A fenébe is! Öregszem. Bár még nem mondom a hamut mamunak, azért a vénülés első biztos jele már beköszöntött. Nem, nem az ősz hajszálak: azt a témát a Zsebbarátnő már letudta az első osztálykiránduláson, melyen nem diákként, hanem mint tanárnő vett részt. Akik azt hiszik, a raftingolás, tandemugrás vagy a gyorsulási versenyek számítanak extrém sportnak, azok nem próbáltak még negyven kamaszt kordában – és életben – tartani két nap s két éjszakán keresztül. Kristálytisztán emlékszem mindenre… na, gyertek ide, gyerekek, hallgassátok meg, mit mesél a nagyanyó! Mert igen: a vénülés első nyilvánvaló jele az, ha az ember elkezd emlékezni, s ezzel párhuzamosan egyszersmind rohamos felejtésbe is fog. A bibi csupán csak az, hogy általában a fontos dolgok mennek ki a fejünkből, viszont arra a napnál is világosabban emlékszünk, hogy azt a kis csatos cipőt viseltük, mikor beiratkoztunk az egyetemre, és hogy hova jártunk fodrászhoz, mikor a fejünkre csinált egy galamb a randevúnk előtt. Hogy kivel találkoztunk? Na, azzal a hogyishívjákkal… a nevekre már nem emlékszünk pontosan, de az biztos, hogy ott az izé környékén lakott albérletben a… kivel is?
Pardon, mit mondtál? Hogy nem csak a Zsebbarátnő szenved kóros feledékenységben? Hogy Te is közénk tartozol? Üdvözöllek a klubban! Éljen a szenilitás! De miért van az, hogy a feledékenység mégsem korfüggő? Ez azt jelentené, hogy a mentális öregség nem feltétlenül jár karöltve az éveink számával? Vagy talán a memóriadeficit nem is az aggastyánok kiváltsága?
Aki két napot és két éjszakát – na meg n+1 esztendőt - töltött kiskorúak között, az tudhatja: nemcsak az öregek gyúrnak a memóriazavarra, sőt. Ha annyi Melba kockát kapnék, ahányan elfelejtik megírni a házi dolgozatot, ahányan nem tanulják meg időre a memoritert, ahányan összekeverik az órarendet, ahányan azt hiszik, hogy… pedig dehogy, nos, ha annyi Melba kockát elpusztítanék, akkor alighanem csüngőhasú disznócskává változnék záros határidőn belül. De miért felejtünk el annyi mindent? Miért vagyunk olyanok, mint az elefántok, akik lassan tanulnak, de gyorsan felejtenek? (Vagy lassan? Mindig elfelejtem...)

Tipikus eset: megbeszéltem egy találkozót. Na, jó: igazából csak rábólintottam. Tulajdonképpen a hátam közepére kívántam az egészet, de… ismerjük az efféle eseteket. Még csak a naptáramba sem írtam be, mert… ugye, nem kell magyaráznom? Csoda, hogy a megbeszélt időpontban éppen Dr. House-maratont néztem, indokolatlan-horribilis mennyiségű csokoládéval körülbástyázva, és csak akkor jutott eszembe a találkozó, mikor a (természetesen némára állított) telefonom kijelzője öt nem fogadott hívást jelzett a nemszeretem-ismerőstől? Épp olyan ez, mint mikor utolsó pillanatban jut eszünkbe egy határidős munka. Vagy, hogy fogorvoshoz kell mennünk. Meg az a fránya memoriter-magolás… A következtetést könnyedén levonhatjuk: az elsődleges felejtés-faktorba csupa kellemetlen dolog tartozik. A tudatunk alá gyömöszöljük, akárcsak a fájó emlékeket, mert ha nem vagyunk mazochisták, akkor cseppet sem szeretünk szenvedni. Márpedig a kellemetlen dolgok csak kínkeserveket okoznak nekünk. Csoda, hogy kiverjük őket a kobakunkból?
