Tennessee Williams szerint azért, hogy kicsit tönkre tegyük mások – és a magunk – életét, aztán beleroppanjunk. Lelkesítő perspektíva, mondhatom. Aki szereti a lelki élveboncolást és a mélylélektant, az a Zsebbarátnő locsogása után gyorsan lapozza fel A vágy villamosa című drámát, és merüljön el a témában. Ám mielőtt belefogna, azért egy szóra hadd ragadjam meg a grabancát, hiszen egyetlen könyvnek sem szabad nekiesni, mint bolond az anyjának. Aki pedig nincsen élve boncolós hangulatban, annak sem árt picit eltűnődnie: miért is vágyakozunk annyira az elérhetetlen dolgok után?
Vagy Te nem? Józanul mérlegeled a lehetőségeidet, és csak odáig nyújtózkodsz, amíg a takaród ér? Ó, egek! Te egy robot vagy! Netán a Bádogember? Szerencsés flótásnak mondható, aki képes kordában tartani rakoncátlan vágyait, de valljuk be: hiába irigyeljük az ilyen droidokat, azért nem cserélnénk velük. Valóban nem? Néha úgy érzem, mindent  megadnék a szigorú önfegyelemért, aztán meg arra gondolok: képtelen lennék a hullámokban rám törő sóvárgás és ábrándozás nélkül az lenni, aki vagyok. Vágyakozom, tehát vagyok. Vagy inkább: vágyakozom, tehát nyomorult vagyok?
Schopenhauer nem ismert pardont a kérdésben: mélyen elítélte az emberi vágyat, s hasonlóképpen voksolt Zénón és a sztoikus filozófia is. De miért? Mi bajuk volt a vágyakozással? Miért ne vágyakozhatnánk a legbanálisabb dolgoktól fogva egészen a legelérhetetlenebbekig, ha egyszer erre szottyan kedvünk?
Biztos mindenkivel előfordult, hogy majd’ belegebedt abba, hogy elérjen egy áhított célkitűzést. Ízlések és pofonok különböznek, így nem csoda, hogy van, akinek ábrándjai egy elérhetetlen, ámde csodálatos személy köré csoportosulnak; másokat inkább egy álomállás motivál, míg egyesek megelégszenek olyan banális apróságokkal, mint egy tökéletesen szabott nyári nadrág, bár akiknek nem kisebb cél lebeg szemük előtt, mint a túlvilági üdvösség, azok mélyen megvetik az efféle hívságokat. Elég az hozzá, hogy mindnyájan másra vágyakozunk. Akár transzcendens, akár materiális, akár karriertényezős, akár emocionális a vágyunk, nincs különbség: ott lapul bennünk, s nem hagy nekünk békét. Aki fogyni akar öt kilót, az folyvást a mérlegre settenkedik; aki levelet vár a szerelmétől, az naponta százhuszonötször csekkolja a mailboxát; ha vacsorázni mész a barátaiddal, inkább kihagyod az ebédet, s helyette végigpörgeted fejedben a lehetséges menüsort, s a nyálad csorgatod. A kislányok esküvőről, a fiúk játékdömperről álmodoznak, s később addig nyúznak valakit, míg be nem teljesíti vágyukat. Ha körülnézel a világban, mindent ez mozgat: kicsiben, nagyban, komolyban, mókásban, reálisban és elérhetetlenben – minden egy kaptafára készül. Akarunk valamit és megszerezzük. Aztán örülünk egy darabig, de eszünkbe jut egy újabb cél, melyet muszáj megvalósítanunk. Nyugtalanokká válunk, sóvárgunk, tervezünk, cselekszünk – és bumm! Sikerrel teljesítjük a küldetést, hogy ismét örüljünk, ismét unatkozzunk, ismét vágyakozzunk a végtelenségig. Az is előfordulhat persze, hogy kudarcot vallunk. A körülmények nem engedik, hogy felszálljunk a vágy villamosára, s mi bánatosan nézzük, ahogy elcsilingel a járgány. Nincs mese: meg kell állapítanunk, ahogyan ezt a nagy bölcselők is tették: a vágy bajjal jár. Ha beteljesül: jön a csömör, ha meg nem, hát jön a nyomor. Ergo: a vágy villamosára az „ablakon kihajolni tilos” szlogen helyett egy másfajta táblát kellene elhelyezni: „vágyakozni veszélyes!”
Na de akkor mitévők legyünk? Zárjuk fedő alá ábrándjainkat, céljainkat és érzéseinket, aztán jó napot? Ó, igen: ez a legjobb módszer ahhoz, hogy a zárt osztályon végezzük. Azt mondják, az ostoba küzd a vágyai ellen, míg a bölcs megtanul együtt élni velük. Azaz semmi baj a sóvárgással, hiszen ez viszi előre a világot. Azzal van a baj, ha mindenben engedjük magunkat sodortatni a vágy villamosával, illetve ha „csak a testemen át!” – csatakiáltással a sínekre vetjük magunkat. Ez nagyon szép elmélet: hét év Tibetben, s már meg is tanuljuk kezelni a problémáinkat. De mi van akkor, ha történetesen nem gurunak születtünk, s éppen nyakig ülünk a lecsóban, mert fejünkre nőttek a terveink?
