Már megint ezek a ronda szavak!  Kezdjük azzal, hogy a csúnya szavak sokszor nem is rondák! Egy mázsás szitokszó sokkal jobban cseng egy külföldi fülében, semmint egy olyan semleges, ámde rusnya szó, mint a „nudli” vagy a ”kricsmi”, netán a „klottgatya”. Semmi kétség: a csúnya szavak szépek. Kifejezőek. Dinamikusak. Sőt, olykor líraiak. Gondoljunk csak arra, hogy magyarul lehet a legzaftosabb trágárságokat variálni. Perceken keresztül használhatsz vulgáris kifejezéseket – ráadásul ismétlés nélkül. Hát nem gyönyörű?! Nos, nem mindig…
Mert ha reggel a metrón heringként zsúfolódó embertömegben neki passzíroznak egy suttyónak, s ő elküld a jó édesanyánkba, az cseppet sem szép. Ugyanúgy ronda dolog, ha az autósok bemutogatnak egymásnak, s a következő piros lámpánál kiugranak a kocsiból, hogy szaporodásra bíztassák a másikat. Visszataszító, mikor nyeretlen süvölvények fröcsögnek a buszon, és fizikai fájdalmat okoz a dobhártyánknak, hogy kötőszóként használják a genitáliák megnevezéseit. Ilyenkor a csúnya szavak tényleg csúnyák. Felmerülhet a kérdés: mikor szép egy trágár kifejezés? Lehet egyáltalán szép a ronda szó?
Először inkább tisztázzuk, miért fáj, ha egy bengáli barom ránk ordít. Hidegen kellene, hogy hagyjon. Jó esetben soha többé nem találkozunk vele, és azt is tudjuk: csak az agresszióját vezette le, mikor kiüvöltött a lepattant verdájából pár trágár kifejezést, hogy mit csinálna velünk, mivel és hogyan. Hát ez az: a trágár szavak voltaképpen a bennük rejlő agresszió miatt igazán rondák. Tulajdonképpen nem a jelentésükkel van a baj, hanem azzal az indulattal, melytől csak úgy fröcsögnek a bengáli barmok és az egyéb állatfajták. Már az oviban meg kellene tanítani: sem játékpuskával, sem ronda szavakkal nem célozhatunk embertársainkra! Mert a végén elsül a fegyver, és nagy bajt okozhat… Ha kiejtesz a kezedből egy poharat, ami szilánkokra reped, ráadásul a krémszínű nadrágodat is elárasztja feketekávéval, akkor jogos a szitokszó. Végtére is nem más emberre irányult, hanem saját kétbalkezességedre. Ugyanígy, ha lekésed a csatlakozást, s elkanyarítod magad: semmi baj. Normális dolog. A helyzetnek szólt, nem egyébnek. Ám ha dühödben elküldöd a peronőrt a jó búsba, az már megengedhetetlen suttyóság, s a trágár szavak rögvest gyilkos fegyverré válnak. És akkor még a káromkodásról nem is beszéltünk!
Mert ugyebár előfordul, hogy elereszted magad, és közönségesen beszélsz. Ez nem erkölcsi kategória, hanem műveltségi gikszer, már amennyiben rosszkor szólsz rossz helyen. A főnököd nyilván nem fogja értékelni, ha s*ggfejnek titulálod, s a nagyikád is infarktust kap, ha kifejted, mekkora sz*rság már az a sorozat, amit nézni szokott. Ugyanígy tisztában vagy vele, hogy az önéletrajzodban nem fogsz beszámolni arról, hogy kölyökkorodban str*ci akartál lenni, vagy hogy k*rvára eleged van a hivatali melóból. Az életben csak az lehet sikeres, aki tudja, mikor lehet lezser, és mikor nem. Ugyanúgy nem csücsülünk macinaciban az érettségi vizsgánkon, mint ahogy nem cifrázzuk el magunkat, ha rossz tételt húzunk az államvizsgán.
De mi van a káromkodással? Az már kényes kérdés. Ha mások számára szent dolgokat rántunk sárba és döngölünk földbe, az bizony megbocsájthatatlan emberi baklövés. Kényesebb helyzetekben akár be is perelhetnek érte, szóval csak csínján azzal a sértegetéssel! A legnyilvánvalóbb káromkodás a vallási fogalmakat emlegeti trágár szövegkörnyezetben, de ha mások hovatartozását, nemzetét vagy felmenőit szidod, ugyanúgy gyalázkodsz, s közben szegénységi bizonyítványt állítasz ki magadról. Szóval káromkodni gáz.
