Ülök a próbafülkében, és hangosan vihogok kínomban. Egyik kezemet sikerült valahogy könyékig kirángatni a ruhából, a cipzár becsípte a hajamat, és különben is: a fejemre tapadó fekete sztreccsruha egy IRA-terroristához tesz hasonlóvá. A lopásgátlóval ellátott öv úgy tekeredik a nyakam magasságában, mint valami szadista játékszer. A szauna-forróságú, köpésnyi fülkében kétségbeesetten kapkodok levegő után, és képtelen vagyok letépni magamról az istenverte ruhát. Ez nem fair! A sztreccsruháknak tágulniuk kellene, és különben is: milyen méretezés ez? Etióp import? Segítsééééég! Nagy üggyel-bajjal kitornázom a fejemet a napvilágra, és szabadon mozgó kezemmel letépem magamról a fülbevalót, bár ezzel nem vagyok kint a vízből. Arra gondolok, hogy letépem magamról a ruhát. De az a férfiak dolga, és jelen helyzetben senkinek sem lenne kedve rólam leszaggatni a rongyokat, mert bárki látna, a hasát fogná jókedvében. Egyébként is: a kint szöszmötölő eladó meghallaná, ahogyan a textil szétreped rajtam. Habár a trópusi hőségnél csak egy rosszabb van: az üzletben eszelős hangerővel bömböl a techno-disco tuctuc-pammpamm… Oké, akkor nincs mese: a ruhát szét kell vágni. Még jó, hogy a táskámban mindig ott van egy bicska. Már csak elő kell kotorni valahogy, ami alaphelyzetben sem könnyű feladat, nem hogy egy pokoli ruhabörtönnel a fejemen. Már majdnem ott tartottam, hogy az éles pengével nekiesem a textilnek, de aztán eszembe jutott, hogy túl kockázatos. Mi van, ha kiszúrom a szememet vagy levágom a fülemet? Az lesz az évszázad legröhejesebb balesete, és senki sem fog sajnálni. Úgy fogok bevonulni a halhatatlanságba, hogy „a nő, aki a próbafülkében kivágta magát a ruhából, de közben levágta az orrát”. Nem. Inkább segítséget kérek valakitől. Ahhoz azonban ki kell törni ebből a szégyenteljes kalodából. Isten őrizz! Csaknem meztelenül, fejemen egy kifordított, szűk szoknyaszerűséggel nem mehetek emberek közé, mert elvisznek a biztonságiak… Te Úristen! Ha így vezetnek végig a bevásárlóközponton, akkor azt fogják hinni, hogy elkaptak egy totál perverz bolti szarkát… Hisztérikus nevetésben törtem ki, és lerogytam a földre, aztán eszembe jutott, hogy mit kell ilyenkor csinálni… Eláruljam? Ááá, nem, inkább mindenki találgasson, hogyan jutottam ki a kutyaszorítóból. Elég az hozzá, hogy amíg pánikrohamomban levegőért kapkodtam a földön kuporogva (képzelj hozzá egy fekete koktélruhát a fejemen és egy piros magas sarkút (ez utóbbit a lábamon)), azon tűnődtem, mint az ószövetségi prédikátor, aki azzal kezdte a könyvét: „hiábavalóság, minden csak hiábavalóság”.
A fogyasztói társadalmat könnyű szívvel, és kicsit elnéző engedékenységgel kritizáljuk addig, míg nem kerülünk a padlóra. Szó szerint. Mert voltaképpen mi a fenének akarok még egy koktélruhát? Csak mert vékony, piros öv van rajta, és én úgy érzem, e nélkül már nem is élet az élet? Hát, igen… szánalmas. Hiúságok hiúsága, ahogyan azt hajdan magyarra fordították eleink. Hiúság és hiábavalóság? Nem túl avíttas dolog erről írni? Nem tudom. Miért, te nem vagy hiú? Mert én igen. Szerintem mindnyájan azok vagyunk. Férfiak, nők, fiatalok és öregek: egyaránt a látszatra játszunk. Olyan nagy baj ez? Olyan hiábavaló? Olyan veszedelmes? Kétled, ugye? Én is így voltam vele. Mégis úgy tűnik néha, hogy a piros magas sarkúnk már a fejünkön tapos.
