A költők nyílt kártyákkal játszanak: kiterítik a szívüket, mi pedig bemondjuk helyettük a betlit. Vagy blöffölünk. Elég az hozzá, hogy szegények ott fekszenek az utókor boncasztalán, s le merem fogadni: maguk sem tudták, mit művelünk majd velük. A verseiket szétcincáljuk, az életüket kitárgyaljuk, a szerelmeiket becsméreljük, a ballépéseiken megbotránkozunk… a kultúrember itt éli ki a kukkolás utáni vágyát. A legabszurdabb, mikor azon tűnődünk: melyik koszorús költőnkkel kocsmáznánk, avagy kóborolnánk kézen fogva, nem beszélve arról, mikor a nők megvitatják: melyikük volt „jobb pasi” (Jézusom! Már a kifejezés is közbotrányos!), s kivel járnának szívesen a nemzeti pantheonból. Mintha legalább is komoly sansz lenne arra, hogy Balassi Bálint bejelöl ismerősként a Facebookon…
Oké, bármennyire is szánalmas, azért nekem is megvan a listám arról, melyik irodalmi kedvencemmel mit csinálnék szívesen. Öhm, érdekel valakit? Karinthyval polgárt pukkasztanék, Krúdyval kiskocsmákban lakmároznék, Szerb Antalt éjszakákon át faggatnám a világirodalmi adomákról, Berzsenyivel meg elmennék egy békebeli szüretre. Petőfi lenne a kedvenc tanítványom, Csokonai meg a legkedvesebb kollégám, míg Kazinczyt a legjobb tanáromként tartanám számon. Adyért – mint a legtöbb nő – titokban rajonganék, de mivel Lédát nem lehet überelni, nem is próbálkoznék nála. Füst Milánnal garantáltan utálnánk egymást, míg Kosztolányi lenne az örök szerelem, de Móra Ferenchez mennék feleségül. (Aha, nyilván...) S hogy ezt mi alapján mondom? Mert olvastam a műveiket. Az életrajz – izgalmas, de mulandó. A verseskötetek – örökkévalók, akárcsak a halálos szerelem.
 

Halálos szerelem? Naná, hogy létezik! Persze azt már megbeszéltük, hogy nem attól halálos, mert pestisként pusztít, hanem mert valamit örökre megváltoztat a személyiségünkben. A régi énünknek örökre kampec, ha sikerül kifognunk egy gyilkos szerelmi kórt. Ez elég fájdalmas – hogyne lenne az! -, megspékelve azzal a nyalánksággal, hogy még a halálos szerelmek is elmúlnak. Éppen úgy, mint a skarlát, a kanyaró vagy a heveny alkoholmérgezés. Mikor benne csücsülünk nyakig: nem hisszük el, hogy egyszer véget ér, aztán bumm! – velünk is megtörténik. Van, aki egy szép napon arra ébred, hogy halálosan idegesíti a másik horkolása. Meg a hülye hajzseléje. Vagy ahogyan fogat mos. Bármi. Innen aztán nincs megállás… Van, aki azt hiszi, hogy boldogan fog élni, míg meg nem hal, aztán kiderül: nem is boldog, csak nyugalmas az élete, mióta nem kell az Igazira vadásznia. Igaz ugyan, hogy az Igaziról kiderült, hogy csak Egész Tűrhető, de semmi vész. A legtöbben így élnek, és attól még forog a Föld. Van, hogy csak mackónackót ölt a nagy szerelem, s úgy is marad: melegítőben kapcsolgatva a tévét, míg a halál el nem választ. Elég csak elolvasni Paul Geraldy Te meg én című verseskötetecskéjét, hogy a végére kiderüljön a kényes igazság…
Van, aki hatalmas csatajelenetben vet véget a kapcsolatnak, melyről hajdan azt hitte mindkét – vagy egyik fél -, hogy minden szuperül szuperál benne. A legcsúfabb mementóként Ady Elbocsájtó szép üzenete áll, mely a dögség minősített esete.
