Hahaha! Jó vicc! Hogy miért ne fogadkozzunk? Mert úgysem tartjuk be, amit másnapos fővel kiötlöttünk, és egész évben piszkosul fog furdalni a lelkiismeretünk, noha gőzerővel igyekszünk neki megmagyarázni, hogy miért is nem kell komolyan venni az efféle fogadkozásokat. Aztán: bamm! – eljön a következő év, és mi következetesen ismét megfogadunk valami ökörséget.

Hogy vannak kivételek is? Na persze. Itt van például a Zsebbarátnő. Évek óta csakis olyasmit fogadok meg, amit teljesíteni tudok. Lássuk csak: tavalyelőtt azt határoztam el, hogy a divatmacáknak szóló női magazinok helyett inkább minden hónapban angol írók klasszikusait fogom beszerezni. Sikerült betartanom. (Na, jó: részben. Feltéve, ha klasszikus irodalomnak számít az angol nyelvű Glamour vagy Elle. Vagy Vogue.) Aztán ott volt tavaly az a fogadalmam, hogy feketén kívül más színű ruhákat is magamra fogok aggatni. Ezt is sikerült betartanom. (Mert tagadhatatlan, hogy a sár-, a kosz- és a pormacska-szín NEM fekete.) Hogy idén is fogadkozni fogok-e? Naná, hiszen az elmúlt esztendőkben sem okozott különösebb gondot a jó elhatározások betartása. A trükk ugyanis a kiskapukban rejlik.

Mit is értek ez alatt? Egy barátnőm például egyik évben a fejébe vette, hogy le fog fogyni tizenöt kilót. (A karácsonyi bálnazsír kétségkívül elvette az eszét.) Persze nem fogyott le tizenöt kilót, sőt, elárulhatom, hogy egyetlen egyet sem sikerült leadnia, amitől heves önutálatba fogott. Hol szúrta el a dolgot? Nyilvánvalóan ott, hogy szigorúan tilos számszakilag pontosan meghatározott fogadalmakat tennünk. Ha nem tűzi ki célul a nyavalyás tizenöt kilót, akkor akár jól is elsülhetett volna a dolog. De akkor mit kellett volna tennie? Eltökélni netán, hogy reggelire mindig müzlit eszik és este hat után soha sem fog már nassolni? Aki ezt 365 napon keresztül képes betartani, az egészen egyszerűen nem ember, hanem egy jól sikerült cyborg. Esetleg be kellett volna iratkoznia egy edzőterembe? Nyilvánvalóan kidobott pénz lett volna. Hát akkor? Elárulom: keresnie kellett volna egy kiskaput. Nem, szó sincs arról, hogy állítsuk el a mérleg nyelvét! Az szimpla csalás lenne. De mit szólnátok ahhoz a megoldáshoz, ha egyszerűen csak azt fogadnánk meg, hogy jövőre is bele fogunk férni a szilveszteri bulirucinkba? Na? Kapiskáljuk már a dolgot?

Vagy ott van a szomszéd fiú esete a „márpedig idén becsajozok” – fogadalommal. Ember! Az ilyesmit nem kell megfogadni, csak csajozni kell, és kész! Nem csoda, hogy a fickó az újévi fogadalom pillanatától kezdve taszítani kezdte a lányokat. Akár a homlokára is tetováltathatta volna: „Vesztes vagyok!” Aztán a következő év Szilveszterén otthon csücsült egyedül, és már csak a Star Trek százhuszonhatodik epizódjában lelte örömét, ami azért mégsem ugyanaz, mint a saját készítésű házipornó.
Ő már a legelején elrontotta a dolgot: az embernek vagy van csaja, vagy nincsen. Nem lehet másként értelmezni a dolgot, csak kétféleképpen. Szerencsétlen flótás nem hagyott magának kiskaput, aztán csodálkozott, hogy a dolgok rosszul sültek el. Ha azt fogadja meg, hogy megpróbál minél több csinos lánnyal összeismerkedni, nem kellett volna csalódnia. Mert abszolút relatív, mit nevezünk csinosnak, mit nevezünk megismerkedésnek, és a mai világban még a „lány”- kategória is bizonytalan…

Most már világos, hogy mit kell szem előtt tartanunk ezekkel az átkozott újévi fogadalmakkal, nem? Ha még mindig bizonytalankodna valaki, akkor, íme, az én kis listám:

