Oké, azt tudjuk, hogy az átlagembert nem a gólya hozza. A gyerekszületéssel semmi problémánk nincsen (kivéve, ha valami közünk van is a dologhoz. Mert én mondom, testközelből minden egészen más.) Manapság mindenki szülési tervről beszél meg választott bábákról, vajúdási pózokról és még ezernyi olyasmiről, ami egy kívülállót jeges rettenettel tölt el. Úristen! Labdán szülni? Medencében? Mi jöhet ezután: helikopter kötélhágcsóján; bobpályán vagy vízágyon… És akkor még az apás szülésről, meg az otthoni vajúdásról nem is esett szó. Hatalmas a választék, és persze a vége gyakran az, hogy csak úgy, tervszerűtlenül és a hagyományos kórházi keretek között a világra jön egy új élet. Akár volt labda, akár nem; akár fotózott az apuka, akár odakint sétált; akár volt nyiszálás, akár nem. Az élet elindult, és kész.

De mi a helyzet az irodalmi alakok életével? Hogyan születnek a hősök? Vajon őket a gólya hozza? Egyáltalán: nem csak szavak, jelzős szerkezetek és történetek ők, akiket a fantáziánk emberszabásúvá formáz? Vajon hogyan fogannak meg a regényhősök? Leül az író, és elkezd azon agyalni, hogy: ejnye, de jó lenne kitalálni valakit? Nem, semmiképpen sem. Lát valakit az utcán, az orvosi rendelőben, vagy egy partin, és kedve kerekedik, hogy történetet szőjön köré? Esetleg. Talán a kedvenc hőseink bennünk élnek, és amikor valaki tollat ragad, saját magát formálja át kénye-kedve szerint? Előfordul.

Van, aki az „irodalmi apás szülés” híve, és ezer örömmel beszél a születendő irományról. Megmutatja emennek-amannak, mint a kismamák az ultrahang-fotókat. Én nem vagyok ilyen. Már kislány koromban is dührohamot kaptam, ha valaki megnézte, mit rajzolok. Alapszabály, hogy csak kész formában tegyem közhírré, min vacakoltam idáig. Ennek az az oka, hogy rengeteg ötletem maradt félbe-szerbe, mert egyszerűen nem volt időm (kedvem), energiám megvalósítani szegény kis irománycsírákat, akik most őssejtként lefagyasztva várják, hogy beteljesítsék sorsukat.

Szóval csak kész szövegbe szabad belekukkantani egy-egy ismerősömnek, mert a másik alapszabály, hogy nem hivalkodunk azzal, ami napvilágot látott. Csak módjával. Így a Zsebbarátnő is évekig lapult – ha nem is az asztalfiókban, hanem valamelyik számítógépes mappában. (Egészen addig, míg egy kedves valaki úgy nem gondolta, hogy útnak indítja a szöveget, hadd próbáljon szerencsét a kiadóknál.)

Ha megszületik egy baba, mindig vannak talonban nevek. A lehető legeredetibbek persze, hiszen a szülők zöme nem akarja, hogy Kovács XXI. Istvánnak hívják a csemetéjét. Ennek aztán az lesz a vége, hogy a töméntelen Jessica, Mirtill, Liliána, Vajk, Bese és Arnó között kész kuriózumnak számítanak a Kovács Istvánok, Jánosok vagy Zsuzsikák…

Igen, a szerző is ott áll az újszülött előtt, és még a címen töpreng. Nehéz ügy: itt nem lehet elintézni egy Emmával, Flórával vagy Áronnal a dolgot. Bár lehetne! De nem.
Amikor nem jön az ihlet, akkor két dolgot tehetünk: nekiállunk dolgozni, mert ugyebár evés közben jön meg az étvágy; vagy hagyunk csapot-papot, és várjuk a teljesen más impulzusok hatására hirtelen előszökkenő szikrát. Azt az istenit.

Így történt velem is. Utálom a koncerteket, mert a basszus a beleimet masszírozza, és majd bereped a dobhártyám. A tömegben el szoktam ájulni és egyébként is szörnyen zavarba jövök, ha táncolnom kell. Jó, jó: nem kell, de ha mindenki ringatózik a zenére, és csak én állok ott úgy, mint egy fából faragott királylány, az ugyanolyan ciki. Mellesleg botfülem van. A kedvenc számaimat is csak fél perc után ismerem fel, de akkor sem tudom, melyik együttes játssza. Ez van, sajnálom. Néha azért mégis betársulok a szakavatott bulisták társaságába, és igyekszem nem leleplezni magamat. Joe Satriani–koncert volt a PeCsában. (Ettől a helyszíntől még mindig frászt kapnak az idősebbek, pedig csak egy félig lepattant kulthely, enyhén szocreál beütéssel, amit nem lehet retrónak hazudni.) Szabadtéri előadás, tűrhető embersűrűség, enyhén kapatos kopaszodó pasas a nyakamban lihegve… semmi különös. Csak a felhők, ahogy lilában, kékben egymásba örvénylettek a város felett. Csak az a nyári, aszfaltszagú, hamisítatlan budapesti este. Csak az a zene, amiből nem sokat fogtam fel, de fülem azért van, és hallok vele. Valahogy minden összejött, mert abban a pillanatban, mikor a legkevésbé számítottam rá, megjelent előttem Ő. Az Életmentő Zsebbarátnő. Igen! Zsebbarátnő! Hurrá! Életmentő! Éljen!

Igen: megszületett. Váratlanul berobbant, és egyből tudtam: ő az. Zsebre vágtam, hazavittem, még mielőtt a söröspoharakba mártott koncertezők összetiporhatták volna. Azóta itt van, és köszöni szépen: nő, növekedik.