Hiú vagyok. Nem nagy ügy. A kövér buszsofőr is hiú, azzal a béna kis bajszával, amiről nyilvánvalóan azt hiszi: hódító. Vagy legalább is jól áll neki. (Pedig nem is, de ez részletkérdés.) Hiszen azért nézünk ki mindnyájan úgy, ahogyan, mert van egy elképzelésünk arról, hogy mi az, ami kifejez minket, ami vonzóvá és szimpatikussá tesz, ami kiemeli az előnyeinket (ó, az a dekoltázs!), vagy ápol és eltakar (áldott tunikák!). Aki szánt szándékkal salavári nadrágban és denevérujjas lebernyegben jár, nem mos hajat és copfba lehet fonni a lábán (is) a szőrt, az egyszerűen igénytelen vagy minősített idióta, nem pedig erényes és puritán. Férfiakra és nőkre egyaránt igaz: egy kis hiúság kötelező. Vagy mégsem? Hogy hiábavaló lenne kiglancolni magunkat? Nem hinném. Izgalmas elképzelni, mivé züllenének a szupermodellek, ha nem dolgozna rajtuk egy egész stáb (meg a bulimia-bizottság). Komolyan: tizennyolc éves korunktól szépen, lassan elindulunk a lejtőn lefele. Először csak lassan, aztán egyre biztosabban rohanunk a „por és hamu” állapot felé, de előtte még a hamut is mamunak fogjuk mondani. Az viszont fix, hogy még fogatlan mámika és bottal botorkáló bácsika korunkban is ügyelni fogunk arra, hogy egészen véletlenül se azt a virágos otthonkát adja ránk az unokánk, akinek a haja égnek áll tőlünk, mert halálra nyaggatjuk szegényt, hogy ugyan, keresse már meg azt a Metallica feliratos fölsőt, amit a szekrényben őrizgetünk egy vadabb korszakunkból… Egy tizenéves még úgy gyönyörű, ahogy van. De még a csodás, friss és fiatal tinik sem elégedettek magukkal, noha később mit meg nem adnának, hogy olyanok legyenek, mint önbizalomhiánnyal teli ifjúkorukban. Akkor kezdődik minden: a lányok smink nélkül bányarémnek érzik magukat, a fiúk addig gyúrnak, míg madárka-felsőtestük izmoktól nem puffad, és ez csak rosszabb lesz az évekkel. Mert ha fiatalon és gyönyörűen ezt érzi valaki, mit szól majd akkor, ha tényleg ráncos és löttyedt lesz? Ördögi kör: ebből élnek a plasztikai sebészek…
Hol van a határ? Hol oké a hiúság, és honnantól hiábavaló a nagy kepesztésünk? Mikor elbizonytalanodom valamiben, egyetlen biztos iránymutatóm akad. Nem szégyellek tanácsot kérni a régiektől, s kik lennének régebbiek, mint tulajdon szavaink, melyeket évszázadok óta nem hiába használunk és koptatunk… (Igen, le sem tagadhatom, hogy magyartanárnő vagyok.) Odamasírozok a polchoz, és leemelem onnan a három (plusz egy) kötetes Történeti etimológiai szótárat, amivel simán embert is lehetne ölni, olyan vaskos. Szóval kinyitom a „hiúság” szónál, hátha a szó eredete eligazít arról, hogy akkor most cikis vagy nem cikis, ha hiú vagyok. Nézzük csak: „habozik”, „hacuka” (nini! A Gogol Köpönyegében oly sokat gúnyolt kopottas ruhadarabra már az 1400-as évek óta van egy muris kifejezésünk: hacuka… olyan, mint egy fura hal neve), „habuckol” (ez meg mi a szösz? Vagy úgy! Lubickol.), „hagyap” (a manóba! Úgy látszik, szegényes a szókincsem, mert soha, de soha nem mondtam még, hogy „szemen hagyapnám azt az undorító alakot”, mikor valakit legszívesebben leköptem volna. Úgy van: hagyap = köp). De ácsi, ez nem nyelvészeti stúdium, lapozzunk lóléptekkel előbbre a szótárban! Tessék, már meg is van: HIÚ…
Ajaj, látjátok, feleim, szümthükkel… bajban vagyunk. Ha eddig mentegettük magunkat a természetes hiúságunk miatt, akkor most el kell gondolkozni. A hiú ugyanis azt jelentette eredetileg, hogy ÜRES. Később kiegészült a felesleges, felszínes, látványos, kudarcra ítélt, meddő jelentésekkel. Szuper. Ezek szerint hiúnak lenni nem is olyan bocsánatos bűn, mint ahogyan ezzel nyugtatjuk magunkat.