Jó, jó: a statisztikák azt mutatják, hogy nagy eséllyel elfelejteném, ha Chewbaccával kellene vacsoráznom, de fél percet sem késnék, ha Brandon Flowers-szel lenne randevúm. Csakhogy a statisztikák olykor csalnak: néha elfelejtjük, hogy Brandon Flowers vár ránk, mert minden gondolatunk a rémséges Chewbacca-fiaskó körül forog. (Persze, Chewbie nem is a legrosszabb, Harrison Fordnak példának okáért bejött, s ha már itt tartunk, tényleg jobb fej volt Leia hercegnőnél... de hogy egy étteremben mit művelne a szőrmók, azt inkább hagyjuk.) Vagyis a kettes számú felejtési faktor akkor üt be, ha túldimenzionáljuk a dolgokat. Kényszeresen ügyelünk arra, hogy ne hagyjuk égve a villanyt a fürdőszobában, de nem zárjuk el a csapot… A lakáskulcsot megszállottan szorongatjuk, de a vasalót nyitva hagyjuk…
És mi a helyzet a rutingyakorlatainkkal? Esténként fürdés, fogmosás, arctisztítás, testápolás, satöbbi, míg fel nem lövik a pizsamát… de elég egyetlen éjszakát házon kívül töltened, és reggelre kelve úgy ébredsz, mint egy boszi, mert hoppá: kiestél a rutinból és a sminked lecsorgott az arcodról, a pizsid helyett egy béna pólóban heversz, miközben azon töprengsz: vajon egy salátaszedő villával meg tudnál-e fésülködni. Kiestél a rutinból, és máris elfelejtetted a civilizált viselkedés alapszabályait. Néha viszont éppenséggel az a bajunk, hogy túlságosan is belemerevedünk a megszokásba, s észre sem vesszük, mit teszünk. Így aztán előfordulhat, hogy egy esküvő közepén felpattanunk, hogy hazarohanjunk ellenőrizni: elzártuk-e a gázt, vagy egész nap azon agyalunk a munkahelyünkön, hogy az otthoni gépünkről vajon az anyukánknak küldtük el azt a disznó viccet, vagy a barátunknak… Azaz: a harmadik felejtési faktor nem más, mint a figyelmetlenség.
Negyedik faktor? Hogyne lenne! A legfontosabb tényezőt se felejtsük ki, mégpedig a józan eszünk megőrzését. Bizony: ha nem felejtenénk, egy idő után garantáltan bediliznénk. Az elménk olykor lepucolja a merevlemezen őrzött, feleslegesnek tűnő információkat. Sajnos ez kézi vezérléssel nem irányítható, hiszen ha valamiről szánt szándékkal meg akarunk feledkezni, az állandóan ott fog motoszkálni a fejünkben. Ezért van az, hogy az irritáló slágereket sem tudjuk kiverni a koponyánkból, s hiába akarunk leszokni idegesítő szavunk járásáról: nem megy. Ám amint nem törődünk többé a dologgal, a tudásunk passzívvá válik, s a téli álomtól már csak egyetlen lépés a végleges agylobotómia… Bizony, a jótékony feledés ráborul a kellemetlen és kínos beégéseinkre, s egy idő után már csak a vicces részére emlékszünk a dolgoknak (mint mikor azt hittük, jobbról senki sem lát a gyors vetkőzés majd öltözés közben – csak éppen balról bámult egy egész buszra való japán turista). A profik ezt egészen komoly szintre tudják fejleszteni: csak a szépre emlékeznek. Igaz, ennek is megvan a maga rizikója: ha a fájdalmas dolgokat kiradírozzuk az életünkből, akkor semmiből nem tanulunk. Újból és újból el fogjuk követni a hibáinkat, ha makacsul kifestjük fehérre az elszúrt vonalakat.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a felejtés egyfajta szükségszerűség: éppen úgy, mint kihajigálni a hűtőből azokat a joghurtokat, melyek tulajdonképpen saját lábukon képesek lennének már elballagni a szemetesig. De tényleg: miért nem kukázzuk ki időben a lejárt cuccokat? Miért toljuk inkább be a frigó távoli sarkába azt a gouda-darabkát, melyről titkon tudjuk, hogy soha nem fog részt venni a táplálékláncunkban? Miért nem dobjuk ki az üres tejes dobozt? Elfelejtjük? Vagy inkább nem akarunk foglalkozni velük? Esetleg mutációs kísérleteket végzünk az élő organizmusokkal? Az emberi élet nagy kérdései ezek… Mert ha jobban belegondolunk, nem tudunk magyarázatot adni a csírázó krumplikra, a szárba szökkenő mákos tésztára, sem a szánalomból őrizgetett babapiskótára… Akárcsak a gardróbunkban éktelenkedő, lejárt szavatosságú ruhákkal sem tudunk mit kezdeni. Ha a józan eszünk parancsszavát követnénk, már rég elajándékoztuk volna az árvízkárosultaknak a rég hordott motyóinkat. De nem: ehelyett úgy spájzoljuk a vackainkat, mintha nem akarnánk tudomást szerezni a létezésükről. Valahol, egy felső polcon, egy elfelejtett cipős dobozban, az ágyneműtartóban – de ott lapulnak múltunk bűnjelei, melyektől nem akartunk megválni, ezért inkább eltemettük őket.
