Buszmegálló. Perverz, stírölős pasas és orrát szívó nyugdíjas nagyi társasága. Busz sehol. Fagyhalál víziója. A perverz, a nyugdíjas meg én már nyakig behavazódtunk, s csöndben azon fohászkodom, hogy jöjjön már a busz. Vagy egy sarkvidéki expedíció, de végszükség esetén egy emberrabló is megteszi, a lényeg, hogy valaki szabadítson meg ebből a buszmegállóból. Persze sehol semmi. Ismerős? Vagy amikor a postán pankráció alakul ki, mert valaki csupa ötforintosban fizeti ki mind a százhuszonöt karácsonyi képeslapot, te meg rohannál, mert nem dobtál be elég ötforintost a parkolós automatába, és bármikor megkaphatod az ablaktörlődre a Mikulás-csomagot. (Mellesleg: meg is kapod.) És amikor csigalassan vonszolódnak a percek a halálosan unalmas tanóra során, te meg menten elpusztulsz? (Elhihetitek nekem, hogy nemcsak a diákok szokták úgy érezni, hogy egy einsteini féreglyukba kerültek tévedésből, és megállt az idő körülöttük, mert az a fránya negyvenöt perc néha a tanároknak sem akar véget érni...) Egy szó, mint száz: várakozni vacak. Várjuk a herceget fehér paripán; várjuk, hogy a szánkba repüljön a sült galamb; várjuk a Mikulást – aztán kiderül, hogy nincsen herceg, nuku Mikulás, és a sült galamb is csak átverés. De ha annyira vacak várakozni, akkor miért várjuk a karácsonyt?

És miért várjuk gyomrunkban pillangókkal a régóta tervezgetett randevút azzal a szép szemű fiúval (vagy lánnyal – ízlés szerint)? Miért várjuk a nyaralást, és miért nem várjuk a fogorvost? Na, jó, erre még a hülye is könnyűszerrel felel: csak a degenerált emberek akarnak egy fogorvosi székben csücsülve nyaralni. Ugyanis a jó dolgokra vidoran várakozunk… De csakugyan ennyire egyszerű lenne a képlet? Nem hinném. Ugyanis ha berobban éjnek évadján a fogunk, akkor egyébre sem várunk, minthogy kinyisson a rendelő, s már hajnalok hajnalán ott dobrokolunk az ajtóban. Ugyanis vannak helyzetek, amikor igenis jobban várjuk a foghúzást, mint hogy bikinit húzhassunk a tengerparton. Minden csak azon múlik, hogy mire van szükségünk. Ha korog a gyomrunk az éhkopptól, akkor nem vágyakozunk kulináris ínyencségekre. Még a cipőtalpat is megennénk, nemhogy egy szikkadt zsömlét. Szokták mondani, hogy nincsen csúnya nő, csak kevés alkohol: nos, igen. Ha nagy az ínség, közel a segítség. Nem nagyon érdekel a világbéke, mikor be van durranva a fejem a náthától, s csak arra várok, hogy hasson a lázcsillapító.
Vannak tehát alapvető szükségleteink, melyekre első körben vágyakozunk. Ha nem stimmel valami a gépezetben, akkor képtelenek vagyunk szélesebb összefüggésekben látni a dolgokat. Ilyenkor csak arra várunk, hogy az alapvető szükségleteinket kielégítsük. Kapiskáljuk a dolgot? Ahogyan József Attila mondta: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass”… persze hozzátette azt is, hogy „a mindenséggel mérd magad”. Ha már nem fáj a fogunk, ha kialudtuk magunkat, sőt, a pocak is tele, elkezdhetjük várni a karácsonyt meg a világbékét. Volt egyszer egy Maslow nevű bácsi, aki megalkotta a róla elnevezett „értékpiramist”. Szerinte a fiziológiai szükségleteink a legalapvetőbbek, ezért a piramis alapköveit az alvás, az evés-ivás, a levegővétel és a szex teszik ki… Nem csoda, hogy ennyire ácsingózunk a témák után! Ha ezt kipipáltuk, jöhet a piramis következő lépcsője, vagyis a biztonság utáni vágyunk csillapítása. Hogyne: amikor sötét sikátorokban lődörgök, nem várok másra, mint hogy kilyukadjak egy kivilágított utcában. De ha ez a vágyam nem teljesülne, mindig hordok magamnál egy zseblámpát. Meg egy bicskát. És egy paprikaspray-t. Mert biztonságban szeretem magamat érezni – még ha a bicskámmal egyszer úgyis hasba fognak szúrni, a paprikaspray-t meg nem merem használni, ugyanis menthetetlen humanista vagyok, aki csak a légynek tud ártani. Hasfelmetsző Jacknek nem. Inkább udvarias mosollyal az arcomon hagynám, hogy kibelezzen.
