Mert múzsapuszi igenis kell. A homlokunkra, vagy hova… Tudjátok, amikor nyakon ragad az ihlet, és berugdos a célba. Amikor azt érezzük, hogy megtáltosodtunk, és szinte vágtázunk álmaink felé. Amikor a pillangók csak úgy repdesnek a gyomrunkban, mi pedig teljes mellbedobással rajta vagyunk az ügyön. Milyen kár, hogy csak ritkán érezzük ezt! Miért nem szárnyalunk sokkal gyakrabban? Hol késlekedik az a szeszélyes múzsa?! És miért nem szakítunk végleg vele, ha folyton megvárakoztat?

Már hogyan is szakítanánk vele? Akkor mi maradna nekünk? Semmi egyéb, mint a kötelességteljesítés szürke és unalmas monotóniája. A józanész kiszámítható és megbízható valósága. Akár csörgedezik bennünk művészvéna, akár nem, inspiráló ihletre szükségünk van, és kész. Az persze más tészta, hogy mindegyikünket más inspirál. Van, akit egy nagy tál mákostésztával lehet kísértésbe vinni; akad, akit egy kék szempár visz a sírba; megint mások képesek lennének átúszni a La Manche-csatornát puszta bizonyítási vágyból, mint Lord Byron tette; de hallottam már olyasvalakiről is, aki azért mászta meg az Everestet, mert „ott volt”. Szóval temérdek dologtól jöhetünk lázba, s ezeket mind a múzsára fogjuk. Vajon a múzsapuszi ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a húsvéti nyúl, a tündérkeresztanya vagy a tisztakezű politikus mítosza? Csókolt meg már valaha is a múzsa?

Mitológiai értelemben biztosan nem. Hacsak nem jártál Apollón kíséretében a Helikonon, avagy andalogtál nektárt szürcsölve a Parnasszuson, esetleg nem nyergelted meg Pegazust, a szárnyas lovat. Pedig akkor szerencséd lehetett volna a kilenc múzsa egyikéhez-másikához. Kár, hogy a huszonegyedik századi halandó még a halhatatlan hölgyek nevét sem képes megjegyezni. Vagy mégis megpróbálnád? Könnyűszerrel megteheted, ha van némi emlékfoszlányod az időmértékes verselésről, és ráérzel a nevük ritmusára. Skandáld csak velem! Egy hexameter és egy pentameter lesz, ha ez mond valamit.

Kalliopé, Polühimnia, Melpomené, Euterpé
Therpszikoré, Thaleia, Kleio, Uránia

Ha valami dereng az irodalom órákról, akkor biztosan észrevetted: a disztichon utolsó verslába kissé bizony sántikál. Ha pedig el tudsz számolni tízig, akkor feltűnt, hogy a kilenc múzsából itt csak nyolc volt felsorolva. Nos, igen: Erato kimaradt a pakliból, de őt úgyis mindenki ismeri, hiszen összes szerelmes és erotikus gondolatunknak ő az ihletője… Azt viszont kötve hiszem, hogy Melpomené vagy Therpszikoré neve mindnyájunknak ismerősen csengett volna, pedig egyikük a tragédia, másikuk a tánc ihletője.

De talán nem is kellene elzarándokolnunk egészen az ókorig ahhoz, hogy fülön csípjük az ihletőinket. Hiszen már nevükben is az „értelem”, „szellem”, „emlékezet” szó érhető tetten. A kutyáknak, bár okos jószágok, nincsenek múzsáik, sőt, a delfineknek és a robotoknak sem. Akkor ez valami emberi találmány? Már megint a szellemünk szórakozik velünk? Miért nem vagyunk képesek pusztán az életben maradásért játszani? Miért kell ismét túlbonyolítanunk a dolgot azzal a fránya lelkesedéssel? Miért vágyunk annyira a múzsa csókjára?

Nos, az emberi evolúció alapja a probléma-megoldási készségünk. Van valami probléma? Remek: lehet szentségelni miatta, aztán nekiállhatunk a megoldásnak. Probléma egy szál se? Nem gond: teremtünk magunknak! Sehol egy múzsa? Sebaj, akkor kerítünk egyet.