Mondjak példákat? Itt van kapásból a „vak szerelem” minősített esete, mikor minden az ellen szól, hogy éjjel-nappal arról a bizonyos, teljesen alkalmatlan valakiről ábrándozzunk, de mégis megtesszük. Ilyenkor szoktak az emberek holdkórosan verseket – vagy sms-eket – irkálni; ilyenkor követik el életük legnagyobb ballépéseit; ekkor szoktak barátságok és családok szétmenni, mi meg nézünk, mint a moziban: ez most én voltam, vagy csak keresztülrobogott a színen egy villamos? A vágy villamosa?
Aztán a másik klasszikus példa a szenvedélyes csokoládéfüggőké, akik magukban sziklaszilárdan eltökélik, hogy aznap nem esznek meg egy (vagy két) tábla mogyorós Milkát, de aztán este mégis azon kapják magukat, hogy körös-körül sztaniolok és lila papírcafatok hevernek, s még a fülük hegye is maszatos. A sóvárgás erősebb volt, mint a józanész. Dohányosok, fogyókúrázók, borisszák és netfüggők: mind-mind ismerik, milyen érzés az, ha áthajt rajtuk a vágy villamosa.
Ugye könnyűszerrel beláttuk, hogy milyen veszedelmessé tud fajulni a történet? Csakhogy vágyainkat fekete ördögnek festeni kissé középkori lenne, nem? Hiszen ha belegondolunk, temérdek ártalmatlan, sőt, hasznos példány is akad közülük, melyek ellen talán még Schopenhauernek sem lett volna kifogása. Aki áldozatot hoz családja megélhetéséért, a szabadságért, a hazáért, az egészségéért: hiába vágyakozik valami után, attól még nem nyomorult pszichopata. Igaz, jó cél után sóvárogva is beleeshetünk pár csapdába: jelesül megnyomhatjuk a „túlzás” nevű önmegsemmisítő gombot. Mert a lehető legnemesebb törekvés, legerkölcsösebb célkitűzés, legtisztább vágy is a visszájára fordul, ha nem ismerjük a jó öreg mértéket. Azaz Rómeó és Júlia kiszenved a nagy szerelemtől, Hamlet jogos bosszúja nyomán kipusztul a dán uralkodóház, Otelló kicsavarja neje nyakát, Bánk bán nemzet- és szerelemféltése nyomán vérben tocsog az ország, A vágy villamosában pedig… nos, azt el kell olvasni! A lényeg az, hogy nem tudjuk sokszor, mi lakik bennünk.
Gnóti szeaúton! – ismerd meg önmagad, díszelgett az ókori görög jósda bejáratánál, s milyen igazuk volt a régieknek! Az a baj, hogy olykor magunk sem értjük, miért esz a penész minket; miért küzdünk foggal-körömmel; miért érezzük azt, hogy belepusztulunk, ha nem ehetjük meg, nem ölelhetjük meg, nem nézhetjük meg, nem kaphatjuk meg… dereng már? Akkor adódnak a kalamajkák, ha hiányzik egy lényeges információ önmagunkról. Kár, hogy nem tudjuk, mi ez az infó, mert jobb híján kapkodni kezdünk. Hűbelebalázsokként tömködjük be a hiányzó mozaikot, de gyakran úgy viselkedünk, mint a majmok az állatkertben: passzírozzuk, tuszkoljuk, gyömöszöljük a kezünk ügyébe eső miegymásokat, és észre sem vesszük: valami másra lenne szükségünk. A Valódi Vágyunkra – ahogy Michael Ende írja A végtelen történetben. Ha ismerjük önmagunkat, közelebb kerülünk a Valódi Vágyunkhoz is, mely ahelyett, hogy veszedelmekbe sodorna, jó irányba terel minket. Vagyis a villamosunk sínen lesz, ha mi is akarjuk.
Mikor már idáig jutottunk, szabad egy kicsit ábrándozni is: azaz játsszunk el azzal az ártatlan gondolattal, hogy van-e vajon egy incifinci, elérhetetlen kis vágyunk? E nélkül zombik vagyunk, akik nem mernek álmodozni. Mert önismeret ide vagy oda, fantáziára igenis szükség van ahhoz, hogy megtaláljuk a Valódi Vágyunkat! Közben felbukkan soktucatnyi „nem valódi” vágy is, melyek csak arra jók, hogy egy kicsit elidőzzünk mellettük, majd útjukra eresszük őket. Vagyis itt az idő, hogy elálmodozz egy kicsit: Neked van valami őrült ábrándod? Érdekel a Zsebbarátnőé? Elárulom, hogy jó lenne zeppelinnel repülni. Illetve szeretnék három párhuzamos életet anélkül, hogy skizofrén lennék. Ja, és a legfontosabbat nem is mondtam: örülnék, ha egy éjszakát eltölthetnék az Uffizi képtárban. Azt mondod, nem fog összejönni? Tudom! Épp ez a szép benne.
Szóval, hölgyeim és uraim, jegyeket, bérleteket tessék felmutatni, s csak saját felelősségre tessék felszállni a vágy villamosára! Ha nem szúrod el a csatlakozást, egész kellemes utad lesz.