Ne már! Ez igazságtalan! Te tudsz még borzongani? De ugye nem azért, mert pszichotikus vagy és hiszel a vámpírokban vagy ilyesmi? Sajnos nehéz megtalálni az arany középutat a puszta paranoia és a legális adrenalinmámor között, pedig az emberek nagy része éppen erre az érzésre sóvárog. Hogy felálljon a hátán a szőr, (hogy mást ne mondjak…). Állati ösztön, nemde? Ha a kutyáknak acsarkodni támad kedve, akkor felborzolják a bundájukat, és tőből harapják le a mancsodat, ha visszafele simogatod a szőrüket. Csoda, hogy ha a hátunkon nem is, de a karunkon táncolni kezdenek a pihék, ha izgatottak leszünk? Természetesen más fiziológiai jele is van annak, ha belénk kúszik az adrenalin, és elárasztja sejtjeinket a jóleső borzongás. Csakhogy vékony jégen járunk, ha ezt a kellemesen bizsergető érzést mániákusan hajkurásszuk. Igen: mint minden jóhoz, ehhez is hozzá lehet szokni. Egyre nagyobb dózis kell. Egyre erősebb anyag, egyre húzósabb merülés. Aztán egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy védőháló nélkül ugrálunk le a magasból, gyorsulási versenyt rendezünk az alagútban, korbáccsal a kezünkben randizunk, vagy netán egy véres karajszelet társaságában lubickolunk a cápashowban.
Nem kell persze ennyire messzire menni. Veletek még sosem fordul elő, hogy egyszerűen nem éreztetek semmit, noha tudtátok, hogy izgulnotok kellene? Vagy éppenséggel görcsbe szorult a gyomrotok, bár tudtátok: kár a gőzért? Igen-igen: van jóféle stressz és van rosszfajta idegesség. A jóféle stressz motivál, míg a rosszfajta idegességtől infarktust lehet kapni. De hol a határ? Miért van az, hogy utálunk stresszelni, viszont szeretünk borzongani?

Mondjuk, én nem szeretek. Vegyük például a horrorfilmeket vagy a kicsit csavarosabb thrillereket! Most mi a jó abban, ha agyfaló zombik és viaszbabává szublimált emberek ijesztgetnek a mozivásznon? Semmi. Nem borzongató, inkább unalmas vagy röhejes. Ha viszont éjnek évadján motoszkálást hallok a házban, nos, az igencsak hátborzongató, viszont cseppet sem röhejes. A filmekben a főhősnők ilyenkor sosem haboznak: ha szexmániás sorozatgyilkosok császkálnak a környéken, ők szemrebbenés nélkül kimásznak az ágyból, és dögös csipkefehérneműben nyomozni kezdenek a sötét kertben. Nos, ez az, ami egy normális embernek eszébe sem jutna. Hogy én mit csinálok, ha éjjelente gyanús hangokat hallok? (Melyekről mellesleg rendszerint kiderül, hogy az alattam lakó rockertől származnak, akinek vagy a papagája, vagy a barátnője, vagy a CD-lejátszója szokott ludas lenni a bizarr hangeffektusokban…) Szóval, ha pánikba esem a pszichopata rablógyilkosok irracionális víziója miatt, azonnal magamhoz ragadok egy garantáltan ózonlyuk-tágító dezodort, mellyel képzeletben képen spriccelem az orv támadót. Aztán a fejemre húzom a takarót. Aztán heves fohászokat mormolok. És biztos, ami biztos, eltorlaszolom a cipőszekrénnyel a bejáratot, hogy másnap reggel képtelen legyek kijutni. Hiába, igaz az állítás: a stressz emberfeletti erőt kölcsönöz nekünk.
