosza mind a mai napig közöttünk él. Ugyanez történik velünk, ha megérintenek egy könyv lapjai. Vagyis inkább mi érintjük meg őt. Ó, igen: minden bibliofil perverziók leggyönyörűbbike, mikor beletemetkezel egy könyv bódító illatába, s az agyadban megindul az endorfintermelés, miközben ködös fejjel arra gondolsz: „ez a könyv kell nekem!” Tudtad, hogy az irodalom a leghatékonyabb legális drog? Ráadásul hosszan tartó a hatása is. Vagyis nincs más hátra: be kell iratkoznod egy könyvtárba, ha fillérekért akarsz hozzájutni az anyaghoz. :-) De hogyan tudunk ráakadni a sok ezer kötetre rúgó szellemi termék közül éppen arra a néhányra, melyektől megváltozik az életünk?

- Kidobott a barátnőm. Azaz ex-barátnőm – hívott fel a minap csüggedten az egyik cimborám. – Ráadásul nem értem, miért. Pedig, esküszöm, az egész hétvégét vele töltöttem: egyik boltról a másikra jártunk, próbafülkébe be, próbafülkéből ki… Végigasszisztáltam két „kövér vagyok”- krízist, végigcaplattam egy bevásárlóközpontot, de úgy értsd: pincétől a padlásig. Gondosan tanulmányoztuk a báli ruhaboltokat, az arcmasszázs-központok hirdetéseit, a babacipőket, a könyvesboltban átlapoztuk az összes önsegítő irodalmat, s csak az elektronikus üzletek előtt rohantunk el fénysebességgel – talán mert azok még engem is érdekeltek volna. Mozgólépcsőre fel, mozgólépcsőről le, parfümminta a csuklóra, szórólap a zsebembe… a végén még a farkamon is szatyrok lógtak, de én engedelmesen cipekedtem, mert tudtam: egy huszonhatodik tavaszi blézer beszerzése kulcsfontosságú kérdés a barátnőmnek. Azaz az ex-barátnőmnek. Szóval lemaradtam a F-1 futamról, az időmérő edzésről, a BL-rangadóról, csak hogy a szerelmemet boldoggá tegyem. Hősnek éreztem magamat. Aztán kiderült, hogy nem vagyok hős, csak egy érzéketlen fatuskó, akit nem is érdekel, jól néz-e ki a barátnője. Az ex-barátnője. Most komolyan: mit rontottam el?

Hogy mit? Semmit. Pusztán aláírta a saját halálos ítéletét, mikor vásárolni ment a barátnőjével. Azaz ex-barátnőjével. Védőfelszerelés nélkül ugyanis tilos társul szegődnünk egy boltkóros mellé, mert annak garantált katasztrófa lesz a vége. De honnan jön ez az egész shopping-őrület? Miért nem tudunk megelégedni azzal, amink van, és miért érezzük szükségét annak, hogy rövid szavatosságú vackokat vásároljunk? Miért érezzük magunkat diszfunkcionális példányoknak, ha a telefonunk kőkorszaki féltégla? Miért lesz köznevetség tárgya az, aki ómódi ruhákat hord, s ha már itt tartunk: miért van tele a gardróbunk sosem hordott göncökkel? Miért nem elég nekünk a tej, kenyér, parizer szentháromsága, s miért akarunk folyton ínyenckedni? Talán mert a szívünk mélyén mindnyájan boltkórosak vagyunk kicsit? Talán mert az emberi birtoklási vágyra épül a társadalmunk? Talán mert megnyugtató érzés, ha lapul a szekrényünkben egy pár hordhatatlanul elegáns csipkekesztyű arra az esetre, ha netán az angol királynőhöz lennénk hivatalosak estebédre? Talán mert a vásárlás korunk közösségi rítusává vált, mint hajdan a templomba járás?

