Végy egy terepasztalt! Aztán vedd elő a szupernagyító találmányodat (tudod, amilyen a Drágám, a kölyök marha nagy lett! – féle opusban is szerepelt), és a makettet varázsold életnagyságúra. Voila! Hollandiát le is gyártottuk. Kérem a következőt!
Most jönnek a kötelező körök, amikor szabadkozni kezd az ember, miszerint: „ááá, nem, Hollandia sokkal izgalmasabb egy terepasztalnál”, de az az igazság, hogy nem. Aki szeretett modellezni kölyökkorában, az persze el lesz kábulva. (Ha mástól nem, akkor az amszterdami coffeshopoktól…) Aki azonban a vadregényességre utazik, az ne ide utazzon. Hacsak… na, itt kezd érdekes lenni a játék!

Ugyanis minden utazás: kaland. Az életünk – kicsiben. Nem véletlen, hogy a költők, írók és egyéb művészlelkek évezredek óta használják az „út” toposzát, mikor az életről akarnak elmesélni valami nagyon fontosat. Ha elmész Bivalybaszn… oké, Bivalybürgözdre, az ugyanolyan miniatúrája lehet az életednek, mint ha körbejárnád a világot. Túloznék? Ugyan már! Elindulsz a tehén feneke mellé: milyen csomagot viszel? Túlaggódod a dolgot, vagy lekésed a vonatot? Lökdösődsz a peronon, és szájba vágod az öregembert, aki a térdén megterít egy zsebkendővel, majd szalonnázni kezd a bicskájával? Vagy lecsüccsensz és békésen bámulod a tájat? Minden apró mozdulatunkban ott lapul a jellemünk. S a jellemünk – az életünk. A profik belső tripeket tesznek – bódító anyagok és útlevelek nélkül is. A középhaladó halandóknak meg kell elégedniük azzal, hogy a külső világ szövevényes útjain bandukolva, repülve vagy poroszkálva levonják a kellő tanulságokat magukra és az életükre nézvést. (A kezdők meg szimplán boldogok, ha kitörhetnek a mindennapok kalickájából, s örülnek, mint majom a farkának, amikor utazásra kerül a sor. Ez sem rossz.) Különben is: ha az ember kicsöppen a megszokott környezetéből, akkor kapásból felkerül rá a egy torzító szemüveg. Rózsaszínebbnek látja-e a világot, vagy éppen a sárga irigység köde lepi el, netán kicsinyessé válik a világ nagyságára hunyorogva… személye válogatja. Az azonban bizonyos, hogy nem is olyan egyszerű dolog bebumlizni a világot.

Én mindig úgy érzem magamat, mint egy nomád, aki egy óriási batyuval a hóna alatt megpróbál felkészülni a lehető legrosszabbra is, csak éppen nem tudok hátrafele nyilazni. Az óriási kézipoggyász még csak hagyján, de a bőröndnyi méretű neszesszerről nem is beszéltem, s hol van az a böhöm koffer, melybe a gardróbot gyömöszöltem?! Mert én az a fajta – kétségtelenül idegesítő – biztonsági játékos vagyok, aki szereti ugyan a kalandokat, de csak akkor, ha mindig kéznél van a szájfény és az ásványvizes palack. Meg a nyári ruha, meg a hozzá illő magassarkú, meg a piros kiskabát, meg néhány könyv (az e-book mellett persze, ó, és hova tettem az akkutöltőt?!), hogyan is feledkezhetnék meg a zseblámpáról, a kisbicskáról vagy a szaharinról? (Mellesleg ez utóbbiról megfeledkeztem, de ha hihetünk az okosoknak, úgyis kóros meg káros, mint minden az életben.)