Olyan is akad, akit a balsorsa (vagy jó szerencséje) elszakít a szerelmétől, mint valami romantikus regény hősét. Jön a halál: nyekk! – E. A. Poe már meg is írta a Lee Annácskáról szóló költeményét, aztán a híresen hátborzongató Hollót. Ha meg az orvostudománynak hála nem a halál csenget közbe, jönnek az egyéb fékező tényezők, melyektől megszakad a szerelmesek szíve, hiszen nem lehetnek egymáséi. Csoda, hogy Az ifjú Werther szenvedésein könnyesre sírta minden csüggedt szívű szerelmes a párnáját? Csoda, hogy József Attilával együtt szitkozódunk: Nagyon fáj!?
Lám-lám: már megint a versek. Az a jó bennük, hogy az összes élethelyzetre van bennük recept. Recept? Pardon: az pont nincsen. Viszont a költők megspórolják nekünk a pontos lélekelemzést. Ezek a zsenik képesek megfogalmazni helyettünk azt, ami a szívünket nyomja. S hogy mi a rossz a versekben? Ugyanaz, mint a halálos szerelemben: nehéz ráakadni az Igazira, s ha megvan, akkor úgy szíven üt, hogy attól koldulsz. Akkor miért olvasunk verseket? – tehetnénk fel a kérdést. Azért olvasunk verseket, amiért néha szerelembe esünk. Lehet e nélkül is élni, hogyne lehetne. Csak nem érdemes. Ráadásul a vers: jóbarát. Ha jókor vagy jó helyen, ráakadhatsz azokra a sorokra, melyektől jobban érzed magad, bármilyen vacakul is vagy. Természetesen itt is a nagy számok törvénye szerint működnek a dolgok: minél ritkábban lottózol, annál kisebb a sanszod, hogy megüsd a főnyereményt. Minél több magazint olvasol a fogorvosi váróban, annál kevesebb időd marad Aranyra, na meg arra, hogy összeakadj a Nagy (költ)Ővel.
Hogy Neked nincsen kedvenc versed? De van kedvenc együttesed, kedvenc szórakozóhelyed, kedvenc sorozatod vagy kedvenc csokoládéd, ugye? Akkor itt az idő, hogy kézen fogj egy költeményt. A legkönnyebb szerelmes verset találnod, hiszen ezekkel Dunát lehetne rekeszteni. Hiperszenvedélyes, szuperszenzitív költőink minden körülmények között ontották a témakörrel kapcsolatos műremekeket. Nincsen éppen senkid és sóvárogsz a szerelemre? Weöres Sándor: Akik megtalálnak. Épp belebolondultál valakibe? Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani? Kiderült, hogy az érzés kölcsönös? Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök. Oda vagy a testéért? Karinthy Frigyes: Pitypang. Pikáns verseket akarsz olvasni? Na, azt az érettségi tananyagban nem találsz, pedig nem ártana megtanulni, mi a különbség az igényes erotika és a lepattant pornó között. Szerencsére nemcsak iskolai szöveggyűjteményekben bukkanhatsz jó versekre, s egy kis kutatással igazi kincsesbányákra lelhetsz. (A Zsebbarátnő például a Magyar Erato című antológiára esküszik.) Kiábrándultál? Kidobtak? El vagy keseredve? Adytól Az utolsó hajók. Egy másik nő / vagy férfi beelőzött? Megint Ady. Üdvözlet a győzőnek… Válság? Tóth Árpád: Lélektől lélekig. Boldogság, szerelem? Radnóti: Két karodban. Na meg a Tétova óda. (Zárójeles megjegyzés: ugye azt is tudjuk, hogy Radnótit szép, meghitt szeretet fűzte a feleségéhez, de közben halálosan szerelmes volt egy festőnőbe, amit nem is titkolt a neje előtt. Ugye-ugye: lehet ezt kreatívan is csinálni… és az a fura, hogy működött a dolog.)
Ennyit a szerelemről. Nézzünk valami izgalmasabb témát! Mert hovatovább bármiről találhatunk alkalmas költeményt. Kisállat-kereskedőknek? Anyám tyúkja. Inszomniában szenvedőknek: Altató. Racionális észjárású alak vagy? Akkor Szabó Lőrincet Neked találták ki! Valami világos és érthető anyagra vágynál? All right… Petőfi! Homályos és bonyolult szer kellene? Well… kit ajánljak a kortárs költők közül? Talán Tandorit? „Szar-az-élet”? Olvass beat-költőket! Vagy József Attilát, de ő univerzális kedvenc. Azt hiszem, a nélkül senkinek sem szabad meghalnia, hogy ne olvasta volna J. A. összes költeményét… de ez persze magánvélemény.
