„Volt egyszer egy tanárnéni, aki nagyon szerette a verseket. Ezt valószínűleg a versek is megérezték, mert ők is nagyon szerették a tanárnénit, és mindig megsúgták neki, hogy mit akart éppen mondani a költő, amikor őket írta. Ettől aztán a tanárnéni borzasztóan jól megértett minden verset, és csak azért nem elemezte szanaszéjjel mindet, mert sajnálta volna őket szanaszéjjel elemezni. Merthogy a versek szépek voltak. És a tanárnéni látta ezt. Egy nap aztán a tanárnéninek mégiscsak ízekre kellett cincálnia egy verset, mert azt mégsem lehet, hogy a diákok ne tanulják meg, hogyan is kell verset elemezni. Mert az nagyon fontos dolog. Ezt senki nem kérdőjelezi meg. Úgyhogy a tanárnéni nekilátott.
- Ne haragudj, de le kell hogy tördeljem a rímeidet - mondta sajnálkozva a versnek.
- Jó, de vigyázz rájuk! - mondta a vers. - Nagyon szép asszonáncok.
- Tényleg szépek - mondta a tanárnéni.- Nagyon fogok vigyázni rájuk. De légyszíves ne kiabálj! - tette hozzá. - Nem szeretném, ha a gyerekek látnák, hogy fáj neked.
És a tanár néni óvatosan letördelte a vers összes rímét, és megmutatta a diákoknak. A diákoknak tetszettek a rímek, főleg az, hogy "hegytetők - hetyke nők". Pedig nem is az volt a legszebb.
- Ki kell, hogy szedjem belőled a jelzőket - mondta most a tanárnéni. - Nagyon jellemzőek.
- Szedd csak ki nyugodtan - mondta megadóan a vers, és igyekezett nem mutatni, hogy fáj neki, mert nagyon szerette a tanárnénit.
És a tanárnéni kiszedte belőle az összes jelzőt. A gyerekek megállapították, hogy a jelzők nagyon jellemzőek.
- Most azokat a szavakat kell kitépkednem belőled, amik a szerelemmel vannak kapcsolatban - mondta halkan a tanárnéni. - Tudod, a szemantikai háló miatt.
- Tudom - mondta a vers. És a tanárnéni kitépkedte belőle az összes olyan szót, ami kapcsolatba hozható a szerelemmel.
Aztán kiszedte a versből a magashangrendű szavakat és a mélyhangrendű szavakat is. Csak néhány vegyeshangrendű szó maradt.
- Ezeket is ki kell hogy tépjem - mondta végül a tanárnéni.
A vers bólintott.
A tanárnéni pedig az utolsó szavakat is kitépte a versből. A gyerekek már egyáltalán nem figyeltek oda, mert elunták a verselemzést, és az óra végét várták. A tanárnéni ezt észrevette, gyorsan befejezte az órát, és a tábla felé fordult, mintha le akarná törölni. Pedig csak nem akarta, hogy a diákok észrevegyék a könnycseppeket a szemében.”
 

(Varró Dániel: Mese a tanárnéniről, aki sajnálta a verseket szanaszéjjel elemezni (részlet))

***
Akik valaha is részt vettek a Zsebbarátnő óráin, talán már ismerik a fenti kis novellát, melyet csak csonkítottan közlök itt a blogban; egyrészt, hogy hű legyek az alapgondolathoz, másrészt, hogy aki kíváncsi a teljes verzióra, annak kezébe kelljen vennie Varró Dani műveit. Mert mint azt leszögeztük: olvasni jó.
Jó, jó: de miért?