Ha kialudtuk magunkat, megtöltöttük a bendőnket, és még a randink is összejött; ha van lakat a lakásunkon és a pénzünk hosszú távú lekötésben kamatozik, akkor Maslow szerint arra várunk, hogy szeressenek minket. Ez így karácsony táján különösen aktuális, hiszen a csapból is a szeretet ünnepe csöpög. Mindenki szeretetre vágyik, nem? Rengeteg áldozatot hozunk azért, hogy cukipofák legyünk mások szemében. Mert szeretve lenni jó. Ezért hajtunk annyira egy párkapcsolatért – vagy egy párkapcsolatban -, ezért jelentkezünk be a közösségi hálókra, és ezért viselkedünk időnk javarészében civilizált, mi több, kedves egyedekként. Mert várjuk, sőt, elvárjuk, hogy szeressenek. Mikor körkérdést intéztem a barátaimhoz: ők milyen marhaságra voltak képesek csupán azért, hogy elnyerjék mások szeretetét, nos, érdekes válaszokat kaptam. Volt, aki megfogadta, hogy imádata jeléül soha többé nem eszik Mozart golyót – és nem is evett, noha ezzel csak azt bizonyította, hogy megszállott; egy barátnőm képes volt napokon át gombostűvel furkálni egy kagylót, csak hogy nyakbavalót készíthessen az imádottjának – egy ínhüvelygyulladás árán. Akadt, aki annyira szerette volna benyalizni magát az új munkahelyén, hogy képes volt kilenc tepsi zserbót sütni a hétfői értekezletre. (Aztán kiderült, hogy a felettese pont allergiás valamelyik adalékra. Persze csak miután mentőt kellett hozzá hívni.) Szóval a szeretet értékes árucikk, de néha felárat fizetünk érte, s még akkor is ráfizetéses a vállalkozásunk.
Ha teszem azt, sikerült beilleszkedni egy új osztályba, munkaközösségbe vagy ki tudja, hova, jön a következő piramisszint: azt akarjuk, hogy elismerjenek. Mert egy szegény lúzert is lehet szeretni, mondván: „jaj, de édes kis nyomoronc”, ám az igazi mégis csak az, ha értékelnek minket. Szeretünk menők lenni. Ezért van az, hogy a férfiak mind alfa-hím pozícióra törnek, és elképesztő módokon próbálják megjátszani a Janit… a nők sem jobbak a deákné vásznánál, hiszen aki egyetlen egyszer is belecsöppent a lányos intrikák kereszttüzébe, az tudhatja, hol lakik a magyarok istene. Maslow szerint sikerre vágyunk, mert a nélkül mit sem ér, ha cukik vagyunk. Ahogyan az egyik római uralkodó mondta: „ám ne szeressenek, csak féljenek tőlem!” (Habár nem kell elmennünk efféle pszichopata végletekbe.)
Mikor minden közösségi funkciónkban verhetetlennek bizonyultunk, jön a belső igényünk: nem elég, hogy imádnivalók vagyunk, mindentudók is szívesen lennénk. Ha a csajok előveszik a sminktükrüket a tanórák során, nem kell a kardomba dőlnöm: elég, ha arra gondolok – még nem jutottak el a Maslow-féle értékpiramis magasabb fokára, ahol a tudás és a megismerés szellemi izgalmát akarjuk bezsebelni. Türelem – rózsát terem. Vagy valami ilyesmi. Csak hát én rögtön akarok, mindent akarok, ráadásul a lehető legjobb minőségben – csoda, hogy utálok várakozni, sokmillió embertársammal karöltve? Pedig igazán jobban tenném, ha példát vennék a bölcs jógikról, és nem húznám fel magamat. Ha sminkel, hát sminkel. Ha sikerül ezzel pasit halásznia magának, máris elindul a piramison felfelé, és már csak néhány lépcsőfoknyi választja el attól, hogy hurrá: ismereteket akarjon szerezni.
