Ugyan, melyikünk emlékszik az első miértjeire? Pedig annak idején mindnyájan az őrületbe kergettük a szüleinket, mikor csillapíthatatlan tudásszomjunkban olyasmiket kérdeztünk, hogy „Apu, mééért halnak meg az emberek?”, vagy „Anyu, mééért szárad el a fű, ha úgyis újra nő tavasszal?”, és soha, de soha nem kaptunk kielégítő válaszokat. Miért, MIÉRT, m-i-é-r-t?
Utólag persze könnyű okosnak lenni. Vannak kérdések, melyekre a legjobb válasz az, hogy CSAK. Mert ugyan, melyik szülő vállalkozna kisebb lételméleti összegzésre, mikor totyogó porontya épp a közért kellős közepén dülöngél, és miközben egy zacskó savanyúcukorkát potyogtat szét a földön, azon töpreng, miért kell meghalnia az embereknek. Nem. Ebben az esetben legokosabb visszavonulót fújni.
Aztán egy idő után feladjuk, és zsebre vágjuk a miértjeinket. Ezért aztán örök homályba merül, hogy miért is kell megenni a spenótot; miért mindig a legrosszabb gyerek lesz a bandavezér az oviban; és miért nem szabad lenyelni a meggymagot. CSAK.
Utálatos, nem? Egy idő után leszokunk a kíváncsiskodásról, és szép, lassan kockafejű felnőttek leszünk, akiket még a Kisherceg is unalmas alakoknak tartott, pedig ő sem volt egy matyóhímzés.
Maradnak tehát a hogyanok. Hogyan kell kihegyezni egy ceruzát, hogyan készül a bableves és a klasszikus: hogyan születik a gyerek. Merő praktikus érdeklődés. Azt is mondanánk: a bennünk lakó kis filozófust ünnepélyesen leváltotta a feltaláló. A hogyanokra szívesebben válaszolnak a szülők is. (Kivéve a gyerekcsinálás sikamlós kérdését, ami örök zavar forrása. De miért? Ez nem ciki! Sokkal cikibb, ha egy gyerek, mondjuk, tíz éves koráig meg van győződve arról, hogy a kisbabák valami titkos disznóság útján jönnek világra. Volt egy ismerősöm, aki azt hitte, hogy a gyerek voltaképpen pisiből születik. Ez tényleg elég disznó gondolat. Persze az is igaz, hogy manapság már minden kiskorú megnézi a korhatáros filmeket, melyekben két világégés között heves szexjeleneteknek lehet a szemtanúja, szóval: probléma kipipálva.)
A szülő mégis nagyon boldog, hogy a hogyanok korába lépett a csemete. Naná, hiszen itt végre lehet csillogni meg villogni. Gyere csak, Bübükém, megmutatom, hogyan kell krumplit hámozni, szöget beverni, biciklizni vagy éppen anyahajót barkácsolni… Ez rendben is van: hadd tanuljon a gyerek. Az ám, de egy idő után rászokunk a bébipapira. „Majd az anyuci megcsinálja Bübüke helyett a házi feladatát. Te csak játsszál, csillagom…”
Nos, anyuci lehet, hogy megcsinálja Bübüke helyett a leckét, de a Zsebbarátnő semmiképpen sem! Ugyan már, gyerekek! Ébresztő! Az Élet nevű iskolában mindenkinek egyénre szabott házi feladata van, ráadásul több helyes megoldás is létezik. Ezért aztán csak súghatunk egymásnak olykor a pad alatt, de a végeredményt már nem mi diktáljuk.
Az évek telnek-múlnak, és még mindig tele vagyunk kérdésekkel. Kérdés-kérdés hátán, és gyakran nem kapunk rá válaszokat. Az Élet nevű osztályfőnök sosem engedi, hogy feladjuk, és „szabad a gazdát” kiáltsunk. De nem ám! Ravasz reformpedagógusként hagyja, hogy a saját levünkben főjünk, és ha minden ötletünkből kifogytunk, megpróbáljuk elcsípni osztálytársaink sutyorgás-foszlányait. Néha sikerül, néha bődületes baromságot sikerül kisütnünk. Kivel nem fordult még elő, hogy addig hallgatta barátnőit, míg zsongani nem kezdett a feje, és végül fogalma sem volt, hogy akkor most a kínai mintás szaténruhát vagy a strasszos csőfarmert vegye fel a mindent eldöntő randevúra, vagy menjen netán meztelenül és járja el a hétfátyol táncot. Mit tehet ilyenkor az ember lánya?
1. Nagyot sóhajt, belepréseli magát a csőfarmerba, és kibuggyanó hurkáit bő fölsővel próbálja kompenzálni. Ez aztán végzetesnek bizonyul, mert a fiú azt hiszi, hogy négyhónapos terhesek vagyunk, és gyorsan lelécel.