Ha már a halálnál tartunk: ha kapsz egy világoskék papírra nyomtatott Babits-verset (Aki a kékes égbe néz…), akkor tudhatod: a Zsebbarátnőnek befellegzett, szeretettel várlak a temetésemre. (Ki mondta, hogy gyászos feketébe kell öltözni?! Én abban leszek – mint mindig -, de te?! Te gyere majd színesben!) Inkább elhessentenéd a halál rémét? Akkor valami vicces szövegre van szükséged: olvass Varró Danit! Vagy Karinthyt. Vagy Kosztolányi bökverseit… Tudod: „Itt az ágytál, melyre vágytál.”
Ó, igen: van itt minden. És ezek csak a versek pillangói. Röpkék, könnyednek tűnnek, aztán kiderül, hogy képesek sok ezer kilométernyi vándorutat megtenni. Mármint egyes pillangók. A versek? Na, azok is vándorolnak: néha évszázadokon át jönnek-mennek, míg célba érnek és betalálnak. Olykor egészen apró kis semmiségnek tűnnek, aztán ismét bebizonyosodik: nem a méret a lényeg. Hanem hogy mekkora… Mármint mekkora géniusz a szerző. Ott van például Pilinszky: a pársorosok mestere. Elolvasod egyszer: nem érted. Elolvasod kétszer: eltűnődsz. Harmadjára megragadnak a szavak, negyedjére sírógörcsöt kapsz, hogy hülye vagy, aki képtelen felfogni pár rövid sorocskát. Ötödjére azért kapsz sírógörcsöt, mert hirtelen megvilágosodsz és letaglóz a valóság. Nem hiszed? Próbáld ki! Besírsz…
Ezek után tegye fel a kezét az, aki szerint perverzió a versolvasás? Anybody? Aha: szóval perverzió lenne? Csupán annyira, mint szembenézni az emberi élet végső kérdéseivel. Sajnos néha muszáj, bár szívünk szerint elbliccelnénk a dolgot. Annál is inkább, mert nem kapunk megnyugtató válaszokat, és ezt mi, agyban élő emberek, nem szeretjük. Akkor most pofozzuk a sarokba a költészetet az izgága verselőkkel együtt? Csapjuk sutba a szöveggyűjteményekkel együtt a nyugtalanító kérdéseinket? Csak rajtunk múlik: struccpolitikusoknak állunk vagy pillangókat kergetünk… hopp, innen jut eszembe az egyik kedvenc versem Szabó Lőrinctől, a Dsuang-Szi álma…
Apropó: gimnazista koromban megkérdezte a magyartanárunk, hogy ha két könyvet vihetnénk magunkkal a munkaszolgálatba, melyek lennének azok. (Utólag belegondolva, kissé morbid szituációs gyakorlat, de gondolom, Radnóti kapcsán kerülhetett szóba.) Nos, én azóta is keresem a választ. Nem tudom, nem tudom, nem tudom, s csak reménykedni merek, hogy nem kerülök kényszerű választási helyzetbe. (Munkatáborba meg pláne nem…) Így hát, nyájas olvasók, marad a nagy kérdés: számotokra ki a Nagy Szerelem? Vagy még nem futottatok össze? Akkor hadd mutassalak be egymásnak titeket: Nyájas Olvasó, ő a Vers. Nézd ezeket a formás jambusokat, a pazar metaforákat, és micsoda versidomai vannak! Atyám! Ó, értem: te nem a külsőségekre hajtasz? Akkor figyeld a pengeéles észjárást, a filozofikus hajlamot! Milyen szellemes, milyen csapongó! Vagy inkább a lelkébe szeretnél bele? Szenvedélyes és izgalmas… ráadásul csupa lélek, mert a vers és a lélek egyre megy. Nos? Nem ő az Igazi? Akkor köszönj szépen el tőle, és lapozz fel egy másik verseskötetet. Vagy tudod mit? Ha egyik sem tetszik, akkor írj egyet és kész!