Az ideális barátnő lerágott csont. Hogy is ne készültek volna felmérések a témakörben?! Brit kutatások nyomán a férfiak 91%-a úgy nyilatkozott, hogy tökéletes barátnőnek szeretnie kell a szexet. Aláírom. De könyörgöm, miként lehetséges az, hogy a dobogó második fokán a következő elvárás áll: „szeressen enni”? Persze: enni jó. Mindnyájan szeretjük a finomságokat. Hogy miért nem esünk neki a frigónak minden áldott este? Mert, mint kiderült, a férfiak 75 %-a úgy gondolja, hogy egy tökéletes barátnőnek nem szabad elhíznia. (Aha, de azért imádjunk kajálni, mi?!) Kiderült, hogy az ideális partnernő szereti az édességet, de természetesen a feneke formás, és a mellei éppen átlagosan gömbölyűek. (Ezek szerint van EU-s szabvány az „átlagos gömbölyűségre”?) A szuperbarátnő haja hosszú, de nem vacakol reggel azzal, hogy a tükör előtt tollászkodjon: az álomnő tíz perc alatt elkészül a fürdőszobai tennivalóival, és nem zavarja, ha smink nélkül, némi ősasszonyos beütéssel lép ki az utcára… Csókoltatom a felmérésben részt vevő fiúkat. Gondolom, egy spontán robottal kellene randevúzniuk, azok talán eleget tudnának tenni bonyolult igényeiknek. Persze a nők sem jobbak: hajszolják az álomfickót, aki csak a felmérésekben létezik. Annyira belebonyolódunk az elvárások szövevényes útvesztőjébe, hogy gyakran Ariadné fonala sem menthetne meg a tévelygéseinktől. Bele kellene törődni: az ideális barátnő meg az álomfickó csupán elvárásaink rossz minőségű kalózszoftverén létezik.
Elvárások… hogyne! Tele vagyunk elvárásokkal. És ami még sokkal rosszabb: velünk szemben is csupa-csupa elvárást fogalmaz meg a világ. Hogy ezt mennyire utáljuk! Mondhatni: elvárnánk, hogy elvárások nélkül elfogadjanak olyanoknak, amilyenek vagyunk. Smink nélkül, natúrban. Ó, egek! Smink nélkül?! És itt most a metaforikus sminkünkre gondolok: az összes görcsös igyekezetünkre, hogy a világ szemében menőjenőknek vagy bájtünciknek tűnjünk. Mert titkon mind kábítani akarunk. Szeretnénk, ha meg tudnánk felelni annak a magas – és jobbára homályos - követelményrendszernek, mely alapján a személyes nívódíjakat szokás odaítélni. De mégis: ki dönti el, megütöttük-e a mércét, vagy sem? Kinek akarunk megfelelni? Kábítunk vagy csábítunk?
Hogy mi az, ami csábító? Bármi, csak igazi legyen. És nem, nem kell ehhez lekoppintani a Maugli-dizájnt, mert az „igaziság” nem borotválatlan lábat és zsíros hajat jelent. Igazi az, ami tényleg VAN. Amit nem álcából, pózból-mázból csinálunk, hanem szívből-lélekből. Igazi az, ami kifejezi a legmélyebb önmagunkat. Igazi az, amikor a látszat és a lényeg egybeesik. Szóval nem kell kihajítanunk a kukába a sminktáskánkat, hacsak nem érezzük úgy: a szupernatúr sokkal jobban tükrözi egyéniségünket, mint a kompaktpúder. Az igazi annyit tesz, mint hiteles. Hosszú távon csak hitelesen csábíthatunk. A hitelességnek természetesen ára van: mert ami egyeseknek csábító, az másoknak bosszantó. Aki vállalja önmagát, bizony kockáztat: megreszkírozza, hogy lesznek, akik a tűzbe mennek érte, és lesznek, akik kígyót-békát kiáltanak rá. De így az igazi. Ha mindig, minden sikerülne, és mindenki csábhercegeknek vagy bájhercegnőknek tartana minket, akkor baj lenne. Akkor nem lennénk mások, mint jól sikerült hamisítványok. Aki igazi, és vállalja önmagát, az szükségszerűen nem tökéletes. Erre persze nem vagyunk büszkék. Utálunk hibázni, utálunk bénázni; utáljuk, ha lihegve loholunk a busz után, és leköröz a bottal járó öreg néni; utáljuk, ha elbaltázunk egy fontos feladatot; utálunk másokat megbántani; utáljuk, ha… soroljam még? Nem éppen fáklyásmenet szembesülni a hibáinkkal. Hát még az, ha mások szembesítenek vele minket…! Másként azonban nem fejlődhetünk. Hibaüzenetek nélkül nem is lennénk igazából önmagunk.
És mi a helyzet a kábítással? Ó, abban profik vagyunk! Életünk jelentős részét módosult tudatállapotban töltjük: azaz megjátsszuk magunkat. Ilyenkor mintha elszállna a józan ítélőképességünk. Kiállunk a képzeletbeli pódiumra, a szemünket elvakítják a reflektorok, mi meg eljátsszuk a szerepeinket, annak a reményében, hogy majd vastapsot kapunk. Vetítünk. Kábítunk. Púderezünk. Sminkmester és jelmeztervező vár a kulisszák mögött, mert a legjobb színben akarunk feltűnni. De miért? Vajon miért nem hiszünk abban, hogy az igazi önmagunkat is szeretnék az emberek?
