Újév. Remek. Ugye nem meglepő, hogy éppen úgy rühellem, mint a Bálint napot? Jó, ha lehet, egy fokkal jobban, mert Szent Valentin legalább a maga kommerciális giccstengerével azt üzeni, hogy „make love, not war”, na de mi van azzal a szerencsétlen Szilveszterrel? Az mit üzen? Hogy igyuk le magunkat a sárga földig, „húzd rá, cigány, ne gondolj a gonddal”? (Az utóbbi semmi esetre sem nyilvános rasszizmus, hanem Vörösmarty-idézet. Neki még szabad volt, lévén azóta felszabadult a szex-tabu, és helyette belépett a rasszizmus-tiltás. Erre mondta a latin: o, tempora, o, mores! Azaz „ó idők, ó, erkölcsök”!) Ha már az erkölcsöknél tartunk: semmi kifogásom a hajnalig tartó hejehuják ellen, noha magam részéről a hajnalig tartó „olvassunk az ágyban, igyunk forró csokoládét, aztán…” - partira szavaznék. Ha valaki dorbézol, ám tegye. De csak akkor, ha tudja, miért folyik pezsgő még a füléből is hajnalra, hogy miért éri meg fél pár cipővel végigbulizni a városon, hogy mi okból érzi úgy, hogy cikis lenne otthon tölteni ezt az estét és nem hányni ki a taxi hátsó ablakán hazafele menet. Nos, ha valaki a szívére teszi a kezét, és hiteles választ ad arra, mi ebben a jó, akkor esküszöm, újév-párti leszek. De addig… addig maradok az ördög ádáz ügyvédje.
Aztán itt vannak a fogadkozások. Tisztára olyan ez az egész naptárfordítósdi, mint az oviban: Bübüke bekukucskál a kislányok klotyójába, az óvónéni rajtakapja és jól megmossa a fejét. Bübüke belül vigyorog, mert menő gyerek volt, és mert a fiúk között most ő lett az istenkirály, és különben is: a szőke copfos Kis Izéke rózsaszín bugyiját is sikerült kilesni. Persze csak befele somolyog elégedetten, odakint bűnbánó pofát vág, hogy maga is elhiszi: soha többé nem fog rosszalkodni és bugyik után kukkolni. De persze fog.
Ilyenek a mi nagy fogadkozásaink. Ha nem kapunk az élettől valami kimagaslóan nagy pofont, nem változtatunk a rendszeren, csak alamuszibbak leszünk, mint a Bübü, aki ettől fogva periszkóppal leselkedik, nem pedig a kulcslyukon át, s mire nagykorú lesz, gyakorló perverz válik belőle. Na, ilyenek vagyunk mi is az örökös fogyókúrákkal, az egészséges életmóddal, a dohánystoppal, a meglátogatom-a-nagyit ígérgetésekkel. Ne áltassuk magunkat: hiába vagyunk akkorák, mint egy bálna, hiába tudjuk, hogy naponta hányan halnak meg a büdös bagó miatt, hiába szeretjük a nagyit, aki nagyothall ugyan, de isteni, zsírban tocsogó csirkecombot süt, ha megyünk (szuper, rá lehet fogni az egészséges életmódra, miért nem megyünk le hozzá hétvégén, és helyette miért ülünk éjfélig a számítógép előtt görnyedve és infúziósan adagolva magunkba az energiaitalt…). Mindhiába: egészen addig, amíg a bennünk élő Bübü vigyorog, addig nincsen változás. Na de hogyan töröljük le Bübü képéről az idegesítő vigyort?
 

Azt hiszem, minden a hitelességen múlik. Ha valóban idegesíted önmagadat, ha valóban belátod, hogy rosszra vezet a zsírzabálás, nikotinnyeldeklés vagy bármi más, akkor könnyű dolgod van. Amíg az óvónéni – vagy bárki más – simpföl a hibáinkért: veszett fejsze nyele. Csak bepöccenünk, hiszen senkinek semmi köze ahhoz, hogyan szúrjuk el az életünket. És ha mi szeretjük a tüdőrákot?! Na, azért! Akkor hagyjanak békében bagózni! Rendben: ez a példa nem volt hiteles, mert a Zsebbarátnő életében egyetlen szál cigarettát sem szívott el még kíváncsiságból sem, szóval nem ismerem a kátrányéhség kínzó tüneteit. Akkor maradjunk a csokinál, a jól ismert függőségemnél: mióta a doki azt mondta, visszafoghatnám a napi egy táblányi csokoládé-fejadagomat, azóta magamba szálltam. És két táblát kebelezek be. Mert egyszerűen mi bajom történhet? Belehalok? Ugyan már! Különben is azt olvastam valahol, hogy a csokoládé egészséges… és pár kiló plusz csak jól mutat az emberen. Amúgy sem divat már a csóró kóró testalkat… vagyis kifogással tele van a padlás.
