- Kidobott a barátnőm. Azaz ex-barátnőm – hívott fel a minap csüggedten az egyik cimborám. – Ráadásul nem értem, miért. Pedig, esküszöm, az egész hétvégét vele töltöttem: egyik boltról a másikra jártunk, próbafülkébe be, próbafülkéből ki… Végigasszisztáltam két „kövér vagyok”- krízist, végigcaplattam egy bevásárlóközpontot, de úgy értsd: pincétől a padlásig. Gondosan tanulmányoztuk a báli ruhaboltokat, az arcmasszázs-központok hirdetéseit, a babacipőket, a könyvesboltban átlapoztuk az összes önsegítő irodalmat, s csak az elektronikus üzletek előtt rohantunk el fénysebességgel – talán mert azok még engem is érdekeltek volna. Mozgólépcsőre fel, mozgólépcsőről le, parfümminta a csuklóra, szórólap a zsebembe… a végén még a farkamon is szatyrok lógtak, de én engedelmesen cipekedtem, mert tudtam: egy huszonhatodik tavaszi blézer beszerzése kulcsfontosságú kérdés a barátnőmnek. Azaz az ex-barátnőmnek. Szóval lemaradtam a F-1 futamról, az időmérő edzésről, a BL-rangadóról, csak hogy a szerelmemet boldoggá tegyem. Hősnek éreztem magamat. Aztán kiderült, hogy nem vagyok hős, csak egy érzéketlen fatuskó, akit nem is érdekel, jól néz-e ki a barátnője. Az ex-barátnője. Most komolyan: mit rontottam el?

Hogy mit? Semmit. Pusztán aláírta a saját halálos ítéletét, mikor vásárolni ment a barátnőjével. Azaz ex-barátnőjével. Védőfelszerelés nélkül ugyanis tilos társul szegődnünk egy boltkóros mellé, mert annak garantált katasztrófa lesz a vége. De honnan jön ez az egész shopping-őrület? Miért nem tudunk megelégedni azzal, amink van, és miért érezzük szükségét annak, hogy rövid szavatosságú vackokat vásároljunk? Miért érezzük magunkat diszfunkcionális példányoknak, ha a telefonunk kőkorszaki féltégla? Miért lesz köznevetség tárgya az, aki ómódi ruhákat hord, s ha már itt tartunk: miért van tele a gardróbunk sosem hordott göncökkel? Miért nem elég nekünk a tej, kenyér, parizer szentháromsága, s miért akarunk folyton ínyenckedni? Talán mert a szívünk mélyén mindnyájan boltkórosak vagyunk kicsit? Talán mert az emberi birtoklási vágyra épül a társadalmunk? Talán mert megnyugtató érzés, ha lapul a szekrényünkben egy pár hordhatatlanul elegáns csipkekesztyű arra az esetre, ha netán az angol királynőhöz lennénk hivatalosak estebédre? Talán mert a vásárlás korunk közösségi rítusává vált, mint hajdan a templomba járás?

Annak idején vasárnap volt a vásárnap. A templom előtti piactéren összegyűltek a portékáikat kínálgató emberek, s a lelki és fizikai szükségleteiket egy kalap alatt letudták. Manapság a vasárnap is nyitva tartó üzletekbe helyeződött át ez a faramuci szertartásrend, nem csoda, hogy több tanulmány született arról, milyen építészeti hasonlóságok vannak a templom- és a plázaépítészet között. Mielőtt ostorozni kezdenénk a fogyasztói társadalmat, tegyük szívünkre a kezünket: nem tölt el minket is örömmel, ha sikerül egy leárazott bőrcsizmát, egy rég áhított törpehörcsögöt, egy strapabíró teniszcipőt, balkonládát, futópadot, egy kiló trappista sajtot, pink öngyújtót vagy akármilyen más marhaságot beszereznünk? Mert ilyenek vagyunk mi, emberek: az ősközösség felbomlása után már semmi sem olyan, mint volt. A törzs tagjai nem osztoznak meg a közösen elejtett mamuton, sőt, a Mammutban vásárolt csőnadrágokon, fehérneműkön és körömlakklemosókon sem közösködünk. (Mázli!) Nincs is ezzel semmi baj. Egy kis luxus kell az ember lelkének. A baj ott kezdődik, ha nem ismerjük fel: a cseppnyi luxus mikor válik szemtelen fényűzéssé. Az erkölcsi kérdéseket akár hagyjuk is pihenni: mindnyájan tudjuk, hogy amíg mi forró csokit kortyolgatunk, etióp gyerekek halnak éhen, de aggályainkat elhessegetjük, mondván: az etiópokon csak akkor tudnánk ténylegesen segíteni, ha feltalálnánk az álomkór ellenszerét (vagy az már megvan?) vagy UNICEF-nagykövetek lennénk Angelina Jolie-val együtt. Persze nem kell elmenni Afrikáig, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat. Elég, ha átvágunk egy aluljárón, kezünkben friss szerzeményeinkkel, s egy nyomorult hajléktalan megállít némi aprót kunyerálva. Függetlenül attól, hogy vajon a csórikám alkoholra költené-e a pénzt, és tehet-e arról, hogy munkanélküli vagy sem, cikis érzés azzal kitérni előle, hogy: „bocs, nincs apróm”. Mire vagy az a válasz érkezik, hogy „jó lesz nagy címletben is”, vagy, hogy „vásárolni bezzeg tudsz, kisanyám!” És igazuk van. Vásárolni bezzeg tudunk.