Ha már akkora a fejünk a sok tudástól, hogy majdnem szétreped – de legalább is sikerült beszereznünk egy érdekes pletykát a kolléganőnkről, aki azért hord napszemüveget még a karácsony előtti hóesésben is, mert az egyik fickó a könyvelésről… de nem, ezt nem adhatom tovább! – szóval, ha kielégült a kíváncsiságunk, rágyúrhatunk az esztétikára. Ez ugyanis az utolsó előtti fokozat: ha minden oké az életünkben, elkezdünk sóvárogni a rend, a szépség, a szimmetria után. Szimmetria?! – kaphatod fel a fejedet. Ja, Maslow bácsi így gondolta. Nyilván az ő óráin nem sminkeltek profi módra a csajok, ez által elégítvén ki a jelen levő hímneműek szépség és szimmetria iránti fogékonyságát. Sajnálom, de az én esztétikai igényeim sokkal erősebbek a dominanciatörekvéseimnél. Vagy éppenséggel: a szépség fasizmusát sulykoló korunkban a siker egyik záloga és eszköze az esztétikum. Nincs mese: hajléktalannak álcázva nem mehetsz sem érettségizni, sem állásinterjúra, és hogy csőlakóként randizz, az egyenesen halálra ítélt vállalkozás. Sekélyes, avagy sem, a csomagolás mostanság alapszükségletnek tűnik, nem? Vagyis Maslow bácsi értékpiramisa borulni látszik. S hogy a hab a tortán az önmegvalósítás legyen?! A Zsebbarátnő tiltakozik! Hiszen az EGÉSZ piramis arról szól, hogy megvalósítsd a vágyaidat! Hogy a vágyakozásaink során belépjünk a megfelelő kapukon, s a várva-várt célnál kilyukadjunk! Szóval megint igaza van Madáchnak: a cél halál, az élet küzdelem? Ha már megvalósítottad a vágyaidat már nem is olyan igazi az egész?
Hát, van benne valami. Volt már olyan, hogy rettenetesen vártad a karácsonyt, és mégsem úgy sült el, mint tervezted? Mert a süket nagybácsi végiggajdolta a vacsorát, az anyukádnak vett pulóverről kiderült, hogy szűk rá, és a párod egy béna könyvvel szúrta ki a szemedet, melyről lesírt, hogy csak leemelte a polcról? Ráadásul híztál három kilót csupán a pulyka illatától… Szuper. A cél: halál. Sokszor pont a várakozást élvezzük, nem is a Nagy Eseményt. Sőt, olykor hajlamosak vagyunk az orrunkat lógatni, miután átszakítottuk a célszalagot. Kiüresedünk, mert már nincsen mire várakoznunk. Bezzeg, ha a buszmegállóban rostokolunk a stírölős meg a szipákolós társaságában, nem tartjuk olyan murisnak a dolgot. Pedig ki kell használni, amíg parkolópályán vagyunk. Kapunk egy kis időt arra, hogy sóvárogjunk és álmodozzunk. Aztán előfordulhat, hogy felébredünk az álmainkból, és bilibe lóg a kezünk. De szerencsére nem mindig. Ugyanis van, hogy jól várakozunk – ráadásul jó dologra. Ilyenkor sikerül elcsípnünk egy Valódi Vágyunkat, melytől igazibb és jobb lesz az életünk. Mázli. De persze ehhez nagyon kell figyelnünk, nehogy elszalasszuk a Pillanatot, mikor angyal repül át a szobán. Aki utál sorban állni, annak üzenem: hagyja a zsörtölődést. Inkább használja ki a rászakadt időt. Olyan ez, mint a karácsony előtti adventi időszak. Elillan: sitty-sutty, és már egy hét sincsen hátra karácsonyig. Mi meg rághatjuk a kefét: Jézusom, még nem vettem semmit! Senkinek! Semmi pánik: mosolyra fel, és álljunk be valamelyik hosszan kígyózó sorba, míg nem késő. Az időt meg üssük el azzal, hogy sms-eket pötyögünk szeretteinknek, ha már a képeslapról lecsúsztunk. És különben is: utálatos a sablonos „kellemes lábvizet” - típusú üzenetekkel bombázni a világot. Ha már beragadtál a hosszas várakozás csapdájába, legyél kreatív. Vagy vigyorogj az emberekre, és ha nem néznek oda, dobd meg őket szaloncukorral. Hidd el, nem fogtok unatkozni!