Akkor most mi a megoldás? Van áthidaló megoldás az üresfejű libuskák és a foncsorozott szemüvegben kuksoló szobanövények között? Üresség. A buddhista, taoista és egyéb keleti gondolkodásmódok szerint az üresség akár erény is lehet. Gondoljunk csak az íróasztalunk fiókjára! Tele van kacattal, s hogy megtölthessük értelmes dolgokkal, előtte ki kell pucolni mindent. Vagyis az ürességnek lehet értelmet adni: feltéve, ha meg akarjuk tölteni azt a fiókot, és nem csapjuk be magunkat elégedetten azzal, hogy hurrá! Megoldottuk a káosz kérdését, mert mindent kihajigáltunk. Hát, nem. Ez csak az első lépés, mint ahogyan a külsőségek is csupán első lépései önmagunk kifejezésének.
Ráadásul a hiúság vására (kösz, Thackeray! – ő írta az azonos című művet) mintha öncél lenne, nem pusztán eszköz. Pedig a külcsín és a belbecs összefügg. Jó esetben. Na de kérem, ki beszél itt jó esetről?! A XXI. század (de legyünk nyugodtak, a korábbi időszakok is) gőzerővel hajszolja a látszatot: erre épül – nos, gyakorlatilag minden. Versenyképes vagy, ha jó az alakod, de vesztes leszel, ha Fila táskát merészelsz a válladra akasztani. De miért is? Mennyiben erkölcsi minősítés a ruhánk márkajelzése? Naná, hogy semmi összefüggés nincsen a Dalai Láma belső kincsei és külső megjelenése között. Most látom, hogy széttárod a kezed, és azt kérded: „na de hol vagyok én a Dalai Lámához képest?! Majd ha megvilágosodom, kihajítom a körömcipőmet, de addig nem tehetem meg, mert agyonver a közharag.” Hiszen „mindenkinek” fontos a látszat. De kik is azok a „mindenkik”? Az idiótán vihogó kamaszok a buszon, akiket nem ismerünk? Például ők. Tisztában vagyunk azzal, hogy nímandok számunkra, de közben piszok hülyén érzi magát az az utas, akit kipécéznek maguknak kegyetlen kritikáikkal. Hideg ürességet érzünk, ha egy társaságban senki sem szólít meg, vagy éppen gúnyosan összenevetnek a hátunk mögött, mert tájidegenek vagyunk a külsőnk tekintetében. És csömörletes üresség kúszik fel akkor is bennem, ha szemtanúja vagyok efféle eseteknek… A fenébe! Hiszen nem a ruha teszi az embert, hanem az ember teszi a ruhát!
Nézzétek csak meg a modelleket! Őszintén: tetszik valakinek az a cucc, amit rájuk aggatnak? Ha ebben a sminkben lépnének be egy normál homo sapiensekből álló társaságba, szeméttel dobálnák meg őket… de mégis ikonok. Hogy miért? Mert azzá teszik őket. Az ember teszi a ruhát… Amit „mindenki” szépnek lát és menőnek, azt elfogadja a közvélemény is kívánatosnak. Kár, hogy még mindig nem tudom, kik azok a „mindenkik”. Szívesen elbeszélgetnék velük, mert tudni akarom: mióta és miért menő a rózsaszín felső a fiúknál. És árulják már el, hogy miért akkora királyság élő Abercombie-reklámfelületnek lenni! Vagy hogy miért igényesebb a festett haj a festetlennél? Csupa kérdőjel vagyok, mert ha már a fejemre szorult fekete koktélruhában kell töltenem életem pár kínos pillanatát, akkor jogom van tudni, hogy miért teszem ezt? Vagy csak szimplán gyáva vagyok, amiért az ismeretlen „mindenki” kedvére akarok tenni a külcsínnel? De az is lehet, hogy miközben „mindenkinek” a kedvére teszek a sminkkel, rúzzsal, körömlakkal, közben „valaki” magában azt gondolja: „nahát, ez is épp olyan, mint mindenki más!”… De kik ezek a „valakik”?
