Sütiszörny? Ez a Zsebbarátnő meg van húzatva? – kérdezhetné valaki, de arra a valakire csípőből tüzelek. Mert ha nem a Sütiszörny fenyeget, akkor egy másik mumus, akit éppen annyira kívánunk, mint amennyire gyűlölünk. Ó, ne mondd már! Veled sosem esett meg, hogy egy ültő helyedben felfaltál egy doboz bonbont, utána pedig szentül megfogadtad: másnap csak ásványvizet vedelsz és répát rágcsálsz? (Naná: mind ismerjük ezeket a fogadkozásokat. Fabatkát sem érnek! Mert mi van másnap? Azon kapod magad, hogy már a harmadik csésze kapucíner gurult le, és decens répacsíkok helyett emberes méretű répatortát rendelsz a büfében…) Akinek nem a nassolás a gyengéje, az minden bizonnyal a dohányzással, a boltkórossággal, a rendmániával vagy más egyéb szenvedéllyel játssza le ugyanezt a meccset.

Ugyanis a Sütiszörnynek, ha eddig nem hallottad volna, az a leánykori neve, hogy Szenvedély. Ám a romantikus regények kora óta megkopott ifjúkori hamvassága. A pszichológusok rendelőiben unásig ismertté vált, s mára nem maradt más belőle, mint egy házsártos, kövér némber… nem az a vonzó kalandornő többé, mint hajdan volt, hanem egy visszataszító mumus. Igen, a Sütiszörnytől mindenki viszolyog, míg a Szenvedélyt határozottan izgalmasnak találjuk. Pedig már a nevében is ott bujkál a szenvedés szó. De miért? Miért szenvedünk attól, amit szeretünk? Amihez foggal-körömmel ragaszkodunk? Ami kitölti minden gondolatunkat, s ami nélkül szegényebb lenne az életünk? És valljuk be: sajnos szenvedélyünk tárgya csak vajmi ritkán méltó a regényírók tollára. Jobbára csak egy tábla csokoládé, egy unásig dúdolt sláger, néhány pár puccos cipő vagy egy doboz büdös cigaretta után epekedik olthatatlanul az utca embere, nem pedig a Nagy Szerelem, vagy a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség zászlaja alatt áldozza fel magát a Szenvedély oltárán. S mindez a Sütiszörny hibája… Vagy inkább a miénk?

Igen, emberek, okosabb, ha bűnbakok keresése helyett magunkba nézünk. (Különben is: önmagunkon belül sokkal könnyebb elhárítani az üzemzavart, mint odakint!) Szóval miért is ragaszkodunk szenvedélyesen megrögzött szokásainkhoz, kimustrált edzőcipőnkhöz, megszokott útvonalainkhoz és életünk szerelméhez?

Micsoda?! Már az is baj, ha az ember ragaszkodik a szerelméhez? – hördül fel a tömeg, de a válaszom az, hogy igen: ha megrögzötten ragaszkodunk bármihez, legyen az jó vagy rossz dolog, egyaránt bajban vagyunk. Bajban bizony, hiszen itt többé nem szeretetről van szó, hanem szenvedélyről. Az pedig már majdnem olyan, mint a szenvedés. Vajon Othello megfojtotta volna Desdemonáját, ha nem válik rögeszméssé a ragaszkodása? Sajnálom, de nincs kiskapu: a szenvedély szenvedést szül.

Nem szívesen ismerjük be, de hellyel-közzel mindnyájan függők vagyunk. Van, akit a Sütiszörny tart rabságban, megint mások veszettül vásárolják a kaparós sorsjegyeket, hátha szerencséjük lesz, és megint akadnak olyanok, akik kétségbeesetten hallóztatják exeiket, ahelyett, hogy tovább lépnének. Nincs mese: a függőség komoly dolog, és többnyire ártatlanul kezdődik.

„Csak még ez az egy szelet tortát elmajszolom, aztán elkezdek edzeni…” – aha, aztán észre sem veszed, és már csak a Lady Moletti boltokban találsz megfelelő méretű ruhát.
„Édesem, én csak annyira szeretlek, hogy egy percig sem tudok meglenni nélküled…” – nagyon cuki. Kár, hogy minden társfüggő ezt mondja, akiktől aztán bírósági végzéssel kell eltiltani szeretteiket.
„Csak buliban szívok” – mondta hajdan minden rehabos.

Sajnos a Sütiszörny ott leselkedik minden sarkon, és ha nem figyelsz, könnyen mániákussá válhatsz anélkül, hogy észrevennéd. Mert amit mi belülről szeretnivaló vonásnak vélünk, odakintről olykor kóros rigolyának tűnik. Vagy neked ilyen nincsen? Tényleg? Ajjaj: most már biztos, hogy nagyobb a baj, mint hinnéd. Akinek nincsen rigolyája, az vagy maga a bölcs Yoda, vagy egyszerűen csak ámítja magát. Szóval ha nem vagy kicsi, takonyzöld és nagyon okos, akkor gondold át: tényleg semmihez sem ragaszkodsz túlságosan?

