Mindenki más miatt jár fesztiválokra. Ha ugyan jár. De tételezzük fel, hogy manapság ez hovatovább kultikus rítus. Míg hajdan a törzs varázslói állatbőrökbe bújva alakoskodtak, addig mostanság bőrnadrágos rockzenészek hódolnak vagy a művészetnek, vagy a kokainnak – vagy mindkettőnek. A világ nem sokat változott, csak annak idején senki sem csekkolta a beengedő pontokon a karszalagodat, mert bemehettél ingyen is a barlangba. Őseink is bemázolták, kicifrázták és felaggatták félmeztelen testüket, s manapság sem kell messzire menned, hogy egy sörsátor előtti tócsában egy előemberre emlékeztető honfitársadra bukkanj, aki szakasztott úgy fest, mint akit most köpött ki egy mamut. Az esőtáncok és küzdőtéren zajló test a test ellen küzdelmek analógiáját már nem is bogozgatom, mert méltatlanul egyszerű lenne bemutatni rajtuk keresztül: hiába telnek-múlnak az évmilliók, mi nem változtunk sokat. A külső high-tech, a belső: retro.
Még valami? Ó, igen. Az évmilliók során megtanultunk hazudni magunknak. Annak idején még ment minden, mint a karikacsapás: eleink szentül  és őszintén hitték, ha aganccsal, állatbőrrel és egyebekkel felszerelkezve transzba esnek, az szerencsésen fog kihatni a közösség életére is. A rituálé résztvevői azzal a biztos tudattal tértek haza barlangjukba, jurtájukba vagy máshová, hogy megtették, amit megkövetelt a haza. Azaz törzs, klán, más egyéb. Ráadásul jól is érezték magukat, s ha másnap elejtették a medvét, volt mire fogniuk a vadászszerencsét. Ezzel szemben itt vagyunk mi, kései utódok… Hogyan fesztiválozunk mi? A révület megvan: műanyag pohárban vesztegetik. A közösségi élmény: kipipálva. De mi van a hittel? Az ihlettel, az áhítattal, a rituáléval? Vagy az manapság hiánycikk? Mégis megváltoztunk volna elődeinkhez képest, s míg ők lelkesen hódoltak a totemállatuknak, nekünk maradt a cinizmus? Igen. Vagyis inkább: részint. Mindennapjainkat esőtánc, hit és romantika nélkül töltjük, bár (szerencsére) mindig vannak kivételek, akiket (szerencsétlenségükre) a többség holdkórosnak bélyegez. De még a legridegebb áspiskígyók is képesek kivetkőzni hétköznapi önmagukból egy-egy koncert, fesztivál vagy más hasonló közösségi szertartás idejére. Jól fésült joggyakornokok feszítenek „Sörért dugok” felirattal a hasukon, sokat látott sajtóhiénák könnyezik meg kedvenc együttesük történelmi fellépését, hogy az agymosott egyetemistákról ne is beszéljünk, akik a kollégium folyosóin simán bordán könyökölik a másikat, itt meg testvéri derűvel dögönyözik egymás hátát iszapbirkózás közben. Korunk gyermekei úgy érzik: a fesztivál az a helyszín, ahol mindenki szabadon lehet hülye. Aztán a buli végeztével levágják magukról a karszalagot, és sátrukkal a hátukon valamint egyhetes kosszal a talpukon hazaballagnak a rendes életükbe. Rendes vagy cinikus? Nos, ezen lehet vitázni, de leszögezhetjük: a társadalom alapja mégis ez a civil üzemmód, melyet nehezen tudunk csak egyeztetni a barbár énünkkel. Ezért inkább azt hazudjuk, hogy nincs is barbár oldalunk. Pedig van. Tessék elmenni egy fesztiválra, és körülnézni!