Ha nem tudod felsorolni a kilenc múzsát: semmi gond. De hogy ne jussanak eszedbe a világirodalom nagy múzsái, az teljességgel lehetetlen. Mert a múzsa második számú jelentése az ihlető szerelemben rejlik. Na, ez már ismerősebb terep, ugye? Ady és Léda; Dante és Beatrice; Balassi és Losonczi Anna; Csokonai és Lilla; Petrarca és Laura; s a sort tetszés szerint folytathatnánk. Eszünkbe juthatnak a lantpengető trubadúrok, vagy a szecesszió duhaj kokainistái. Beugorhatnak a nagy, plátói vonzalmak, vagy a legendás héja-nászok. A lényeg mindig ugyanaz: cherchez la femme! (Persze ezt egy francia rendőrminiszter mondta egynémely bűnügy felgöngyölése közben, ami ezúttal mellékes.)

Miért van az, hogy a szerelem és az ihlet olyan közeli rokonok? Ó, ugyan már! Biztosan magadtól is kitaláltad! Mikor a gyomrodban repkedő pillangókról írtam, eszedbe kellett jusson: az ihletettség és szerelmesség közeli rokonok. Ugyanaz az adrenalin, ugyanaz a feromon, szerotonin és egyéb hormonkoktél önt nyakon minket mindkét esetben. Amikor megszáll az ihlet, és örömmel vetjük bele magunkat az aktuális munkába vagy szórakozásba, az éppen olyan, mintha valakinek a karjai közé vetnénk magunkat. Ezért van annyi munka-alkoholista, és ezért nem kell csüggedni, ha éppen nem jár erre egyetlen kóbor lovag vagy szépséges királykisasszony sem, akikkel szerelembe eshetnénk. Magányos vagy? Mindenre megoldást kínál a múzsapuszi! Sőt, valljuk be: legjobb múzsák mindig a plátói szerelmekből váltak. Mert mint mondtam: az ember probléma-megoldásra született. Minél rögösebb az út ahhoz, hogy elnyerjük valakinek a csodálatát, annál nagyobb erőkkel vetjük bele magunkat a bizonyításba. Persze szokás olyasmiket mondani, hogy a plátói szerelem vegetáriánus tigris, de művészeti szempontból: kincsesbánya!

De miért beszélünk folyton a művészekről, ha a múzsa csókját emlegetjük? Miért is ne lehetne múzsája egy műbútorasztalosnak, egy zárszerelőnek vagy iskolatitkárnak? Miért akar minden lány versek vagy dalok ihletője lenni, s nem egy asztallábé? Miért reménykednek abban a felhevült csitrik, hogy egy koncert után bejutnak a backstage-re, és miért nem izgatja őket, mondjuk az, ha egy raktáros róluk álmodozva rakosgatja fel a bolt polcaira a konzerveket? Miért van az, hogy az ihletettséget a művészetre vonatkoztatjuk? És különben is: mi a művészet?

Ó, ezt nem a Zsebbarátnő fogja megválaszolni. Erről számos filozófiai munkát összeírtak, és mégsem sikerült mindenre fényt deríteni. De ha rövidek és velősek akarunk lenni: a művészet = teremtés. Egy picit istent játszunk a magunk kis szemétdombján, és elrendezzük a világot. Ha jól sikerül: alkottunk. Ha rosszul: fuseráltunk. Minél kevésbé lelkesedünk a tennivalónkért, annál többet rontunk, s annál több piszkozatot pocsékolunk. Ha élvezzük a tennivalónkat, szinte csak úgy repülünk. Ilyenkor azt mondjuk: elkapott a múzsa egy körre. Ha van valaki, akit le akarunk nyűgözni a verseinkkel, asztallábainkkal vagy babapiskótáinkkal: ő a múzsánk. Csak ezekkel a külső múzsákkal az a baj, hogy törékenyek. Abból a kék szempárból könnyen kiábrándulhatunk, ha villámokat szór. A mákostészta megnyomja a gyomrunkat, és rá sem bírunk nézni. Ha megmásztuk az Everestet, elcsüggedhetünk, hiszen már „megvolt”.
Akkor mi a teendőnk?

Meg kell keresnünk a bennünk lakó múzsát. Azt a hajtóerőt, amiért hajlandóak lennénk hegyeket mászni, csatornákat úszni és kék szemekkel szemezni holtunkiglan. Ez a múzsa inkognitóban jár, és úgy mutatkozik be: életünk értelme. Nehéz nyakon csípni, mert mindenhol ott rejtőzik. Csak a dolgok mélyére kell ásnunk, és hagyni: hadd sodorjon a lelkesedés. Higgyétek el: akár költők vagyunk, akár katonák; akár kazánfűtők, akár rocksztárok – a múzsa bármikor homlokon csókolhat minket. Cupp!