Mert nincs is izgalmasabb, mint elmerülni egy regény lapjain keresztül abban a bizonyos képzeletbeli világban. Mert ha olvas az ember, akkor óhatatlanul alkotóvá válik: a fantáziája menthetetlenül beindul, és megteremti a betűkbe zárt világot. Szóval olvasni jó, semmi kétség. Akkor gyerünk, böngésszük át a könyvespolcainkat! Regény, regény, regény, novella, regény, tanulmány, regény, regény, esszé, regény... és hurrá! Egy verseskötet is lapul valahol. Szegény költők: vajon miért vannak kisebbségben? Miért nem olvasunk Villont a villamoson; miért nem szavalunk Petőfit, mikor petrezselymet árulunk; miért nem aranyozza be a napunkat Arany, s ó, ha vonatra szállunk, miért nem morzsolunk el pár könnycseppet József Attiláért? Hol bujkálnak a lelkes versrajongók?
Azt hiszem, a legtöbb ember úgy születik erre a világra, hogy ösztönösen vonzódik a poézishez. A kisbabákat el lehet ringatni a legelcsépeltebb mondókával is, a lényeg az, hogy csengjenek a rímek és bongjanak a ritmusok. Már az anyatejjel magunkba szívjuk a költészet szeretetét, s óvodás korunkra a helyzet fokozódik: Weöres Sándorral térünk csendes pihenőre, Arany Lacival kelünk és Kányádi Sándorral a tarisznyánkban ballagunk be az iskolába. A mondókák, dalok, rímek ukkmukkfukk a fülünkbe másznak, s mi azt hisszük, örökre így marad. Nos, tévedünk: persze akadnak, akiknek remekül megy a kötelező versek bemagolása, sőt, még élvezik is, hogy memóriájuk egyre tágasabbá válik, de a legtöbb ember mégis úgy érettségizik le, hogy aztán soha többé nem vesz verseskötetet a kezébe. Miért? Talán van bennünk egy titkos Bermuda-háromszög, mely elnyeli a költeményeket? Hiába izzadnak vért a magyartanárok, a nebulóknak jó, ha a fele válik versrajongóvá, s közülük is sokan szegre akasztják a tudományt az évek során. De mégis, miért? Ennyire csapnivaló lenne az oktatás, és ennyire megviseli a verselemzésekben megőszült fejeket az érettségi rendszer? Vagy mélyebbre kell ásnunk?
Miért van az, hogy a magyar irodalom klasszikusait fél kézzel simán lenyomja bármelyik bugyuta sláger, mely ugyan nem boncolgatja a lét nagy kérdéseit, de mégis minden csapból megállíthatatlanul folyik? Fogadni mernék, hogy ha a kereskedelmi rádiók Latinovits szavalatait zúdítanák a nyakunkba, nekünk is belemászna a fülünkbe József Attila Ódája, hogy csak egyet említsek a sok remekmű közül. Csak hát a világ nem így működik, és garantált lenne a felhördülés, ha a Nagybetűs Kultúrát lerángatnák a mosóporreklámok szintjére. Így aztán marad a szokásos leosztás: a verseket nimbusz övezi, de kutya sem olvassa, míg a slágereket utáljuk, de mégis fejből fújjuk. Örök dilemma: vajon a szent dolgokat a mindennapok részévé kell tennünk, vagy inkább rakjuk üvegbura alá őket, nehogy elkopjanak.
Van kedved részt venni egy kísérletben? Akkor teszteld, milyen élettani hatással vannak Rád a versek. Ha apránként adagoljuk őket, talán nem csömörlünk meg tőlük, s nem is koptatjuk el a Nagy Klasszikusokat. Minden nap egyetlen-egy költemény. Pár perc az egész… vajon megváltozik ettől a világ? Vagy maradunk ugyanazok az emberek, ugyanazokkal a gondokkal, ugyanolyan környezetben, ugyanabban a kátyúban? Hát, robbanásszerű csoda senkivel sem fog történni. De talán rátalál az Igazira. A Nagy Szerelemre – persze átvitt értelemben. Kedvenc verseink éppen azokat a húrokat pengetik meg bennünk, melyen személyiségünk alapdallama szól. Nem nagy ügy: csupán megismételhetetlen világesemény. Persze jókora adag szerencse kérdése az egész. Van, aki sosem akad rá az Igazira: sem a szerelemben, sem a költészetben. Hogy miért olyan világrengető élmény a szerelem? Mert úgy érezzük: valaki szavak nélkül is tökéletesen megérti, kik vagyunk, és magányos kis emberi létünk során éppen erre vágyunk olyan veszettül. Ha rábukkanunk az Igazi Versre, szintén eufória tölt el: „Hurrá! Valaki pont azt érezte, gondolta vagy álmodta, ami minket is betölt! Ráadásul tökéletesen megfogalmazta!” Akármilyen sziruposan is hangzik, de egy jó verstől egyszerre támad kedved féktelenül ujjongani és meghatottan hüppögni. Hogy miért? Mert egy tökéletes költeményben önmagaddal találkozol. Nagy találkozás. Fontos találkozás, s mi mégis hajlamosak vagyunk elbliccelni, csak mert annak idején utáltuk a verselemzéseket.
Hogy veszedelmesek-e a versek? Mindenképpen. Ha felcsapsz egy kötetet, komoly kockázatot vállalsz: talán jobban megismered önmagad. Talán érthetetlen módon megrendülsz valamitől, sőt, az is előfordulhat, hogy meg sem érted, miről szólt egy mű. Ez mindig zavarba ejtő élmény. Ilyenkor szokták sokan földhöz csapni a könyvet, s inkább bekapcsolják a tévét, mert az legalább nem beszél rébuszokban. Pedig gondolkodni sosem árt. Persze a költeményeket nem érdemes élve felboncolni, inkább hagyni kell, hogy megérintsen egy-egy sor, egy-egy rím, egy-egy hangulat. (Ez természetesen az érettségi vizsgára nem vonatkozik. Ott elő kell venni a szellemi szikét, és nincs mese: trancsírozni kell.) Szóval kapj elő egy ceruzát, és ne légy rest! Húzd alá a kedvenc verssoraidat, és meglátod: egy jó kis utazás veszi kezdetét – mégpedig a saját lelked középpontja felé. Felkészültél? Akkor rajta: vegyél elő egy verseskötetet, és láss neki az olvasáshoz!
Apropó: kinek mi a kedvenc költeménye? Ha engem kérdeztek, hűha... itt az ideje összeállítanom egy tízes listát!
1. Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani? 2. Babits: Aki a kékes égbe néz 3. Paul Géraldy: Te meg én 4. József Attila: Kopogtatás nélkül 5. Walter von der Vogelweide: Ó jaj, hogy eltűnt minden 6. Ady Endre: Kocsiút az éjszakában 7. Arany János minden balladája 8. Radnóti Miklós: Erőltetett menet 9. Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd 10...és végül:

Siv Widerberger: Szerelem

Sten-Malténak nagy, vörös és elálló
füle van.
Nekem tetszik
a nagy, vörös és elálló
fül.