Így vagyunk az emlékekkel is: nehéz tőlük örökre búcsút vennünk. Habár olykor úgy érzem, a matematikai műveletek jelentős részétől sikerült végleg megválnom, aztán kiderül: az agyam okosabb, mint hinném. A kis piszok jól elraktároz mindent, csak elő kell bányászni a mélyéről azt a logaritmust… Állítólag iskolai tanulmányaink mintegy hetven százalékát elfelejtjük. Semmivé foszlik a kovalens kötés, a ferde hajítás elmélete, a metonímia és a rigómezei csata. Szuper: hatékonyan töltjük életünk legfontosabb éveit… De vajon miért nem ütőképesebb az elménk? (Vagy az oktatási rendszerünk?) Minden a hippocampuson múlik: ha ő nem lenne, megszűnne a hosszú távú memóriánk is, hiszen állítólag ez az agyterület segíti az emlékek beégetését. Ha nincsen személyes érdekeltségünk abban, hogy az információk mélyen belénk kódolódjanak, megette a fene az emlékezést. De vajon miért? Mert az emlékezés kulcsa az asszociáció. Szimatolj csak bele egy régen használt parfümödbe! Ezernyi emlék jut eszedbe arról az időszakról, mikor még ezt az illatot viselted. Fogadni mernék, hogy sokkal jobban emlékeznének a diákok a tananyagra, ha Csokonai mintáját követve egy kellemes kis tisztáson vitatnánk meg a tananyagot, semmint a rideg és büdös osztályteremben görnyedezve – a neonlámpák fényénél. Egyszerűen ilyen az elménk: a kellemes ingerek, az emlékezetünket serkentő környezet, a párbeszédes tanulási forma, az izgalmas sztorik – mind-mind segítik az asszociációs rendszerünket. Ezért esik jobban egy vers memorizálása akkor, mikor meg van zenésítve. (Ha Arany balladái slágerek lehetnének…) Nemrég találkoztam egy gimis osztálytársammal. Szó szót követett, mígnem kiderült: hiába volt sok bajunk az alma materrel, azért pár dolog végérvényesen megmaradt. Például egy mozaikszó, melyet a biológiatanárunk tanított annak idején: „kosárbazöldbavö”. A szomszéd asztalnál ücsörgő helyi alkeszek rezignáltan kapták fel rá a fejüket – úgy látszik a piafüggönyön túlról sem volt sok értelme a kosárbazöldbavözésnek… Aztán elkezdtünk azon tipródni, hogy mi a nyavalyát jelentett ez a - hippocampusunknak hála – mély nyomokat hagyó fragmentum. Azt hiszem, a moszatokhoz lehetett valami köze… Szóval ennyit a tanulmányaink megmaradó harminc százalékáról. Még szerencse, hogy fel lehet eleveníteni a dolgokat. Persze csak akkor, ha mi is akarjuk… És ha nem? Akkor legyünk boldogok a szenilitásunkkal, vagy használjuk a telefonunk „emlékeztető” funkcióját, és kössünk csomót a zsebkendőnkre. Vagy esetleg próbáljunk asszociálni. Menni fog. Előbányásszuk azt az elfeledett hetven százalékot. De csak akkor, ha érdekeltek vagyunk halott emlékeink feltámasztásában.