Az újév így válik a folyamatos megszégyenülések vesszőfutásává: a szilveszteri másnaposság csúf belépőjével kezdeni az új naptári esztendőt eleve kínos húzás. Ezt követi egy ésszerűnek tűnő, éppen ezért soha be nem váltott ígéret, majd az ünnepek utáni csömörrel folytatódik a január, és már el is telt egy hónap, mi pedig unjuk a banánt és várjuk a következő karácsonyt. Vagy legalább is a nyaralást. (Amire persze le kell adni megint pár kilót, és megfogadjuk, hogy addigra tényleg leszokunk a csokiról… ördögi kör.)
Van egy alternatív megoldásom: nálam az újév decemberrel kezdődik. Egészen pontosan az első adventi gyertyával. Lélektanilag sokkal jobb kezdés, mint a csömörrel terhes január elseje. Ilyenkor van még mire várakozni: izgalmas, angyalsuhogásos és mézeskalács-illatú ez az időszak, van benne valami mesebeli, és még azok sem tudnak kibújni a varázslat alól, akik született Grincsek. Aztán az én újévem első ünnepe a Mikulás, és onnan folyamatosan emelkedik a hangulat karácsonyig, és még az édességekről sem kell lemondani, hiszen ki az a hatökör, aki éppen ebben az időszakban kezdene el fogyókúrázni? Ilyenkor inkább azt fogadom meg, hogy jóangyal leszek, és megpróbálom kilesni mindenkinek a szíve vágyát, s mivel megrögzött karácsony-hívő vagyok, ezt a fogadalmamat nem esik nehezemre beváltani. Így aztán az új esztendőm első hónapja tiszta diadalmenet. Hogy január mit hoz: ezek után már mindegy. Csakis jó dolgok történhetnek az emberrel, ha nem macskajajjal kezdi az évet, s nem kapatosan egy szőnyegbe csavarva fejezi be.
És hogy mi a helyzet a fogadalmakkal? Ó, arra is van egy alternatívám: mi lenne, ha sutba vágnánk az unalmas fogadalmakat, melyek nemszeretem-hangulatúak? Azokat előbb-utóbb úgyis muszáj meglépnünk, s ha eljön az idő és belátjuk, miért nem nyerő zsírkockaként vagy pöfékelő gyárkéményként, zsémbes mizantrópokként végeznünk, akkor úgyis változtatunk a dolgokon. Ám amíg nem érettünk meg arra, hogy felfogjuk a józan érdekeinket, addig a gonosz kis Bübüke úgysem hagy nyugtot nekünk. Akkor fogjunk ki rajta!
Jó, tegyük fel, hogy idén azt fogadom meg, hogy nyáron megtanulok víz alatt csókolózni. Ennek semmi értelme, szóval Bübüke örülhet, viszont végre leküzdöm az irtózásomat attól, hogy vizes lesz a hajam. (Tudom, röhejes félelem, de hallottam olyan emberről, aki a hínártól fél, más meg a bohócoktól vagy a rádióktól. Ez utóbbi is jómagam volnék… ) Szóval, mondjuk, eszem ágában sincsen bebújni a víz alá, de ha lenne motiváció, úgy talán a vizes hajtól sem viszolyognék annyira. (A víz alatti csók egész jó motiváló erő lehetne, persze néhány feltételnek együtt kell lenni ahhoz, hogy összejöjjön, de most a technikai dolgokba ne menjünk bele, elég, ha az elv világos.) Na? Értitek már az újévi fogadalmak reformját?
Recept: válassz ki egy apróságot, amit megváltoztatnál a nagyvilágban, vagy odabent, a kisvilágodban! (Azaz ne az afrikai éhezést akard felszámolni, se a tricepszeidet ne akard Schwarzeneggeréhez hasonlatossá tenni, de ha zavar, ha szipognak az emberek körülötted, hordj magaddal egy nagy zacskó papírzsebkendőt, és osztogasd! Netán irritál, hogy karikásak a szemeid? Aludj egy órával többet, vagy használj korrektort! Utálod magadban, hogy mindenhonnan elkésel? Bocs, nincs orvosságom. Én meg notóriusan korán érek oda mindenhova: adjak kölcsön kóros pontosságból?) A lényeg az, hogy apró lépésekben érdemes megváltani a világot, s máris szárnyakat kapsz, hamarosan ott találod magadat a fellegekben. Mert vannak néha olyan nagy akadályok, melyeken képtelenség átverekedni magadat. Ilyenkor megtanulhatsz repülni. Tudod mit? Nem is rossz újévi fogadalom!