És mi a helyzet a szitkokkal? Ha elküldünk valakit a fenébe? Vagy ha felszisszenünk: a francba! Mikor kitör a frász vagy azt kívánjuk, bár a nyavalya törné ki az undok kolléganőnket? Ó, igen: ilyenkor a hajdani szómágiát űzzük, megszelídített formában persze. Mert akármilyen furcsa is, de szitkozódásainkban ronda dolgokat kívánunk a másiknak, csak már magunk sem vagyunk tisztában vele. Mert a lépfene, a nemibaj, a rángógörcs vagy az epilepszia nem éppen kellemes kórságok, bár az elsorolt szitokszavak mind ezeket idézik meg. Még szerencse, hogy ritkán fogannak meg a hétköznapi átkaink, máskülönben tele lennénk rángatózó, köhécselő, vérbajos alakokkal…
Akárhogyan is vesszük: a káromkodás és szitkozódás nem szalonképes dolog, noha ilyen-olyan mértékben, de mindnyájan űzzük ezt az össznépi hobbit. A felnőttek mégis akkor szoktak felszisszenni, ha csemetéjük a hagyományos trágár szavakkal ismerkedik meg, melyek, valljuk be, a tabuszavak közül még a legártatlanabbak. Hiszen régen elmúltak azok az idők, mikor a trágár szavak tartalma megbotránkoztatta az embereket. Persze annak idején más volt a helyzet. Én például kisiskolás koromban hallottam azt a bizonyos f-betűs trágár szót. Sajnos, mire hazaértem a suliból, kiment a fejemből, pedig mindenképpen meg akartam kérdezni a szüleimtől, mit is jelenthet. Aztán mialatt írtam a magyar házi feladatomat, hirtelen beugrott, és nyolcéves gyöngybetűimmel felírtam egy papírlapra: f*sz. Aztán apukám jött ellenőrizni, hol tartok a leckével, és majdnem infarktust kapott, mi díszeleg a jegyzettömbömön, és gyorsan kiradírozta. Mikor megkérdeztem, hogy mit jelent, azt felelte: ez egy csúnya szó… Köszi, apu, sokat segítettél! Akkoriban ez volt persze a természetes: a szülők szerették volna megóvni a gyermeki ártatlanságot, amíg csak lehetett. Mostanában minden másként van, de hát közben rendszert változtattunk.
Manapság közbeszéd tárgya a szex és a prostitúció, a nemi szerveket pedig minden ovis ismeri, anélkül, hogy leselkedett volna a klotyóban. Magyarán megszűnt a trágárságok sokkoló jelentése, hiszen nem ájulunk el sem az útszéli pillangók látványától, sem egy meztelen férfitesttől – hiszen más világot élünk. Így a trágár szavak is elvesztették újdonságerejüket. Lassan annyit használjuk őket, hogy nem lesz bennük semmi izgalmas, és új kifejezések után kell néznünk. Nem volt ez másként régen sem: egyes szavak kikoptak a nyelvünkből. Éppen azok, melyeknek a jelentése valamilyen módon illetlennek tűnt, ezért finomkodó eleink idegen nyelvből vett szóval helyettesítették be az eredeti verziót. Így vált általánossá a manapság oly gyakran hangoztatott basszuskulcs kevésbé ildomos változata is. Őseink a török nyelvből kölcsönözték, hogy aztán általánossá váljon napjainkra, kiszorítva az ősi magyar változatot. Olyan ez, mintha párszáz év múlva ük-ük-ükunokáink már nem is ismernék a mi közkedvelt b-betűs trágár szavunkat, hanem helyette lépten-nyomon mondogatnák: „fuck you”.
Mindnyájunknak van kedvenc szitokszava. Van, aki finomkodva azt mondja: „a kakas csípje meg!” Mások „a macska rúgja meg” mellett voksolnak, s akadnak olyanok, akik azt sziszegik: „az iskoláját!”. Mert azért ügyelünk a részletekre, és nem akarunk lépten-nyomon szaporodásra bíztatni mindent és mindenkit. Variáljuk a trágárságainkat, sőt, meg is szelídítjük őket, hogy szobatisztákká váljanak, s bármikor bemutathassuk őket a jól nevelt társaságnak. Néha persze jól esik elkanyarítani magunkat, s így van ez rendjén. A Zsebbarátnő is ezt teszi: olykor kifakad, aztán a szájára csap. Vagy sem. Mert akkor vagyunk hitelesek, ha kilencvenkilenc százalék civilizált önuralom mellé egy százalék őszinte szitkozódást is leteszünk az asztalra. A kutyafütyürütyüjét neki! Hát nincs igazam?!