Voltaképpen nem tudom, tényleg csúszós-e a banánhéj. Sok mindenen fenékre estem már életemben, többek között egy üveggolyón, egy versesköteten, egy játékgereblyén, hogy a klasszikusnak számító befagyott pocsolyát már ne is említsem, de banánhéjon? – banánhéjon még sosem csúsztam el. Ilyesmi csak a rajzfilmekben történik. Éppen olyan ez, mint tortát hajigálni a másik képébe. Vicces lenne, de a valóságban soha sem tesszük meg. Különben is: rengeteg morbid dolgot láttam már az utcán heverni. A kommersz kutyagumit most hagyjuk talán, hiszen mára úgyis a nagyvárosi élet „állandó piszkító jelzőjévé” vált. De hogy az útfélen művégtagot, óvszert, esküvői fotót vagy akár egy kibontott kagylókonzervet találjunk, lassan gyakoribb, mint banánhéjba botlani. (Nem csoda, hogy egyesek szerint a banán napjai meg vannak számlálva. Persze nem a kutyagumik miatt, hanem… de talán hagyjuk a témát máskorra. Ez itt nem az agrárhírmondó.) A csúszós banánhéj mítosza mégis allegóriává vált: a váratlan balszerencse, a be nem kalkulált rizikófaktor, a véletlenül meghúzott ravasz, és a becsődölés jelképe lett mára. Hát csoda, hogy senki sem akar elcsúszni rajta?

Naná, hogy utálunk kudarcot vallani. Nem szeretünk elzakózni a lépcsőn; pocsékul érezzük magunkat, ha tejszínhab-bajusszal ülünk be az értekezletre, hogy mindenki rajtunk kuncogjon; nem szeretünk veszíteni sem a tőzsdén, sem a társasjátékban; szégyenkezve kullogunk el a pocsék randevúk után; ha a főnökünk leordítja a fejünket, máris elsüllyednénk szégyenünkben, s meg tudnánk fojtani egy kanál vízben az undok kolléganőnket, aki folyton kritizál minket. Jogos: a kudarcot senki sem szereti, vagy ha igen, akkor az mazochista, és nem a jó értelemben. Ráadásul az a baj a kudarcokkal, hogy nem lehet kikerülni őket. Ha valaki sosem vallott kudarcot, az vagy súlyos pszichopata, vagy csúcstechnológiás cyborg. Sajnos az életünk tele van banánhéjakkal, és hiába nézünk a lábunk elé, akkor is sikerül hasra esnünk. És ez a jobbik eset: néha úgy érezzük, nem is banánhéj, hanem egyenesen taposóakna került a talpunk alá, mely a lábunkat talán nem repíti le, azért az önérzetünket kellőképpen megtépázza. Akkor mitévők legyünk? Kerüljük a kudarcot, vagy nézzünk szembe vele?

Ismertem egy maximalista építészt. Minden éjjel a tervrajzai felett gubbasztott, és intravénásan adagolta magának a méregerős feketekávét; a barátnőit statikai elemzésekkel untatta; az összes dögunalmas kiállítás-megnyitóra elzarándokolt, hogy kapcsolatokat építhessen; minden béna építész-bulin ott volt és az összes mentorának küldött karácsonyi üdvözlőlapot – szóval mindent megtett azért, hogy befusson. Utáltam. Sőt, nemcsak én utáltam, hanem minden emberszabású ismerőse is, mert a maximalizmusa egészen robotszerűvé tette szegény fickót, aki egyébként a végén megkapta, amit akart: a kinevezését. És megkapta bónusz-trackként azt is, amit nem akart: idegösszeomlást harmincöt éves korában. Tanulság? Tanulság nincsen. Csak annyi, hogy jól kell taktikázni. A maximalisták rosszul taktikáznak, de ezt csak akkor ismerik el, ha már infúzióra kötötték őket. Egészen az összeomlásig meg vannak győződve arról, hogy hősök. Aztán kiderül, hogy még a hősök is lehetnek vesztesek. És ez nem ciki. Az a ciki, ha nem ismerjük be, hogy minket is utolérhet a Banánhéj Hatás, és bukhatunk. Mindenkivel előfordul. Semmi gond.

Na, jó, nézzük, mi a teendő Banánhéj Krízis, azaz alapos pofazutty esetén! Képzeld el, hogy lezúgsz a lépcsőn, elhajítod a kistáskádat, a szájfény, a tampon, a kulcstartó és a fél pár zokni, a parkolási büntetőcsomag és a moziból hozott 3D-s szemüveg szétszóródik az univerzumban, a diétás kólát pedig félrenyeled, és az orrodon folyik ki. Mit csinálsz?
Igen, a legtöbben feltápászkodunk, miközben ellenállhatatlan vihogás vesz rajtunk erőt, ugyanis átérezzük a helyzet röhejes voltát. Vajon miért van az, hogy ha szakítanak velünk, ha megrovást kapunk a munkahelyünkön, ha undok akadékoskodók keserítik meg napjainkat, akkor nem tudjuk a kudarcunk komikus oldalát szemlélni? Miért nem tápászkodunk fel, és nevetünk a dolgon? Mert a hasra esés csak epizód. Kínos epizód, de érzelmileg nem érint. Ha szakítanak velünk, nem válaszolnak az üzeneteinkre vagy lekoptatnak: nemcsak az önbecsülésünk sínyli meg, hanem az érzelmi életünk is. Ugyanez a történet, ha a munkánkban kapunk rossz sajtót. Pedig tudnunk kellene: olyan, hogy rossz sajtó, nincsen!