Vagy mégsem? Miért adódik annyi konfliktus bevásárlás közben? Miért hallani annyi családi perpatvart, miközben a bevásárlókocsival rallyzunk a gondolák között? Talán mert vásárlás közben ellepi agyunkat a lila köd, s a vadászat adrenalin-sokkja megzavarja elménket. Ez történt szerencsétlen cimborámmal is. Elfeledkezett a „lépj le”- faktorról. Még mielőtt vásárolni mennél bárkivel is, ki kell kötnöd az időlimitet. A plázák ugyanis magukba szippantják áldozataikat, s ha nem mented időben az irhádat, te is ott hagyhatod a fogadat egy próbafülkében… A másik szigorú szabály az, hogy bár akadnak olyan fiúk is, akik örömmel adnak tanácsot a barátnőiknek ruha-fronton, a legtöbbjüknek éppen úgy nincsen érzékük a divathoz, mint a nőknek a nyomtatott áramkörökhöz vagy az amerikai focihoz. Tehát ha egy nő szakítani akar, hurcolja az áldozatát ruhaboltról ruhaboltra, hagyja várakozni szegényt a próbafülkék előtt, aztán facsarjon belőle ki teljes mondatos véleményeket a különféle ruhákról: meglesz a bombabiztos válóok. (Vagy agyvérzés…) A férfiak – pláne, ha szerelmesek – hajlamosak besétálni az efféle zsákutcákba, s gyanútlanul vállalkoznak az életveszélyes akciókra. Pedig be kellene látniuk: még egy hétvégi bevásárlás is rejthet taposóaknákat, nemhogy egy bonyolultabb hadművelet. Persze a nők sem piskóták. Tengernyi szakirodalma van a „próbafülkés pszichózisnak”, melynek során átmeneti tudatzavarnak esünk áldozatul, s olyan holmikat is a kosarunkba rakunk, mely aztán évek múltán érintetlenül kerül ki a kukába. Az öltözőfülke magányában ugyanis énképünk ijesztő változásokon esik át: van, hogy heves önutálat fog el, ha a felülről eső sápatag neonfényben mirelit karfiolnak látjuk testünk hurkáit, de adódhat úgy is, hogy ellenállhatatlan szexdémonoknak képzeljük magunkat azokban a szűk kis csipkeizékben, melyekről otthon kiderül, hogy csak szimplán prostisan festenek rajtunk. Temérdek kidobott forint és sok elvesztegetett év után szoktuk csak megtanulni, hogy kik vagyunk, és mire van szükségünk úgy istenigazából.
A vásárlással még az is a bökkenő, hogy a boltokba csak ritkán szűrődik be a természetes fény. Ha huzamosabb időt töltünk el odabent, zavarodottan kezdünk viselkedni, akárcsak a keltetőgépekben nyomorgó naposcsibék. A hangulatot csak fokozni tudja a hangszórókból bömbölő technopata zene, melytől eltompulnak amúgy is kótyagos érzékeink, s csak hogy kimenekülhessünk az üzletből, gyorsan megvásároljuk a kezünk ügyébe eső holmikat. Trükkös, ugye? Ezek után csodálja-e bárki is, hogy egy óra plázában töltött idő után az emberek felének tompul a perifériás látása, s a próbababákat összekeverik hús-vér felebarátaikkal? Nos, igen: a vásárlás veszélyes üzem, csak nem tudunk róla.

Egyszer együtt vásároltunk egy kisebb társasággal. A csapat egyetlen férfitagja fejébe vette, hogy szűk szárú, fekete farmert fog vásárolni magának. Ez viszonylag egyszerű képletnek tűnt, ám mint kiderült, cseppet sem volt az. Az első nadrág nem volt jó. Rendben. A második sem tetszett. A harmadiknál már aggódtunk, hogy barátunk szívrohamot kap idegességében. A negyedik után ki kellett mennie egy kicsit levegőzni, aztán az ötödik sikertelen kísérlet után falhoz vágta a próbafülkében levő széket. A hatodik nadrággal kicsörtetett az egyik eladóhoz, és azt hörögte: „Nem érti, hogy olyan fazont keresek, ami nem szorít ágyékban?! Ez a nadrág elöl szűk, hátul meg trottyos!” Mi eddigre már öngyilkosságot fontolgattunk, és vöröslő fejjel bujkáltunk a ruhakupacok között, miközben próbáltunk úgy tenni, mintha nem együtt volnánk… Aztán a hetedik nadrágot sikerült megvenni. Mint utóbb kiderült: kár volt. Egyetlen egyszer sem vette fel… Hogy mi a tanulság? Mielőtt bárkivel is vásárolni megyünk, a kockázatokról és mellékhatásokról kérdezzük meg kezelőorvosunkat vagy Zsebbarátnőnket.