Tegye fel a kezét, aki még sosem csinált marhaságot az életében! Aztán kullogjon el gyorsan szégyenkezve, mert vagy hazug, vagy dögunalmas alak. Mert marhaságokat csinálni igenis muszáj. Az életben legalább egyetlen egyszer fel kell ülni a rodeóbikára, még ha az le is hajít minket. Baklövések nélkül nem lennének jó sztorik: ha Rómeó és Júlia nem baltázzák el a dolgokat a tőrrel, a méreggel és az ármányokkal; ha nem szeretnek bele halálosan a halálos ellenségbe; ha nincsen az az álarcosbál – akkor ma nem simogatnák fényesre a turisták a veronai Júlia-szobor mellét. (Igen, ilyen szomorú állat az ember…)
Ha gyerekkoromban nem hiszem azt, hogy esernyővel éppen úgy repülhetek, mint Mary Poppins, sosem ugrom le a lépcsősor tetejéről, s nem fekszem fél óráig a hideg kövön, ha a szüleim nevelése nem lett volna olyan hatásos. (Ugyanis megtanultam: egy rendes kislány nem kiabál a kertben. Semmilyen körülmények között.) Mikor aztán pokrócba csavarva összekapartak, újabb dolgot tanultam: vannak kivételes helyzetek, mikor okosabb, ha kiabálunk, továbbá hogy NEM vagyok Mary Poppins.
A barátnőmnek hiába mondta volna bárki is, hogy nem nyerő beleszeretnie a családos kollégájába (ó, egek, emeletes marhaság!), mert ilyen esetekben mindig a szerelmes libák húzzák a rövidebbet. Beleszeretett. Ő húzta a rövidebbet, pedig tisztában volt azzal, hogy ezekben a helyzetekben az az aranyszabály, hogy a későn érkezőknek a sor végén van a helyük. Tudta: és aztán?! Tudni nem elég. Meg kell tapasztalni, hogy elhiggyük: ha fejjel megyünk a falnak, az nagyon fáj. De néha mégis muszáj elkövetnünk életünk nagy marhaságait, néha muszáj, hogy nagyon fájjon. Tényleg? Nem túlzás ez kicsit? Boldogabbak leszünk, ha fáj a fejünk?

Na persze: a jó öreg boldogság-kérdés. Ha megkérdezzük az embereket, mik akarnak lenni, egyik részük azt mondja: milliomos, egy másik részük meg azt, hogy boldog. Persze: mindnyájan boldogok akarunk lenni (a dollármilliók is csak ugródeszkául szolgálnának ehhez), de többnyire azt sem tudjuk jóformán, mit keresünk. Elvont fogalom a boldogság, akárcsak a vegyértékhéj. Tudjuk, hogy összefügg a periódusos táblázattal (Nem a boldogság! Hanem a vegyérték…), az elektronpályákkal meg a kovalens kötéssel – de hogy pontosan mi is, azt kevesen tudják szakszerűen elmagyarázni. De ne hordják fenn az orrukat a kémikusok sem, hiszen a boldogságra éppen olyan nehéz lenne definíciót adniuk nekik is, mint a többi földi halandónak a vegyértékhéjakra… Csoda, hogy vaktában lövöldözünk? Csoda, hogy kapkodunk, mint Bernát a mennykőbe? Csoda, hogy a nagy boldogságkeresésben marhaságokat csinálunk? Csoda, hogy úgy érezzük, ha nem próbáltuk volna meg, akkor kevesebbek lennénk? Csoda, hogy ott suttog a kisördög: életünk Nagy Lehetőségét puskáztuk volna el, ha a józanészre hallhatunk?
Nem, nem csoda. Csak van a módszerünkkel egy apró kis bökkenő. A próba-szerencse alapon történő életvezetésnek szinte kibírhatatlanul nagy a rizikófaktora. Tulajdonképpen orosz rulettet játszunk egész életünkben, s annyira sóvárgunk a boldogság elnyerésére, hogy olykor hajlamosak vagyunk feltenni tétként az egész szívünket, egzisztenciánkat vagy az egészségünket, mert körömszakadtáig reménykedünk, hogy megütjük a főnyereményt. Aztán legtöbbször persze csak a bokánkat ütjük meg, ezért akadnak köztünk biztonsági játékosok is, akik gondosan mérlegelnek. Igaz, ennek az állandó méricskélésnek is megvannak a maga veszélyei: történetesen, hogy elszalasztjuk a Nagy Pillanatot. Nem megyünk fejjel a falnak, de nem is csípjük el a boldogság kék madarát.
Volt egy ismerősöm, aki matematikai alapon szakított élete szerelmével: mikor komolyra fordult a dolog, morfondírozni kezdett, s a kettes számrendszer mintájára készített egy igen-nem kimenetelű táblázatot. (Szörnyű pasas, szerintem egyenesen mázlista a lány, hogy megúszta!) Megéri-e vagy sem? Fájni fog-e vagy sem? Szakítani kell-e vagy sem? Kiderült: racionálisan csepp esélyünk sincsen a boldogság-mezőnyben. A fickó szakított, a lány megúszta… vagyis paradox módon mégis kapott egy esélyt arra, hogy a jövőben ne kezdjen kockafejekkel, s talán boldog legyen. Hogy a kockafejjel mi lett? Békés – és unalmas - életet él számítógépe és hörcsöge társaságában. Boldognak tűnik… bár én belepusztulnék a helyében.