- 2010-ben nem fogom otthon hagyni a kulcscsomómat. Kiskapu: vagy mindig lesz nálam egy csavarhúzó, egy körömreszelő meg egy kalapács, amivel betörhetek saját magamhoz;
- Továbbá jövőre nem hiszem azt, hogy a férfiak szimpla kedvességből vagy intellektuális indítékkal hívnak meg egy kávéra / teára /vattacukorra / csukamájolajra, tehát 2010-ben kapásból tökön rúgom azokat, akik olyan ócska szöveggel jönnek, hogy „milyen különös neved van” meg hogy „mondták már, mennyire szép a szemed?” (Nincs kiskapu!)
- 2010-ben megfontoltabban fogok viselkedni. Vagyis: nem hajigálok az erkélyről csokoládét a buszmegállóban várakozó emberek közé; nem használom festékpalettának a Herendi étkészletet; nem kísérletezem azzal, hogy vajon ehető-e a májpástétomos gofri tejszínhabbal (A válasz: nem ehető…); illetve nem hajtogatok kishajót a bankszámla-kivonatokból. (És ha már itt tartunk: nem hajítom ki a bankkártyámat a kukába merő véletlenségből.) Kiskapu: a megfontoltság relatív fogalom. Azaz: 2010 telén igenis belevetem magamat a hóba, hogy kezemmel-lábammal hevesen kalimpálva hóangyalt csináljak; 2010 tavaszán igenis piknikezni fogok a társasház tetején, és nem érdekel, mit mondanak az alattunk lakó vészbanyák; 2010 nyarán mezítláb fogok táncolni a júniusi záporesőben, közben a Singing In The Raint énekelve; ősszel pedig? ...nos, az maradjon az én titkom.
- Aztán: a 2010. évi költségvetést radikális reformoknak vetem alá: ugyanis idén NEM vásárolok koktélruhákat. A tavalyi, tavalyelőtti és az azelőtti kis feketéktől, tülltütüktől, keppektől és neccektől már amúgy sem lehet bezárni a gardróbszekrényt, ráadásul szökőévente egyszer adódik olyan helyzet, hogy bármelyiket is hordjam. Szóval idén nulla bájruha. Kivéve, ha… kiskaput találok: esetleg mégis megvehetném azt az opálszínben játszó szépséget, amit a Mangoban láttam, ha gyakrabban járnék színházakba, estélyekre, (jelmez)bálokra vagy irodalmi rendezvényekre… Sőt, nem is kell hozzá különösebb alkalom! Hol van az megírva, hogy a szombati közért-körhöz nem húzhatok kisestélyit?!
- Aztán ott van a telefon-kérdés: azt már mondtam, hogy utálok telefonálni? 2010 a kikapcsolt telefon esztendeje lesz. Meg a letiltott hangposta-alkalmazásé. Meg az sms-stopé. Fene fog agonizálni, hogy hív-e az, aki megígérte! Agonizáljon ő, hogy vajon utol tud-e érni! Hahaha! (Ezzel meg is oldottam a nők örök paráját: „jaj, vajon visszahív az a helyes fickó?” Kezdődjék meg a férfiak vesszőfutása: sikerül-e telefonvégre kapniuk minket?) Kiskapu? Minek? Ez életem legjobb húzása!
- Végül megfogadom, hogy 2010-ben minden napban találok valami jót. Igen: a kincskeresést mesterfokra fejlesztem, és esténként nem alszom el addig, míg valami szépre nem leltem a mögöttem levő napban. Na de komolyan: mi van akkor, ha pocsékul telt a napom? Reggel képtelen voltam időben felkelni, ráadásul a kedvenc nadrágom kettérepedt, mikor magamra rántottam; a teát pedig sikerült belelöttyintenem a táskámba, épp azokra a határidős papírokra, melyekről nem készült fénymásolat… Ezeken a napokon törik ki a csízmánk sarka, ilyenkor mondja le a barátnőnk az életmentő találkozót, a főnökünk persze ránk mordul, mi meg egész álló nap freudi elszólásokkal tesszük röhejessé magunkat. (A klasszikus „mindenki megkapja a magáét” helyett becsúszó „mindenki bekaphatja a magáét”- verzió.) Elég az hozzá, hogy vannak napok, mikor semmi nem jön össze, és este úgy kúszunk be az ágyba, mint Napóleon tehette a waterlooi ütközet után. Ilyenkor mi a manónak örülhetünk? Még jó, hogy itt is működik a kiskapu-elmélet: örüljünk annak, hogy vége van Életünk Legpocsékabb Napjának, és holnap csakis jobb nap jöhet!

Nos, emberek: ha így állunk hozzá, 2010 lesz életünk legszebb esztendeje. Csak annyit kell tennünk, hogy a jót keressük mindenben, ha pedig nem találjuk meg, kislisszolunk a kiskapun. Ilyen egyszerű a dolog: vagy ne fogadjunk meg semmit, vagy fogadkozzunk okosan, hogy az év végén elégedetten veregethessük vállon magunkat, mondván Vörösmartyval: „Köszönjük, élet, áldomásidat, ez jó mulatság, férfimunka volt.”