Voltaképpen mindenki „valaki”. Ha az „utca emberét” megkapirgáljuk picit, jó esetben nem birkult el annyira, hogy ne legyen egyéni gondolata… vagy mégis? Az a tapasztalatom, hogy bár a legtöbb ember egyéniségnek érzi magát, (nyilván az is!), mégis megjátssza, hogy szépen fésült próbabábu. Mert minden „valaki” szorong a többiektől. Ez az a bizonyos „mindenki”, az arctalan rém, aki tömegbe verődve a látszatra ítél, s akinek meg kell felelni, különben jaj nekünk! Olvasta valaki Karinthy Frigyes Barabbás című novelláját? Vagy Lázár Ervin meséjét a Négyszögletű kerek erdőről, amikor „jöttek a pomogácsok”? Nem? Akkor gyorsan rá kellene keresni a neten vagy a könyvek között böngészve, mert sokkal jobban rávezetnek a lényegre, mint a Zsebbarátnő el tudná azt dadogni. Adok egy kis időt, hogy legalább az egyiket megkereshesd, Nyájas Olvasóm… Megvan? Akkor érted, miről beszéltem eddig: a hiúságunk belehajszol olyan dolgokba, amit voltaképpen felselgesnek tartanánk a szívünk mélyén. A hiúságunk és a félelmünk attól, hogy mit szólnak mások. Ajaj, nem lesz ez így jó, gyáva oroszlánok!
Akkor most mi a teendő? Holnaptól járjunk szőrcsuhában, hamut hintve a fejünkre? Nem hinném, hogy ez a jó megoldás, hacsak nem érezzük jól magunkat az ószövetségi bűnbánók szerepében. Netán ez fejezi ki a lelkiállapotunkat? Nosza! Elő azt a zsákvásznat! De persze exhibicionizmusra semmi ok: elég, ha lerúgod azt a kényelmetlen körömcipőt legalább egy napra. Vacakul érzed magad nélküle? Miért? Mert a vádlid nem olyan formás, és a fenekedet is nagyobbnak érzed, ha két lábbal állsz a földön? És ez miért zavar? Mert az a fickó olyan kételkedve méregette a hátsód, vagy mert azt hiszed, mindenki kövérnek hisz ezek után? Akkor bajban vagy, mert elkapott a „mindenki”-kór. Ha csak attól őrültél meg, hogy nem érted fel lapos sarkúban a buszon a kapaszkodófület: nos, az méltánylandó szempont. Azt hiszem, az a fő szabály, hogy fütyülni kell arra, mit suttog a fülünkbe a láthatatlan mumus, akit „mindenkinek” nevezünk. Ha valaki jól érzi magát szandálban és zokniban, ööö… azért gondolja végig, jó? És ha három indokot talál, amiért érdemes vállalni a népharagot, akkor hajrá! Vegye fel! Egyre azért nem árt ügyelni: az öncélú polgárpukkasztástól még senki sem lesz egyéniség.
Kényes kérdés: ha társadalomban élünk, akkor mennyiben illik beilleszkedni? Vagy akkor már birkák leszünk, ha öltönyben megyünk vizsgázni, mint a tisztességes egyetemi polgárok? Nem hinném. De ha ragaszkodunk a talpig Armanihoz, fejünk tetejére tolt Ray-Ban napszemüveggel, az már aggályos. Akkor most hajítsuk ki a márkás cuccainkat? Isten ments! De ne minősítsük azokat, akiknek nem számít, hogy Top-Gun-imitátoroknak nézik-e őket vagy sem. És a sminktáskát se hajítsuk a kukába, hiszen semmi baj azzal a rúzzsal meg alapozóval: csak legyen nálunk lemosókendőcske is.
Hiúságok hiúsága? Lehet. Élvezzük nyugodt szívvel a karnevált. Miért is ne legyünk szépek, csillogók? Csak ne felejtsük el, hogy ez puszta játék, a kirakatnak szól, nem ettől vagyunk „valakik”. Ha nem akarunk félni a „pomogácsoktól” vagy „Barabbást kiáltani” (ugye, ugye? Aki nem olvasta a „kötelező olvasmányt, most nem érti…), akkor okosabb, ha kiszabadulunk a fejünkre tapadó sztreccsruhák fogságából. Hogy milyen úton-módon? Nos, az én utam az én titkom. A Te utad – a Tiéd. Hajrá!