Tanulság? Bár lenne! De nincsen recept arra, ki milyen úton-módon talál rá a boldogságra. Ó, igen: a szerelem sokat segít. Legalább is ez az általános vélekedés. De mi van, ha másoknak a számítógépük meg a hörcsögük jelenti a Nirvánát? Akkor ők boldogtalan vesztesek? Ha valakinek az erkölcsi játékszabályok betartása nyújtja azt a boldogságot, míg másnak a Lord Byron-i kalandok? Akkor vannak a gyöpös agyú lúzerek és a nagymenők? Ugyan! Csak máshogyan keresik a boldogságot. Akkor most akár bevállalós vagyok, akár nem: egyre megy? Valahogy úgy. Csak az a kérdés, melyik végén vagyunk a kiflinek.
Aki eddig odafigyelt, annak ezen a stratégiai ponton kell felkapnia a fejét: „Ez a Zsebbarátnő kész logikai katasztrófa! Azzal indít, hogy néha muszáj marhaságokat csinálni, aztán meg hogy keressük a lelki békét! Mintha egy zen gurut bíztatna arra, hogy rodeóbikázzon egyet!” Igen, igen, igen… de most jön a csavar. Ha egy zen guru felülne a rodeóbikára, ugyanakkorát zúgna, mint én. Vagy Te. Csakhogy én temérdekszer esem pofára (s talán Te is), míg a zen guru csak ritkán. Neki szinte életmentő lehet egy nyaktörés. „Már megint egy paradoxon!” – szisszenhet fel a háklis olvasó, de ha belegondol, végül igazat fog adni nekem: néha muszáj alaposan elzakózni ahhoz, hogy megtanuljunk emelt fővel felállni. Aki soha sem hibázik, az soha sem érezheti, milyen erős. Mert az igazi erő ahhoz kell, hogy leporoljuk magunkat, nagyon szusszanjunk, és kicsit bizonytalan léptekkel ugyan, sz*rul, de büszkén folytassuk az utunkat.
Vannak, akik nem hajlandók felülni a rodeóbikára. Vannak, akik nem ugrálnak esernyőstül a lépcső tetejéről. Vannak, akik nem szeretnek bele alkalmatlan alakokba. Vannak, akik nem számolják ki matematikai pontossággal a boldogság esélyeit. Vannak, akik azt sem tudják, mi fán terem a vegyértékhéj, s vannak, akik orosz-rulettet játszanak a boldogsággal. Mindenki másként csinálja. De az biztos, hogy csak azt bánjuk meg, amit elmulasztottunk megtenni.
Veletek nincsen így? Mi lett volna ha… - tesszük fel életünk leggyötrőbb kérdéseit teljesen feleslegesen. Hiszen semmi értelme ezen tipródni: elment a busz, minek futni utána. Elpuskáztuk életünk last minute útját, de sebaj: sosem derül ki, nem kaptunk-e volna heveny ételmérgezést az egyiptomi sétahajókázáson, vagy netán nem ismerünk meg egy szívtipró milliomost a piramis tövében. Rá se ránts! Utólag minek töprengeni, nem igaz? A biztonsági játékosoknak viszont van min agyalni, hiszen életük tele van elmulasztott lehetőségekkel, ám a bűnlajstromukat kevés marhaság tarkítja cserében. Az orosz-rulettezők inkább fejjel mennek a falnak, viszont kipipálhatják a felesleges latolgatás kínjait… Hogy melyik a királyi út? Ó, az sosincsen! Csak egyetlen szabály érvényes mindenkire: el kell döntenünk, vajon mit szeretnénk kevésbé: hogy megtett marhaságaink miatt mások szemen köpjenek, vagy meg nem tett marhaságaink miatt magunkat kelljen minden reggel szemen köpnünk, ha tükörbe nézünk.
Ha azt kérdezed, melyik a jobb verzió, akkor rossz ajtón kopogtatsz! Ebben a Zsebbarátnő sem segíthet. Döntened kell. Mégpedig neked, hiszen ez a Te ruletted, a Te nyerőszámaid, a Te boldogságod. A saját marhaságod, amit meg kell tenned, ha úgy látod helyesnek. Mert a marhaságok furcsa módon nem mindig bizonyulnak katasztrofálisaknak. Ha felülsz a rodeóbikára, és nem zúgsz le győzelmi lobogóként: hős vagy. Ha fejre állsz: vesztes. Vagyis ha kockázatot vállalsz, és isteni csoda folytán jól sülnek el a dolgaid, akkor sikeres vagy, az ötleted nem is marhaság, hanem innovatív, úttörő és bátor tett. Ám ha a kockázatvállalást nem követi győzelmi babér, akkor hebehurgya, átgondolatlan és vakmerő vagy a terveiddel együtt. Szóval akkor hányadán is állunk? Kezdetben senki sem tudja, a végeredmény széna lesz-e avagy szalma. Kezdetben minden jó ötlet marhaságnak indul. Kezdetben minden hős fejjel megy a falnak. Kezdetben minden jó sztori megveszekedett őrület. Minden a végkifejleten és a közönségen múlik. Valamint azon, hogy jó képet tudunk-e vágni a nagy lebőgéseinkhez. Tudunk? Akkor már félig megnyertük a csatát. Nem tudunk? Nem nagy ügy. Több is veszett Mohácsnál… Legfeljebb nem mi tekerjük ki a boldogság kék madarának a nyakát, hanem mások.

Apropó: Neked mi volt életed legnagyobb marhasága?