Ady Endre nagyon találóan úgy fogalmazott egyik novellájában: „szomorú állat az ember”. Igaza van. Láttál már szomorkodó pillangót? Bánatos búbos vöcsköt? Elkenődött kengurut? Búslakodó bölényt? Nem, nem és nem. Persze akadnak szomorú szemű kutyusok, pláne a menhelyplakátokon, de azért az állatok bánata más jellegű, mint az embereké. A hattyúk állítólag megsiratják a párjukat, a bálnák búsan énekelnek az óceánok mélyén, sőt, ha egy karvaly elragad egy énekesmadarat, a többiek siralmas trillákat zengnek, majd bánatosan gubbasztanak egy ideig, mint akik valóban gyászolnak. Ne becsüljük le az állati szomorúságot, de azért tegyünk különbséget! Az állatok mázlisták. Vagy pechesek. Ez nézőpont kérdése. Elég az hozzá, hogy gondolkodási mintájuk a jelenre fókuszál, azaz nem tervezik meg a másnapi menüt, nem készülnek gondosan a randevúra, vagy ha mégis úgy tűnik, az ösztöneiknek köszönhető, s nem az időbeosztásuknak. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy megszerezték az örökélet-kódot, mint mikor a számítógépes játékokat megbuherálják az ahhoz értők, és kiütik belőle a „három életed van” szabályt. Ha az emberek nem töprengenének folyton a jövőjükön és a múltjukon, nem szomorkodnának amiatt, hogy pusztán egyetlen életük van.
Csakhogy az ember „szomorú állat”, és ez nem változik meg. Hiszen éppen azért vált a bolygó csúcsragadozójává, mert állandóan töprengett, tervezett, listákat írt, számot vetett, búslakodott egy sort, vágyakat fogalmazott meg, célokat teljesített. Vagyis az időben élt. Igen, tudom. Ezért nagy árat fizettünk: elvesztettük az örökélet-kódot, viszont cserében piszok tudatosak lettünk. Az is valami. Értékelni tudjuk a dolgokat, mérlegeljük a rizikófaktorokat, elégedetlenkedünk és szomorkodunk egy sort, ha elszúrunk valamit. (Vagy elszúrják a dolgokat nekünk mások.) Ilyenkor nekiveselkedünk, mert tudjuk: nincsen túl sok esélyünk. Egyetlen életünk van, ráadásul ez nem egy Nintendo játék, ahol Super Mario ugrabugrál. Itt mi ugrabugrálunk. És néha bánkódunk egy sort. De miért is?

Várj, kipróbálunk valamit! Gondolj valami nagyon szomorú dologra! Megvan? Várj, kitalálhatom? Éhező kisgyerek vagy a haiti földrengés áldozata? Árvízkárosult öreg bácsi vagy háromlábú kóbor kiskutya? Olajszennyeződésben elpusztult delfin a parton vagy kisfiú kerekes székben? Ezek tényleg elég vacak dolgok. Ha eszünkbe jut, ökölbe szorul a tenyerünk, és arra gondolunk: igazságtalan ez a földi élet! Lám-lám: ha állatok lennénk, nem sajnálnánk ennyire a gyöngébbeket. Ők nem szomorkodnak, ha végez az életképtelen egyedekkel a természetes szelekció könyörtelen törvénye. Emberekként viszont kódolva van bennünk, hogy ne legyünk közönyösek. Meg hogy segítsünk a rászorulókon, és tegyük jobbá a világot. Illetve hogy rajtunk is múlik… Ahogy Madách mondta: „Ember küzdj és bízva bízzál.” Tornázz sokat, el ne hízzál! – tehetnénk hozzá szkeptikusan. Mert a tapasztalatunk az, hogy hiába a nagy küzdelem: a világ vacak marad. Csoda, hogy szomorkodunk?
A Zsebbarátnő nem csak emiatt szokott bánkódni. Sőt, ezzel az „igazságtalan a világ” - dologgal lassan megtanulunk együtt élni. Egy idő után fel sem tűnik a koldusok jelenléte, és simán megvacsorázunk úgy, hogy közben a tévében etióp családokat látunk éhen halni. Ez is szomorú, nem? Közönybe öltözünk, hogy ne fájjon annyira a tehetetlenségünk.
