Talán emlékeztek, hogy egy ízben a Zsebbarátnő kielemezte: a világ legszomorúbb dolgának azt tartja, hogy egyes telefonszoftverekben gyárilag mentve van egy „szeretlek” üzenetsablon. Ennyit a romantikáról, szerelem kipipálva. Azóta van egy másik kedvencem is: „Őrülten szerelmes?” – hirdeti a banner. Mindig vihogtam magamban, ha megláttam, mert el nem tudtam képzelni, ki az a szerencsétlen flótás, aki annyira szerelmes, hogy képes ráklikkelni erre az ócska szövegre. Aztán egyszer őrülten kíváncsi lettem, és mégis rákattintottam… Megvilágosodtam: a világ második legszomorúbb dolga, hogy ha őrülten szerelmes vagy, akkor egy csokoládégyár oldalán landolsz, ahol kutyafrizbi-versenyre jelentkezhetsz, bébikaják közt böngészhetsz, sőt, olvashatsz az agyhártyagyulladásról is. Aki nem csukja be a honlapot, az nem őrülten szerelmes, hanem szimplán csak őrült… És igen, megvan a dobogós helyezettek közül a harmadik jelöltem is: Magyarország romantikatérképe. Páros lábbal rúgnám ki azt a fickót, aki úgy keres randihelyszínt, hogy bepötyögi a keresőbe: „együttlét, huncutkodás”. Fuuuj! Az élettől is elmegy a kedvem, nemhogy a „huncutkodástól”! (Micsoda béna kifejezés, nem?) A honlap azzal kecsegtet, hogy segítségével olyan romantikus élményeket ajándékozhatunk kedvesünknek, mint az éjjeli szerenád, a romantikus piknik vagy – ezt figyeld! - a tankvezetés. (Nyalom a szívét annak, aki a tankokra gerjed!)
Ezek után felteszem a nagy kérdést: mi a közös a három legszomorúbb dologban? Bizony: mindegyik a romantika álruhájába bújva követi el kicsiny rémségeit. Mert az álromantika nem kispályás. Öl, butít és nyomorba dönt. Vagy gyomorba öklöz. Hacsak… hacsak nem igazi. Ha az álromantika báránybőrbe bújt farkas, akkor az igazi romantika kezesbárány. Csakhogy a bárányok hallgatnak, ezért magunknak kell megválaszolnunk: vajon mi a különbség az őrült és az őrülten szerelmes között? Mikor helyezzük készenlétbe a nyálelszívót, s mikor a lelkünket? Mikor vág pofon az illúzió, s mikor kólint fejbe az élet?

Magyartanárként rendszerint belefutok abba a problémába, hogy ha kiejtem az ajkaimon a „romantika” szót, a fiúk rögtön elkezdenek fujjolni. Persze: giccses slágerek, naplementés képeslapok, szappanoperák és Hello Kitty-s matricák jutnak eszükbe, melyek nem igazán csinálnak étvágyat Petőfihez vagy Puskinhoz. Pedig Puskin és Petőfi: jók. A Hello Kitty és Kate Perry: rosszak. Mondhatni: más-más galaxisban mozognak, és Tatjana – a legcsodálatosabb drámai hősnők egyike a világirodalomban, istenem, mit nem adnék, ha olyan leveleket tudnék írni, mint ő! – tényleg nincsen köszönőviszonyban a szilikonszájú celebekkel. A köztudatban azonban a romantika összemosódott a galád giccsromantikával, s ezzel nem igazán tudunk mit kezdeni. Az irodalmárok ezt a jelenséget nevezik a „lesüllyedt kultúrjavak egzisztenciális válságának”. Emberi nyelvre lefordítva: az emberiség történelme során a szuperprodukciók a szellemi elit kiváltságaiként kezdték pályafutásukat. Jogos, hiszen az értelmiségiek szűk rétegének luxusa volt az, hogy olvasni tudtak. Aztán jött az iskolarendszer, s minden megváltozott. Na persze nem gyökeresen, de azért mégis… A jónép szórakozási lehetőségei kitágultak, mert bár a kötelező négy elemi osztály nem adott kulcsot szellemi csúcsteljesítményekhez, azért az emberek olykor könyvet vettek a kezükbe. Ha nem Puskint, akkor ponyvát. (Petőfi kakukktojás: ő azért zseniális, mert képes volt a nép egyszerű fiaiban meg az elvont bölcsészekben is megmozgatni valamit.) Igen: a lesüllyedt kultúrjavak azt jelentik, hogy amit az elit elvont és bonyolult módon, de irodalmilag értékes tápanyagokban gazdagon vett magához, azt a tömegek lebutított formában kapták meg. Ám ők voltak többen. A közízlést az okosak formálták, de a piacot a tömegek alkották. Így lassacskán az utánzatok vették át az igaziak helyét. Ez az a bizonyos „egzisztenciális válság”. Íme, a hiteles története annak, hogyan bújt a romantika bőrébe az álromantika. Olyan ez, mint a koldus és királyfi… csak éppen nem mese, hanem valóság.