Itt vannak például a rúzsok. Betegesen függök tőlük. Mindig van egy a táskámban, egy a párnám alatt, három a fürdőszobai tükörnél, egy a tolltartómban, egy a fotel párnája alá rejtve, egy a kabátom zsebében, és legalább három kallódik valamelyik táskám mélyén, valakinek az ágya alatt, vagy tudom is én, merre… Nem normális, ugye? De ez van, ha az ember elkezdi Labelloval ápolni kicserepesedett ajkait. Évről évre erősebb anyagra van szüksége, míg kiköt a lerobbanthatatlan, csókálló, hidratáló rúzsoknál, melyeket esküszöm, a NASA fejleszthetett ki űrinváziók esetére, és jobb nem tudni, miféle vegyi anyagokból kutyulták őket.

Ez a függőség persze furcsa, de még mindig jobb, mintha a C-vitamin lenne a dilim. Egy ismerősöm szentül hiszi, hogy napi 10 000 milligrammot kell elfogyasztania ahhoz, hogy egészséges maradjon. Egek! Ez napi húsz kiló citrom!!! Ám ha valaki intravénásan akarja adagolni a citromlevet, hát legyen. De hogy miért ragaszkodnak egyesek ahhoz, hogy a párjuk sarkában járjanak, s majomszeretetükkel elriasszák őket, az tényleg rejtély. Az egyik barátnőm odáig ment tébolyában, hogy nemcsak elolvasta a férje sms-eit, de trükkös módon tesztelni akarta párja hűségét. Így aztán beszerzett egy titkos sim-kártyát, és mint ismeretlen csodáló, arról írt izgató üzeneteket a férjének. Ezek után senki sem fog csodálkozni a történet végkifejletén, melyet egy szóban is össze lehet foglalni: válás.

Azért idáig nem kell, sőt, nem is szabad elmennünk a Sütiszörnnyel való kacérkodásunkban. Már az is éppen eléggé elkeserítő, ha saját gyengeségünkkel szembesülve, képtelenek vagyunk nemet mondani a második adag gesztenyepürére; vagy ha nem tudjuk levakarni magunkról azt a kellemetlen telefonos ügynököt, aki műanyag edényeket akar ránk sózni; ha a kelleténél többet ábrándozunk arról a helyes pasiról, akit úgysem fogunk megszólítani; ha képtelenek vagyunk lustálkodás nélkül kipattanni az ágyból; és még hosszan sorolhatnám. Nem kell ahhoz vérprofi szenvedélybetegnek lenni, hogy szembesüljünk akaraterőnk korlátolt kapacitásával.
Miért nem tudjuk egészen egyszerűen hátba veregetni a Sütiszörnyet? Miért kell hevesen utálni önmagunkat, ha nem megy az újévi fogadalmak betartása? Miért szenvedés a szenvedély?

Miért? Kérdezd Petőfit! „Rabok legyünk vagy szabadok?” – naná, hogy szabadok! Kár, hogy a bennünk élő Sütiszörnytől nehéz megszabadulnunk. Mikor már azt hittük, sikerült bezárnunk tudatmélyünk legtitkosabb bugyrába, a szörnyszülött ismét elszabadul, és vandálkodni kezd. Elfüstöl tíz doboz cigarettát, megvásárol hat kosár felesleges neccharisnyát, könyörgő leveleket ír az arra érdemtelen szívtiprónak és mire kettőt pillantunk, már magába is tömte a fridzsider tartalmát. Akkor mégis, mi a teendő? Hogyan szelídítsük meg a szenvedélyeinket, hogy többé ne okozzanak szenvedést?

Itt az idő, hogy átkapcsoljunk egy másik üzemmódba! Barátkozzunk össze a Sütiszörnyünkkel! Ha nem zárjuk be a pincébe, hanem elfogadjuk, hogy igenis: gyengék vagyunk, talán nem fogjuk olyan cefetül érezni magunkat a kudarcainkkal szembesülve. Sőt, talán a Sütiszörnyünknek is a kezére csaphatunk olykor, ha nem éheztetjük ki, hanem egy-egy jutalom falatkával betömjük a száját. Talán nem sóvárognánk szégyenletesen egy egész emeletes tortára, ha néhanapján bekapnánk egy Melba kockát. Ugyanakkor a dolog fordítva is működik: talán ha rákapnánk az ízére, milyen az élet pár napig a rigolyáink nélkül, minden könnyebben menne. Kiderülne, hogy nem dől össze a világ, ha két napig édesítőszer helyett üresen isszuk a teát; hogy ébren tudunk maradni kávé nélkül is; és senki sem veszi észre, ha reggel kivételesen fél órát spórolunk a frizuránk művészi beállításával, mert rajtunk kívül senkinek sem tűnik fel az az idegesítő tincs a fülünk mellett. Szóval a Sütiszörnyről gyakran kiderül, hogy nem is olyan szörnyű. Csak a mi képzeletünkben nőtt azzá.
Hoppá! Álljunk csak meg! Ha a Sütiszörny csak a képzeletünk műve, akkor megnyugodhatunk, ugyanis a hiba a saját készülékünkben van. Azt pedig bármikor megjavíthatjuk. Ha nem megy, nosza, hívj egy szerelőt! Vagy egy Zsebbarátnőt…