Igen, igen: a fiúk joggal borulnak ki annyira, ha egy nő bőgni kezd. A sírás a tehetetlenség fegyvere. Aki bömbölni kezd, az tulajdonképpen megadja magát. Az állatvilágban ez tiszta sor, na de mi, emberek, arra vagyunk berendezkedve, hogy gyámolítsuk a gyengébbet. Egy férfi tehát egy síró nő láttán azon tipródik: „most akkor mi a fenét csináljak? Kezdjem el vigasztalni? Ismerjem el, hogy neked volt igazad, drágám? De a francba is, hiszen a bőgéssel éppen azt ismerte el, hogy nem volt igaza!” Csoda, hogy sarokba szorítva érzi magát minden valamire való fickó, ha könnyező nővel hozza össze a balsorsa? Aki sír, az csapdában érzi magát. Olykor joggal, elismerem. Ezért is tartják azt, hogy egy jó kis egéritatástól megkönnyebbül az ember. Ki kell ereszteni a fáradt gőzt, aztán fel a fejjel, menjünk tovább! Vannak, akik erre képtelenek. Vajon miért?
Te melyik típusba tartozol? Aki minden további nélkül képes megkönnyezni egy széttaposott csigát az út közepén, s aki hetente egyszer búskomor hangulatba esik, mert a világ vacak és a sors igazságtalan? Vagy inkább olyan vagy, aki mindenre talál valami megnyugtatónak tűnő magyarázatot? Mondjuk, hogy „ez az élet rendje”, vagy „nem éri meg kijönni a sodrunkból emiatt”, esetleg, hogy „ez van, ezt kell szeretni”.
Aki szabad folyást enged érzelmeinek, az bár pszichopatának látszik, mégis mázlista. Igaz, hogy nagy eséllyel kap agyvérzést, míg az érzelmileg kemény kősziklákat inkább az infarktus szokta leteríteni. Na, igen: a szívroham nem jó móka, ráadásul hihetetlen energiával sikerül ledolgoznunk magunkat odáig, hogy bár nem tűnünk pszichopatáknak, odabent addig rágnak minket a nyomoraink, hogy bumm! Összeesünk egy napon… De ugyanez a helyzet az agyvérzéssel is. Summa summarum: az ember halandó. És ez a tudat sem túl szívderítő.
Az épeszű ember mit csinál? Megpróbálja elkerülni a fájdalmat. Olyan ez, mint a kisgyerek esete a spenóttal: a lehető legváltozatosabb módszerekhez folyamodik, csak hogy ne kelljen megennie a finom főzeléket. Van, hogy nemes egyszerűséggel az anyukájára köpi az egészet. Van, hogy hisztériás rohamot kap. Előfordul, hogy elhajítja a kanalat, vagy hogy addig terrorizálja gyenge idegzetű szüleit, míg azok alkudozni nem kezdenek: „ha megeszed szépen a főzeléket, kapsz finom csokikát utána”. Mi is így vagyunk a fájdalommal: alkudozni próbálunk, vagy leisszuk magunkat a sárga földig, teletömjük a bendőnket édességgel, futunk sok kilométert az erdőben vagy romantikus vígjátékokat bámulunk napestig, hacsak nem bömböltetjük a hifit és tombolunk kis szobánkban őrültek módjára. Menekülünk attól a bizonyos bennünk lakó égető kíntól. Van is úgy, hogy sikerül. Van, hogy nem.
És tudjátok mi a helyzet? Tök mindegy. Akár menekülünk előlük, akár nem: trutyi dolgok mindig lesznek. De valahogy nem ezek miatt élünk, mint ahogy a kisgyerek sem a spenótért él, hanem mert végül sikerül legyűrnie a spenótot a sok vitaminnal együtt. Hogyan is szokták mondani? Ami nem öl meg, az erősebbé tesz.
Azért halkan megjegyezném: a Zsebbarátnő szívesen megölné azt, aki a világ egyik legszomorúbb jelenségéért felelős. Nem az El Ninora gondolok. Nem is a folyók szennyezőiről. Nem az állatkísérletes laborokról. Nem: én a mobiltelefonok gyári szoftverén sablonként mentett szerelmes sms-ekre pikkelek. De komolyan: milyen beteg világ az, ahol mirelitként fagyasztjuk le azt, hogy „én is szeretlek”?! Szóval, ha szeretnél egy kevésbé szomorú világban élni, akkor sose használd ezt az opciót. Vagy adakozz az éhezőknek!