„Remek, abbahagyhatná már a Zsebbarátnő ezt az irodalomtörténeti okoskodást” – dohoghat magában a türelmetlen olvasó, aki arra keresi a választ, hogy miért nyálas, ha az amerikai filmek mintájára óriáskivetítőn vallunk szerelmet meccs közben, s miért megható, ha valaki szimplán a szemünkbe néz, megfogja a kezünket, és azt mondja: „szeretlek”. Ha valaki a kivetítős marhasággal jönne: kikaparnám a szemét. Aki viszont a b.) variációt vetné be, azt kapásból szájon csókolnám. (Na, jó, elméletben.) Mert az első változat: kimódolt és idétlen. A második: őszinte. És az őszinteség manapság hiánycikk. Nemcsak a romantikában, hanem mindenütt. Nehéz „igazinak” lennünk, hát még Mr vagy Ms Igazinak!
Ha valakit untat az irodalmárkodásom, annak nincs mit tennie: vagy megszokik, vagy megszökik. Ugyanis egy bekezdés erejéig – éppen az „igaziság” jegyében – vissza kell térnem az utolsó nagy korstílusra, a romantikára. Villámkérdés két pontért: tudja valaki a definíciót? Bingó! ’A romantika a 19. század nagy korstílusa, neve a francia „romane”, azaz regény, regényes szóból ered. Jellemzője a képzeletgazdagság, a fantázia teremtőereje, a szenvedélyesség és különösség. Életérzése az elvágyódás, mely lehet térbeli és időbeli avagy fikciós.’ Jól van, fiam, leülhetsz, ötös…
Hümm… regényesség. Nem is rossz, ugye? Fantázia és szenvedély… nyamnyam! Különlegesség? Képzelet? Ezek valóban luxuscikkek, és furcsamód cseppet sem nyálasak. Egyediek. Izgalmasak és mozgalmasak: pont erre vágyunk a lelkünk mélyén. Egy kis igaziságra. Egy kis darabka valóságra, melyet nem mások életéből, sablonokból, társadalmi elvárásokból kopíroztunk. Hú, ez szuperül hangzik, én is kérek belőle! – de van egy kis bibi. Az élet játékszabályai általában kiütik a romantika bábuit. Ha lovon léptetnél be az óráidra, mint Byron tette egyetemi hallgatóként, a biztonságiakkal vitetnének el. Ha forradalmat csinálnál, mint Petőfi, jönnének a kommandósok. Ha egymásba zúgnátok egy családos férfival, aki mellesleg egy „lázadó angyal”, mint Shelley volt – nos, nem lennél ünnepelt írónő, csak egy lúzer. Vagy lotyó. Vagy mindkettő. Ami Marynek (tudjátok, Mary Shelley, aki a Frankensteint írta) sikerült, az ritkán jön össze a mezei Mariskáknak. Talán ezért is emlegetjük annyit a romantika aranykorát, mikor az emberiség kollektívan kiiktatta a józan eszét, s a vágyaira hallgatott.
Csak hát azóta jött a realizmus, és a vágyakat lemosta a porondról. Persze azóta is el-elvágyódunk a gondterhes valóságból, de a romantikát sarokba utasítottuk. A romantika fenekestül forgatja fel az életünket, és erre kinek van szüksége, nem? „Nekem! Nekem inkább fájjon az élet, csak ne üljek a kispadon!” – csattant fel erre a gondolatmenetre egyik volt tanítványom, s nekem fejet kellett hajtanom. Ilyen az, ha a tanítvány túlnő a mesterén… Azóta én is azt mondom: ott egye meg a penész a realizmust! Én a romantika híve vagyok. Nem a nyálas fajtáé, hanem a bátoré. Nem a szirupos émelygésé, hanem az egyéniségé. Mert a romantikus lélek, bár holdkóros ugyan, de felméri a háztetőn mászkálás rizikóit. Felméri, aztán rábólint. Mert ha belegondolunk, tényleg izgalmasabb dolog a kémények között egyensúlyozni egy szál hálóingben, mint macis pizsamában a párnába fúrni a fejünket. Vagy mégsem? Ezt a választást mindenkinek magának kell meghoznia. Végtére is macis pizsamában is lehet álmodozni. Sőt, ez biztonságosabb hobbi, mint lunátikusként róni az éjszakát. De vajon ki a bátrabb? Aki felmászik a háztetőre éjnek évadján, vagy aki szembenéz a tényekkel: éjjel aludni kell, mert mindenki ezt teszi?