Mert látnivaló – az van! Persze az efféle modern rituáléknak az egyik alapszabálya éppen az, hogy nem illik tátott szájjal bámészkodni, mert mint mondtam: mindenki szabadon lehet hülye. Legalább is elméletben. De a bennünk élő civilizált kisbíró folyvást ítélkezik, és sárgalapokat osztogat a többi barbárnak. Sőt, őszintén szólva, ez a sárgalap-osztogatás a legfőbb passziónk, hiszen ettől érezzük magunkat megerősítve személyiségünkben. Mert nézd már, mit vett magára az a bálna! És az a raszta-gyerek abban a béna felsőben? Egek, szerinted ez meg fiú vagy lány? Tuti lány, mert… ööö… nem, mégis fiú lesz. De komolyan, miért pisil valaki nyilvánosan?!
Mert tény az is, hogy az emberek sokszor nem a zene vagy a közösség rituáléját keresik, hanem csak szimplán faragatlan fatuskók. Sajnos ez van: az emberi agy három fejlődési fázist ötvöz magába. Mikor agresszív, brutális barmokként akarunk viselkedni, akkor a hüllő-fázisból ránk hagyományozódott rész lép működésbe, és sajnos ebben az értelemben temérdek krokodillal lehet összefutni a koncerthelyszíneken. Elfogadás? Tolerancia? Ugyan már! Az a neocortex feladata.
Bár azzal az elfogadással is csínján kell bánnunk, hiszen nem véletlen, hogy működik bennünk a gyanakvás ősi ösztöne. Az emberi faj réges-régen kihalt volna, ha nem lennénk hajlamosak a beskatulyázásra. Ugyanis a gyanakvás meg a skatulyázás nem is olyan rossz dolog, mint hinnénk. Agyunk túlélésre szakosodott része sikítófrászt kap, ha meghallja a „tolerancia” és „elfogadás” szavakat, miközben civilizált és kifinomult énünk kardjába dőlne, ha kiderülne róla, hogy evolúciós értelemben egy gyanakvó rasszista. Izgalmas lelki folyamatokat tanulmányozhatunk önmagunkban, miközben egy sörpadon ülünk gyrost eszegetve, s az embereket bámuljuk. Egyik részünk derűs megértéssel szemléli a tömeget, mondván: „fiatalság bolondság”. Másik énünk hörögve kaparja a falat a tüskehajú punkok vagy nyálfolyásos diszkócickányok láttán. Közben folyamatos önkontrollt kell gyakorolnunk, s feltennünk a kérdést: vajon mi jobbak vagyunk a deákné vásznánál? Vagy ha jobbak vagyunk, akkor ide illünk mi egyáltalán? Soha sem fogom elfelejteni, milyen érzés volt ezüstös koktélruhában beülni párszáz rocker közé, akik rajongói pólókban feszítettek. Mentségemre legyen mondva: félreértés történt, ami semmit nem vont le a helyzet kínos voltából. Bele se merek gondolni, vajon mit gondoltak rólam a Martens-bakancsos fiatalok.
És máris itt az újabb kérdés: vajon számít az, mit gondolnak rólunk? Bárcsak rávághatnám: dehogy! Érdekel is valakit, mit hisznek felőlünk?! De sajnos, ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor a válasz az: igenis érdekel a látszat. A limbikus rendszer a ludas. Muszáj neki ellenőrzést gyakorolnia az ösztöneink felett, ezért hiába szakadunk meg a kánikulában, mégsem rohangálunk egy szál bugyiban. Kivéve fesztiválok vagy nyaralások idején, mert ha a bugyi nem is játszik, azért a bikini végszükség esetén befigyel. Vagyis civilizált énünk kontroll alatt tartja a dolgokat – még akkor is, ha nem. Ugyanis az öltözködésünk… az öltözködésünk megér egy misét. Ezért inkább a Zsebbarátnő is legközelebbre tartogatja ez irányú bölcselkedéseit. Addig is kívánok mindenkinek boldog nyári vigadozást, ja, és hogy bármilyen nagy is a hőség, senki se veszítse el a neocortexét, mert jól jöhet az még az élet munkás mindennapjain. Különben is: nem jó az, ha az ember nagyon kivetkőzik önmagából, mert a végén nem marad más, csak a szégyenkezés. „Hű, ez én voltam?” Nem, csak a krokodil-agyad…