Mint utóbb kiderült, Hollandiába tundrabugyit és nem tangabugyit kell vinni (de kinek van manapság nagyibugyija – Bridget Joneson kívül?!), nyári ruhák helyett a téli kiskabátom is elment volna, ami meg a magas sarkakat illeti, legfeljebb arra voltak jók, hogy az esőben elgondolázgassak rajtuk a pocsolyák között. Ugyanis az első tanulság az, hogy Hollandiában hideg van, mert folyton fúj a szél. Van, akit ez cseppet sem visel meg, de én pokolian fújok a szélre. (Vagy fordítva?) Azt a hiúsági szempontot most felejtsük el, hogy a szélfútta haj csak a modellfotókon szexi, a valóságban inkább egy szélütött madárijesztőre hasonlítok ilyenkor, aki éppen Ózhoz készül agyvelőért. Nagyobb baj viszont, hogy a csontig hatoló szélben úgy érzem magam, mint az X-Man széria jégbe fagyasztott mutánsa. Hiába húzok magamra négy pulóvert, hogy a végén veszélyes küldetésre készülő méhésznek festek, a hideg utolér. Hollandiában nyakon csípett, és végigűzött a terepasztalon. A legjellemzőbb kép az volt rólam, hogy a legidiótább helyeken kuporogva kerestem némi oltalmat a gonosz, nyugati szél ellen – Shelleyre gondolván, mindig, meg-megállva… -, hol egy homokgödörbe bújva, hol a nyugágyak halma mögé rejtőzve, hevesen átkozódva a fogaim közé fútt homokszemek miatt. Azt hiszem, végleg elvethetem azt a pályamódosítási lehetőséget, hogy sarki expedíciót vezessek az Antarktiszon, mert bebizonyosodott: csak nyafogni tudok a cudar idő miatt. Főleg nyáron, mikor pecsenyére kellene sülni és hőgutát kapni!
Nos, a hőgutától megmenekültünk, cserében temérdek szélmalom szegélyezte utainkat (melyeket sosem vettem észre, ugyanis a fejemet konokul lehajtva masíroztam a szélben – Don Quijote szélmalomharcán tűnődve, mert mire gondoljon egy magyartanár, ha nem erre, amikor szélmalmok között jár?!). A fapapucsok földjén tényleg tulipánültetvényeket lát az ember úton-útfélen, és tényleg minden bódéban fapapucsot lehet venni, és igen: a hír igaz, hogy piros lámpák világítanak diszkréten a bordélyok ajtaja fölött, nem csak Amszterdamban! (És még csodálkoztam, miért gusztálgatnak annyira az arra bicikliző férfiak, amikor az egyik mézeskalácsház előtt pózoltunk a fotókhoz. A fényképekről később kiderült, hogy a fejünk felett ott ragyogott a kis lámpás. Bravo!) Apropó: mézeskalácsházak! A holland építészet babaházai pont olyanok, mintha szorgos manók építették volna a csatornákat, a csatornák mellett sorjázó, klinkertéglás épületeket, a precízen felnyíló hidakat és csipkesipkás gótikus templomokat. Ugyanilyen manós vonás, hogy a zsebkendőnyi kertecskék gondosan antikolt szobrocskákkal, madáritatókkal és kertiszékekkel vannak berendezve, a kerítéseknél pedig szabályos begóniák bólogatnak. Az ország él és élni hagy. A három lépést mindenki megtartja, mert alapelvül szolgál a „ki-ki törődjön a maga dolgával”, de akad egy kellemetlen kivétel is. Ez a hatalmas ablakok intézménye. Hollandiában ugyanis nemzeti sport a legális kukkolás. Kezdetben vala a kupleráj (most a metaforikusra gondolok, azaz a koszra, bűzre, ganéjdombra), aztán jött egy királyi rendelet, mely szerint „üvegzsebesíteni” kell a házakat, úgy talán a csúfságok is megszűnnének. Ettől fogva a derék honpolgárok kisuvikszolták az otthonaikat, és olyan transzparensek lettek, hogy ihaj! Függöny – nuku, magánélet – dettó. Az ablakban láttunk szeretkező párokat és minket bámuló öregeket, kíváncsi gyerekek leselkedtek be a szobánkba, és a végén megszoktuk, hogy a nyilvánosság előtt öltözünk-vetkőzünk, eszünk vagy éppen hahotázunk a könnyünket törölgetve. Kis költségvetésű szappanopera holland mártással.