2. Persze választhatjuk a szaténruhát is, ami minden esetben mellélövésnek számít, hacsak nem a Pillangókisasszony bemutatójára készülünk, de ez valljuk be: elég kevéssé valószínű.
3. A meztelen hétfátyol tánccal talán nem is kell részleteznem, mi a probléma…
4. Így aztán az ember általában annyira besokkol, hogy el sem megy a randevúra.
Tanulság: jól meg kell fontolni, kire hallgatunk, és kire nem. A Zsebbarátnőre abszolút nem kell hallgatni, de mint minden véleményt, ezt is meg lehet hallgatni. Sőt! Több szem többet lát, több fül többet hall: életbevágó dolgokban sosem árt minél több véleményt kikérni. Olykor még érdemes is megfogadni a kívülállók tanácsát.
Gyakran beleesünk abba a hibába, hogy mindenképpen önálló döntést akarunk hozni; világraszólón egyedi verziót, és nem hallgatunk senki másra. Aztán az első pofára esés után meglepődve tápászkodunk fel kudarcaink közül: nahát! Mégis a Náncsi bácsinak volt igaza! Hogy ez hogy lehetséges?
Azt hiszem a válasz egyszerű: a kibicnek semmi sem drága, ezért néha józanabb, mint aki éppen a kellős közepén csücsül egy görög sorstragédiának. Mindenki tudja, hogy ő mit tett volna Bánk bán vagy Antigoné helyében, mert kint kuksolva ez világos. Bent, a kulimászban kapálózva hajlamosak vagyunk túlbonyolítani a dolgainkat, aztán utólag rájövünk: problémánk csak vihar a biliben, semmi több. De amíg nyakig ülünk a… hmmm… biliben, addig az ügy elég válságosnak mondható.
Válságkezelés így – válságkezelés úgy: a csapból is ez folyik. De vajon az életünk válságaival ki foglalkozik? Kit érdekel az a cseppnyi bili, benne a viharral? Ne csüggedj! Erre valók a barátok. Meg a zsebbarátnők.
De ki is az a zsebbarátnő? Jó, jó: én. De azon kívül? Bingó! Ez az! Figyelem, definíció következik!

A zsebbarátnő olyan kis semmiség, amit/akit „zsebre vághatsz”. Nem kell karon fognod, hónod alá csapnod vagy a hátadon cipelned. Gyors, könnyű, és különösebb gondozást nem igényel. Mosolygós, barátságos környezetben tartandó! Nem váltja meg a világot, de lehet, hogy egy mosollyal segít átlendülni az élet kisebb-nagyobb holtpontjain.

Szívesen lennél zsebbarátnő? Hurrá! Akkor talán fogjunk is hozzá a „képzéshez”!
Elárulhatom, hogy egy zsebbarátnőnek talán a legfontosabb dolga, hogy kérdéseket tegyen fel. (Tudjátok, úgy, mint a pszichológusok a bőrdíványon.) Először is magunkat kell kifaggatni: vajon mit is gondolunk erről vagy arról? Hogyan látjuk a világot? Miért is van ez szerintünk így vagy úgy?
Az a baj az „unalmas felnőttekkel”, hogy nemcsak elfelejtettek kérdezősködni, hanem már nem is érdeklik őket az élet dolgai. Megszokták, hogy a válasz: CSAK.
Egyébként mindnyájan hajlamosak vagyunk az elfásulásra. Hja, kérem: a rutin nagyúr! Ha zsebbarátnő akarsz lenni, akkor itt az ideje elkezdeni az edzést. A napi száz hasizom vagy tíz háztömbnyi futás mellett/alatt érdemes egy kis észtekergetést és agy-pilates-t tartani. Nem nagy ügy. Csak csiholj ki napi egy kérdést, ami igazán foglalkoztat, és amíg hasizmozol, morfondírozz el rajta! Nem is azon, hogy mi a válasz, hanem hogy miért is érdekel ez téged annyira?
Ha pár napig hűségesen agyalsz, rá fogsz jönni: tele van a fejünk kérdésekkel, a legelborultabbtól a legfurmányosabbig. Milyen nyelvcsaládba tartoznak a nganaszánok? Hogy készül tulajdonképpen a macskanyelv-csoki? Mi a helyzet a földön kívüliekkel? És egyáltalán: van élet a halál után?
Azt hiszem, nincs más hátra, mint jó kérdezősködést kívánni mindenkinek. Ez az első lecke. De csak az csinálja meg, aki kíváncsi arra, mi is lakik benne odabent, a mélyben.