Szóval a vámpírokon és vérfarkasokon csak vállvonogatva nevetünk, viszont a képzeletbeli hasfelmetszőktől beparázunk? De miért? Mennyivel racionálisabb a pókoktól való félelmünk, mintha King Kongtól rettegnénk? Stephen King regényeitől kellemesen libabőrösek leszünk, de ha valóban eltévednénk egy erdőben, nem kellene elmebeteg rajongó és kínzókamrás tortúra ahhoz, hogy idegösszeroppanást kapjunk. Ha már itt tartunk, attól is kiver a jeges verejték, ha nem tudunk kikeveredni a bécsi körgyűrűből, pedig ez nem is olyan nagy kaland. Talán arról van szó, hogy addig esik jól az izgalom, míg nincsen tétje.
Valóban így van? Sokunknál igen: ezért faljuk a regényeket, bámuljuk a filmeket, s szörnyülködünk a másokat érintő pletykákon. Amint rólunk terjesztik azt, hogy a beleinkbe tömködve kokaint csempészünk át a határon és/vagy szervkereskedéssel foglalkozunk, akkor már nem olyan izgalmas a dolog. Sőt: bosszantó és felháborító! Ha velünk szabadulna el egy buszjárat, akkor már nem élveznénk a sztorit, akárcsak a világ éppen aktuális pusztulásánál sem asszisztálnánk élőben. Nem, nem, nem! Képzeletben sokkal szívesebben borzongunk, mint életnagyságban.
Vagy mégsem? Akkor miért kockáztatják az életüket a vadvízi evezősök? Miért vállalják a lavinaveszélyt a hegymászók? Miért repesztenek a Forma-1 pilóták? A legtöbben megelégszenek azzal, hogy a tévéképernyőre tapadva követik a köröket, míg nyakzsábát nem kapnak, de vannak, akiknek lételemük az adrenalinsokk. Van, aki megnyeri az olimpiát ennek ürügyén, mások meg szimplán elcsórnak egy szelet csokit a boltból.
Egyáltalán nem pártolom a bolti szarkákat, de azért meg lehet érteni a motivációjukat: szeretnének izgalmasan élni. Legalább is izgalmasabban, mint a lenyúlt csokiszeletek nélkül tennék. A módszer rossz, ám a cél briliáns. Mindnyájan erre törekszünk. (Na, nem a kleptomániára!) Éppen olyan romantikusak vagyunk a lelkünk mélyén, mint Lord Byron volt, és mi sem áll tőlünk távolabb, hogysem szürke kisembernek gondoljuk magunkat. Még a legunalmasabb alak is azt képzeli magáról, hogy van benne valami különleges. És igaza is lehet: hiszen mindnyájunkban ott van a különlegesség esélye. Kár, hogy sokan elrejtik ezt a belső értéket, olyannyira, hogy a külvilág szemében pusztán kópiának tűnnek. De még a kópiák is vágynak az izgalomra: ezért szurkolnak megszállottan a focicsapatuknak; ezért kapnak hajba a postással; ezért szemeznek a buszon, és ezért ismerkednek felturbózott személyazonosságuk biztos védelmében a neten. Aztán a hatalmas mellű babapofiról kiderül, hogy csak jól használja a Photoshopot, a kigyúrt muszklimacsó pedig igazából egy spanyol testépítő fotójával hódít. Mikor a valóságról lehull a lepel, oda az izgalom. A jóleső borzongás helyét átveszi a rosszfajta bosszúság.
Akkor felejtsük el a gyomrunkban repkedő pillangókat? Szálljunk le a földre, mielőtt agyvérzést kapunk? Éljünk sztoikusan, mint az ókori Zénón tanítványai, akik a kiegyensúlyozott nyugalomban látták a boldog élet titkát? Nos, az is egy lehetőség. De talán emberibb dolog kockáztatni. Megreszkírozni, hogy lecsúszunk a nyári bobon; hogy beugrunk a mélyvízbe; hogy megszólítjuk azt a jópofa lányt (avagy visszamosolygunk arra a nagypályás pasasra); hogy lefutjuk a maratont, vagy netán popcornnal az ölünkben becsücsülünk egy békebeli vámpíros mozira. Ha a Zsebbarátnőre hallgatsz, akkor  engedélyezel magadnak egy löket adrenalint. Mert egy kis borzongásba még senki sem halt bele. Az unalomba viszont már igen…