Mindenkinek vannak gyerekkori emlékei (hacsak valaki nem egy brazil szappanopera amnéziás, netán megvakult és/vagy átmenetileg lebénult szereplője)… A Zsebbarátnő egyik kedvence az, amikor megszületett a húga. Vagyis a húgom. Hogy ennek mi köze van a húsvéthoz? Hát, hogy húsvét hajnalban történt a dolog. Négy éves voltam, amikor – ó, boldog idők! – elég egy csokinyúl a tökéletes ébredéshez. Még akkor is, ha az a csokinyúl történetesen elolvadt és hajamba ragadt is reggelre. Akkoriban nem kapkodott az ember lánya reggeli smink és hajkefe után, nem heverészett félholtan a párnái között, hanem kipattant az ágyból, hogy terepszemlét tartson a húsvéti meglepetések között. Öcsém addigra már teljes pánikban kukorékolt, ugyanis szentül hitte, hogy a nappaliban művészien szétszórt csokidrazsék valóságos nyúlbogyók. Volt a dologban némi ráció, ugyanis a kisszobában meg egy igazi, foltos nyuszi rágcsálta el éppen a vezetékeket, akit aztán – nagyon eredeti módon – Nyuszinak kereszteltünk el. Hogy közben született egy kistestvérünk, az egészen ki is ment a fejünkből, pedig hajnalban még azon imádkoztam kétségbeesetten, nehogy fiú legyen az újabb jövevény. (Akkoriban gőzöm sem volt arról, hogy az ilyen kérdéseket nem a mennyei akarat, hanem a kromoszómák rendezik el, ráadásul jóval a születés pillanata előtt.) Mire a húgom hazaért a kórházból, a Nyuszi nevű nyuszi már rég árkon-bokron túl járt, noha egy darabig még itt-ott látták felbukkanni a környéken, aztán vagy nyúlpaprikás lett belőle, vagy boldog családot alapított egy másik szökevény nyúllal egyetemben, s azóta ők exportálják a húsvéti tojásokat.
Persze ezt már ovis koromban sem értettem: miért mondják, hogy a nyuszi tojja az ajándékokat? A nyulak nem tojnak… vagy ha mégis, azt nem nyerő csokidrazsé gyanánt elmajszolni. Különben is: a csokinyulak bárgyú fizimiskájánál csak a pedofil csokitélapók idegesítőbbek. Akkor meg miért éppen nyúl? Miért nem csibe? Vagy bárány? Vagy bármi más?

Voltaképpen nem tudom, tényleg csúszós-e a banánhéj. Sok mindenen fenékre estem már életemben, többek között egy üveggolyón, egy versesköteten, egy játékgereblyén, hogy a klasszikusnak számító befagyott pocsolyát már ne is említsem, de banánhéjon? – banánhéjon még sosem csúsztam el. Ilyesmi csak a rajzfilmekben történik. Éppen olyan ez, mint tortát hajigálni a másik képébe. Vicces lenne, de a valóságban soha sem tesszük meg. Különben is: rengeteg morbid dolgot láttam már az utcán heverni. A kommersz kutyagumit most hagyjuk talán, hiszen mára úgyis a nagyvárosi élet „állandó piszkító jelzőjévé” vált. De hogy az útfélen művégtagot, óvszert, esküvői fotót vagy akár egy kibontott kagylókonzervet találjunk, lassan gyakoribb, mint banánhéjba botlani. (Nem csoda, hogy egyesek szerint a banán napjai meg vannak számlálva. Persze nem a kutyagumik miatt, hanem… de talán hagyjuk a témát máskorra. Ez itt nem az agrárhírmondó.) A csúszós banánhéj mítosza mégis allegóriává vált: a váratlan balszerencse, a be nem kalkulált rizikófaktor, a véletlenül meghúzott ravasz, és a becsődölés jelképe lett mára. Hát csoda, hogy senki sem akar elcsúszni rajta?

Naná, hogy utálunk kudarcot vallani. Nem szeretünk elzakózni a lépcsőn; pocsékul érezzük magunkat, ha tejszínhab-bajusszal ülünk be az értekezletre, hogy mindenki rajtunk kuncogjon; nem szeretünk veszíteni sem a tőzsdén, sem a társasjátékban; szégyenkezve kullogunk el a pocsék randevúk után; ha a főnökünk leordítja a fejünket, máris elsüllyednénk szégyenünkben, s meg tudnánk fojtani egy kanál vízben az undok kolléganőnket, aki folyton kritizál minket. Jogos: a kudarcot senki sem szereti, vagy ha igen, akkor az mazochista, és nem a jó értelemben. Ráadásul az a baj a kudarcokkal, hogy nem lehet kikerülni őket. Ha valaki sosem vallott kudarcot, az vagy súlyos pszichopata, vagy csúcstechnológiás cyborg. Sajnos az életünk tele van banánhéjakkal, és hiába nézünk a lábunk elé, akkor is sikerül hasra esnünk. És ez a jobbik eset: néha úgy érezzük, nem is banánhéj, hanem egyenesen taposóakna került a talpunk alá, mely a lábunkat talán nem repíti le, azért az önérzetünket kellőképpen megtépázza. Akkor mitévők legyünk? Kerüljük a kudarcot, vagy nézzünk szembe vele?