Vajon ahhoz kell nagyobb bátorság, hogy valóra váltsuk az álmainkat, vagy ahhoz, hogy fejet hajtsunk a realitások előtt, s a párnáink közt álmodozzunk olykor fájó szívvel? Filozófusok, ki az ágyból! Gondolkodni tessék! Akinek viszont nincsen ínyére választ keresni az élet legsúlyosabb kérdéseire, annak is van valami a tarsolyomban. Észrevettétek már, hogy a világ legszomorúbb dolgai mind a szerelemmel kapcsolatosak? Hogy a romantikát – pardon: álromantikát – közvetlen árukapcsolással szállítjuk érzelmeink kicsiny boltjába? Hogyhogy a 19. századi életérzésnek manapság csupán a szerelemben van létjogosultsága, s még ott is sokszor sárga lapot kap? Miért pont a szerelem? Miért nem, mondjuk, a cukrászda? Vagy a karrier? Miért nem tartjuk romantikusnak a cipőpucolást, és miért tartjuk romantikusnak a lánykérést? Vagy ott van az olvasás, a lakberendezés, a last minute út Tunéziába, az alvás és a közeli erdőben tett kocogás. Romantika-faktor? Nem igazán átütő. Pedig akármelyik megállhatná a helyét egy tizenkilencedik századi portfólióban: egyéniség, fantázia, természet-közeliség, kreativitás vagy kaland rejlik mindegyikben. De nem: a mai ember megátalkodottan a szerelemre asszociál, ha a romantika kerül terítékre. Miért?
Ha jobban belegondolok: a szerelem kakukkfióka a mi józanul tervezett, okosan szervezett életünkben. Olyan, mint a család fekete báránya, aki mindig szolgál valami megbotránkoztató aranyköpéssel, aki karácsonykor disznó vicceket süt el az áhítatos csendben, aki zavarba hozza az unokahúgokat és asztal alá issza a sógorokat. Aki nem illeszkedik be a családi tradíciókba, de mégis közénk tartozik, s ha egyszer nem jönne el a dédi születésnapjára, abba a kisöreg biztosan belepusztulna. Mert a fekete bárány nélkül valahogy minden unalmasnak tűnik. Nincs ki miatt sopánkodni, nincs vizeslufi a halotti toron, s az esküvők előtti legénybúcsúk is sablonos menetrend szerint zajlanának, és soha nem kötne ki senki sem a rendőrőrsön… mert a fekete bárány társaságában bármi megtörténhet. Kicsit idegenkedünk tőle, de nélküle nem lenne mire emlékeznünk. Valami ilyesmi a szerelem is: társadalmon kívüli erő, a romantika utolsó bástyája, mely nem engedelmeskedik a rendszerkényszernek. Kínos perceket szerez? Naná. Kihagynánk a buliból? Semmi pénzért!
Talán ezért van, hogy a szerelemféltésből elkövetett gyilkosságokat elnézőbben kezelik egyes jogrendek, mint a nyerészkedésből elkövetettet. Lám-lám: Othellot még meg is könnyezzük, miután hidegre teszi feleségét. Jágót, akit szintén tébolyult szenvedély hajt, meg sem ugatjuk. Mert a szerelem: az más. Azelőtt elcsendesedünk, mert nem értjük. Igen: ez a kulcsszó. Hogy nem értjük… A világunkat lassan úgy ismerjük, mint a tenyerünket. Kevés terra incognita maradt a mentális térképünkön, s ami felfedezésre vár, jobbára odabent bujkál a szívünkben. Az ismeretlenbe vágyódunk, mert kíváncsiak vagyunk. Mert emberek vagyunk. Mert Ádám és Éva belekajáltak a tudás fájának gyümölcsébe, s azóta hajt a megismerés vágya. Ördögi kör: amit megismerünk, az már nem is izgat annyira. Ami tiltott gyümölcs: piszkosul vonz. Belebetegszünk a sóvárgásba. (Ismerős?) Ezért vágyakozunk olyan igen nagyon a „romantikára”. Az igazira. Nem amolyan álromantikus gumicsontra, mellyel jobb híján beérnék egyesek! Az IGAZIT keressük. Mindenből… De mi van, ha megtaláljuk? Ó, drága barátocskáim, a Zsebbarátnőnek elhihetitek: a fekete leves csak akkor jön!
De mindent a maga idejében: mikor eljutsz a terra incognita tornácára, majd agyalhatsz azon: hogyan tovább. És addig? Addig keresd az igazi rejtélyeket, igazi szenvedélyeket, igazi kalandokat és igazi szépségeket. Meg az igazi életet… Ha pedig menthetetlenül realista vagy? Akkor legyél józan és álmodj szépeket! De ha egyszer mégis a háztetőn találod magadat, akkor én jó előre szóltam: fekete bárányok nélkül unalmasabb lenne az életünk. (És persze biztonságosabb is…)