Vajon, vajon? Mi másért kábítanánk, mint a ránk nehezedő elvárások miatt? Elvárás… mit is jelentsen ez? Kiskorunkban az óvónénik elvárják tőlünk, hogy csöndben maradjunk a csendes pihenő alatt és ne vegyük el másoktól a játékhelikoptert; a lapátfülű Pistike elvárja, hogy a helikopterért cserében mutassuk meg a bugyinkat, mert különben beárul minket (ugye, milyen alávalók ezek a kiskölkök?! Felnőttkorban ezt zaklatásnak hívnák…). Az iskolában elvárják, hogy megegyük a menzakaját és odafigyeljünk az órákon, ahelyett, hogy kibámulnánk az ablakon; otthon elvárják, hogy jó jegyeket hozzunk, és megírjuk a leckénket, illetve hogy szófogadó, ennivaló kispofák legyünk. És ez csak a kezdet! Minden áldott esztendővel egyre több dolgot vár el tőlünk az a világ, amitől természetesen egyre frusztráltabbak leszünk. Van, aki meghajol a sokasodó igények súlya alatt, és megpróbál mindenkinek a kedvére tenni. Azaz a külvilágot kábítja. Van, aki megelégeli a dolgot, és kiszáll a buliból. Mintha ezzel valamit is megoldhatna. Önmagát kábítja. Egyik sem nyerő. Akkor most mitévők legyünk?
Ha a Zsebbarátnőt kérdezed, akkor biztos lehetsz abban, hogy valami flúgos ötlettel fog előállni. Most is. Néha eljátszadozom ugyanis a gondolattal, hogy mi lenne, ha a tőzsdén nem gyárakat és vasúttársaságokat képviselnének a részvények, hanem emberi tulajdonságokat. Vajon melyiknek lenne jobb árfolyama: a hazaszeretetnek vagy a vonzó lábaknak? Hosszú távú lenne a kamatemelkedés, ha a „tökéletes alakba” fektetném a vagyonomat? Inkább a „bölcsesség” részvényeket válasszam a „ravaszság” helyett? Nagyobb társaságban vérre menő licitálásokat lehetne csapni, hogy ki vigye el a „partiállat” kitüntető kötvényeit, s ki zsebelje be a „szorgalom” erényét… Nem is olyan rossz ötlet: értékhierarchiának hívják az okosok, ha egytől tízig sorra vesszük azokat a dolgokat, melyek igazán fontosak nekünk. Melyeknek eléréséért szívesen meghajlunk akár mások elvárásai előtt is. Melyek „igaziak”, s melyekért áldozatokat is tudnánk hozni. A többi? Resztli. Nem éri meg agyvérzést kapni értük, ezért a rájuk vonatkozó elvárásokat nyugodtan kikukázhatjuk az életünkből.
Oké, de mi van a mi elvárásainkkal? Mert nekem ne mondja senki sem, hogy ó, neki nincsenek elvárásai… mert vannak. Mindnyájan fertőzöttek vagyunk. Vannak jogos elvárásaink, melyek az emberi együttélés alapkövei. Ezekkel nincsen gond: maradniuk kell. Nélkülük átmennénk barbárba. Elvárható egy civilizált embertől, hogy ne ugorjon a másik nyakának, ha nem tetszik benne valami. Elvárható, hogy ne rágalmazzuk és mószeroljuk egymást. Elvárható, hogy ne vágjunk egymás szavába, és ha elfogyott a tej, kidobjuk az üres dobozt… Apróságok, melyeket közmegegyezéssel betartunk. Vagy sem.
De mi van a sok-sok idegesítő marhasággal, melyek nem a békés együttélést segítik elő, sokkal inkább púpok a hátunkon. Megszámoltam: huszonegy tiltó táblát tettek ki egy Tisza-tavi panzió úszómedencéje körül. Mintha legalább is a szicíliai maffia járna oda fürdeni. Ketten is ügyeltek a rend betartására, és ha valaki le merte venni az úszósapkáját a szaunában, akkor jól letolták a renitens szállóvendéget. Hát, az efféle idegesítő marhaságoktól beszélek, melyekből biztos fel tudnánk sorolni sok tucatot. Ezek szörnyen bosszantóak. És szörnyen fertőzőek. Egy idő után átvesszük ezt az „elvárható lenne…”- hozzáállást, és ha nem figyelünk, turbóhárpiákká változunk. Okosan tennénk, ha nem mások elvárásai miatt dühöngenénk első körben, hanem önvizsgálatot tartanánk. Ha nem kábítjuk magunkat, be fogjuk látni: tele vagyunk mi magunk is bosszantó kis rigolyákkal. Nincsen ugyan huszonegy tiltótábla a lakásunkban, de elvárjuk, hogy a vendégek zokniban vagy béna vendégpapucsban flangáljanak otthonunkban (ennyit a vendégjogról); elvárjuk, hogy egy pincér akkor is mosolyogjon, ha negyedjére küldtük vissza a levesünket (mondván, ezért kapja a borravalót); elvárjuk, hogy senki se kritizáljon minket (csak mi másokat)… és még hosszan folytathatnám.
Azt hiszem, elfelejtettünk valamit a bonyolult evolúciós lépcsősor megmászása közben: csodálkozni. Rácsodálkozni, hogy jééé, a másik máshogyan gondolja a dolgokat, és a világ mégsem dőlt ettől össze. Hogy jééé, egyedül is meg tudjuk oldani az életünket, anélkül, hogy másokat az elvárásainkkal csicskáztatnánk. Hogy jééé, mióta nem szekálom halálba a beosztottaimat, azóta többet mosolyog mindenki. Hogy jééé, fejet hajtottam egy elvárásnak, és megérte, mert hirtelen nagy távlatok nyíltak meg előttem, és nem is esett le tőle az aranygyűrűm… Hogy jééé, nem is olyan hülye dolog ez az „élni és élni hagyni”- elv.
Van kedved kipróbálni? Részemről oké lenne.