Amszterdam: kakukktojás. Olyan, mint a család fekete bárányai. Enfante terrible. Agglegény, aki vén fejjel is a nőcsábászt alakítja, noha léha harcokban megkopott az oroszlánköröm… Azért még így is charme-os. (Tudtátok, hogy a charme igazából kitűzőt jelentett anno, a vonzerő tárgyi bizonyítékát a hajtókán? Fene egy gusztusa lehetett akkoriban a nőknek, de úgy tűnik, aki charme-ot viselt, az charme-os lett.) A Zsebbarátnő nem mérvadó. Ő Velencét sem szereti, de a tűzpiros Ferrarikat és rózsaszín pólóban feszítő szálkásított izmú majereket sem. Túl izzadtságszagú ez a nagy lazaság. Amszterdam csatornáin körbehajózni: csodálatos. Csatangolni a partokon: remek. Lenne. Ha nem éreznem magamat a Váci utcában, ahol tévedésből megrendezték a Tour de France-ot a holland gyarmatok mohamedán lakosságának tömeges részvételével. (Amúgy az iszlám emberekben nagyon becsülöm, hogy tartják magukat az elveikhez. Ott bizony nincs lacafaca. Kemények. És megjegyzem: a burnusz, csador és egyéb rávalók remek alternatívát kínálnak a szél ellen!) Amszterdamban mindenki leszólít, megszólít, vagy ha nem, akkor tekerésre invitál egy kis szomáliai fickó a coffeshop ajtajában. Úgy érzem magam, mint egy nagyszabású legénybúcsúban, mely életfogytig szól. A szexshopok bizarr és űrtechnológiás árukészlete gigantikus, csillogó kirakatokban kínálja magát, nem pedig ócska kis alagsori zug-pornótékákban, mint idehaza szokás. Mondom: Amszterdam a kéjenc agglegény, aki menthetetlenül belemerevedett a szerepébe, és rutinból futja le a köröket. (Velence ugyanez, csak öregedő, kivakolt, bebotoxozott nőben. A romantika városa a hajdani varázsából él, s régi történetek és l’amoure-ok emlékét meséli újra meg újra, noha nem egyéb egy erősen kifestett és plasztikázott, kiérdemesült Madame-nál, akinek zegzugos utcáiban ugyan találni egy-egy meghitt pillanatot, de összességében piszkos és leharcolt matróna, semmi több. De tudom, ezzel a véleményemmel egyedül vagyok, mert a vén Velence tud valamit: kábítani és ámítani. Akárcsak Amszterdam. Össze kellene jönniük. Nagy spílerek.)
Hága ezzel szemben maga a királyi méltóság. Csendes utcák, elegáns boltok és művészeti galériák. Nem meglepő, hogy itt lakik a holland király, aki nem reprezentálja túl magát, bölcsen bevackolódik ősei otthonába, és nem csinál bohócot magából, mint az angolok uralkodói háza. (Mellesleg tud bárki bármit a hollandok fejedelméről?!) Hága üdülővárosa ezzel szemben egy gyatra Atlantic City, panelkivitelben, noha Zandvoort aan Zee, Amszterdam tengerparti nyaralórégiója maga a megtestesült báj. Igaz, elfogult vagyok, hiszen Zandvoortban szálltunk meg, az Északi-tengernél, ahol a szelek süvítenek, bolygó hollandusok bolyonganak, de a dűnék, a sirályok, a kagylóval teleszórt partszakaszok minden fagyhalált kárpótolnak. Igaz, ami igaz: nagy szerencsénk volt a cudar időjárással, mert máskülönben Amszterdam üdülőövezete kedvelt nudista- és melegparadicsom. Ám úgy tűnik, a meztelenek és melegek is úgy döntöttek, hogy túl hideg nekik az idő, így a part elhagyott és vadregényes volt. Nem, mintha bajom lenne a naturistákkal vagy a melegekkel, csak egyik témában sem vagyok érdekelt, így erős napsütés és nyaralóidő esetén alighanem kisebbségbe szorultam volna a kis, fekete bikinimmel és az ellenkező neműekhez való vonzalmammal egyetemben.
„Ha kedd, akkor Belgium.” – tartja a szállóige. Ha hétfő, akkor Hollandia – mondom én, mint olcsó szójátékot. Az viszont nem vicc, hogy a fapapucsok földjén érdemes szétnézni. A folyton változó tengerpart csupán egy csoda a sok közül. Hága és Haarlem, Leeuwarden, a frízek fővárosa a ferde toronnyal (igen, nem csak Pisaban van ilyen!), s az oda vezető 32 kilométer hosszú híddal a végtelenbe vesző fellegek alatt; Medemblik középkori vára - ultramodern technológiával felszerelve: csupa kincs.
Azzal kezdtem, hogy minden egyes utazás közelebb vihet önmagadhoz. Hogy én hova lyukadtam ki, megjárván a szelek és szélmalmok világát? Minden hajnalban úgy 4 – 5 óra között kötelességszerűen felriadtam. Eleinte pipa voltam, mert az ember nem szeret nyaralás közben fent kukorékolni napkelte előtt, de aztán valami kattant: elkezdtem írni. Születőben van egy szöveg, amit Hollandia mélyföldje hívott elő valahonnan a mélyből. Örök hálám, fapapucsok!