Persze rossz dolgok igenis történnek a világban. Sőt, kicsiny életünk is tele van banánhéjakkal, de meg kell tanulnunk a trükköt: kihasználni a vesztes helyzetet. A legtöbben azt hisszük, akkor vagyunk szeretnivalók, ha sikeresek, ügyesek, szépek és jópofák vagyunk. Hát, az igazság az, hogy a sikeres, ügyes, szép és jópofa emberek irritálóak. Sokkal szerethetőbbek azok, akiknek nem sikerül mindig minden. Szóval, ha kudarc ér, emberszerűbb leszel tőle. Sőt, még tanulhatsz is a dologból.
Mert, ahogy mondani szokás: bajban ismerszik meg a jóbarát. Azaz mindenki a saját kis minidrámái során tanulja meg, kikre számíthat igazán. Van, aki továbbsiet, mintha mi sem történt volna, mikor lezakózol a lépcsőn. Van, aki ellenállhatatlan hahotában tör ki, mikor gyalogbékaként kiterülsz. Van, aki felsegít, s van, aki összeszedegeti az elgurult motyóidat. (Ja, és van, aki beléd rúg egyet.)
S nemcsak másokról, de magadról is remek kis leckével szolgálhat egy-egy összeomlás. Te melyik típusba tartozol? Azok közé, akik a kudarc hatására megbokrosodnak, és másban keresik a hibát? Tudod, ezek az emberek hasra esés után felpattannak, és pár nyomdaképtelen szitokszó kíséretében belerúgnak valamibe, falba öklöznek vagy kötekedni kezdenek. Mert ők sosem hibázhatnak. A hülye lépcső volt a hibás. Vagy az a nyomi öregasszony, aki olyan lassan totyogott előttük. Vagy a rendszer. Vagy akármi. Ez a módszer túlságosan is olcsó: másokat szidni semmibe sem kerül, viszont nem is tanulunk a dologból.
A másik típusba tartozók épp az ellenkező végletet képviselik: ha befuccsol az életük, csakis magukban keresik a hibát. Önostorozásuk ijesztő mértéket tud ölteni. Ők azok, akik egy alapos orra bukás után napokig emésztik magukat: elemzik, ki hogyan viselkedett; átkozzák magukat, amiért azt a csúszós talpú cipőt vették fel aznap reggel, és különben is: cikinek érzik magukat. Pedig nem cikik, csak túlreagálják a dolgokat.
Vannak, akik lefagynak a sikertelenségtől. Olyanná válnak, mint a pincebogarak, ha fény vetődik rájuk. Ledermednek, akár egy vírusos merevlemez. Aztán olyan emberek is akadnak, akik megtáltosodnak a kudarctól, mert be akarják bizonyítani, hogy nem is olyan rosszak, mint hihetné a külvilág. Vigyázz! Eszelős ámokfutóvá válhatsz, ha megszállottan bizonyítani akarsz, még mielőtt átgondolnád, kit és miért is akarsz meggyőzni önnön tökéletességedről. Önmagadat? Ajaj! A banánhéjat? Hűha! A bámészkodókat? Minek? Ezt bizony nem a Zsebbarátnő fogja eldönteni helyetted. Sajnos a banánhéjainkat magunknak kell eltakarítanunk, és a tanulságokat is egyénileg kell levonnunk.

Szokták mondani, hogy teher alatt nő a pálma. Ez persze nem segít senkin, ha éppenséggel vacakul érzi magát. De mégis: minden vacakságban van valami hasznos apróság. Tudod: olyan kavics, amit érdemes felvenni, megtisztogatni, aztán a gyémántkereskedőknek továbbpasszolni. A rózsaszín limonádéfilmekben, ha egy nő kényes pillanatban hasra vágódik, mindig akad egy jóképű idegen, akinek a karjaiba zuhanhat, vagy aki ellenállhatatlanul vonzónak találja a kétballábas nőket. Na, erre ne számítsunk a valóságos életben. De ha sármos megmentő nem is érkezik minden egyes Banánhéj Krízis során, azért minden kudarcunk után feltápászkodhatunk. Ráadásul mosolyogva. Mert ez csak rajtunk múlik. Tudjátok, mi vagyunk azok a pálmafák, melyek a teher alatt nőnek. Hát növekedjünk!