Vajon miért szerette annyira a mi Petőfink az őszt? – hiába is töröm rajta a fejemet, nem tudom kisütni. Talán, mert soha nem kellett az átmeneti kabátokkal vacakolnia; nem aggasztották az időjárásai frontok; és igen: a frizurája nem sínylette meg, ha orkánszerű szélvihar kerekedett versírás közben. Azt hiszem, neki volt igaza: ugyan, ki törődik a hajával, ha közben őszbe csavarodik a természet feje, s közben még nyílnak a völgyben a kerti virágok?

Hogy ki? Hát én, és az összes anonim maximalista. Vajon hiúságnak számít, ha óránként ellenőrizzük, vajon nem történt-e váratlan katasztrófa, mely során a sminkünk bohócmaszkká torzult; a nadrágunk észrevétlenül a föld felé gravitált; s hogy a hajunkkal mi történt, arra jobb nem is gondolni? Vajon beteges dolog, ha mindig, mindenben a legjobbak akarunk lenni? Hát nem erre nevelnek kisiskolás korunk óta, mikor tíz piros pontért macis matricát kaphattunk, tíz matrica után pedig dicsérőt? Vajon nem ezért szólt ránk az anyukánk, mikor maszatos volt az arcunk ebéd közben? Hát nem erről szólnak a felvételik, tudáspróbák, kvízműsorok és az egész civilizációnk? Akkor meg mi a baj a hiúsággal?

A hiú ember hiábavalóságokra fecsérli az idejét, s ami azt illeti, be kell látnunk: a frizuránk, a karrierünk, a bársony blézer, amit kinéztünk a minap abban a jó kis butikban – nos, mind hiábavaló dolgok. Elmúlnak, elenyésznek, mi pedig meghalunk, és csak a gardróbszekrényünk, meg az iskolai bizonyítványaink maradnak utánunk annak bizonyságául, hogy mi is ezen a bolygón éltünk… Oké, beismerem: tényleg égető szükségét érezzük néha egy valamirevaló esernyőnek (mert azzal a vacak kis csíkossal már élő ember nem mutatkozna nyilvános helyen, hacsak nem rongyos-bálba készül a szerencsétlen), de őszintén: számít ez? Tényleg olyan fontosak ezek a mulandó dolgok?

Tegyük a kezüket a szívünkre, és merjük kimondani: igen! Igenis fontosak, mert ezekből az apró, csíkos esernyőkből, piros pontokból és macis matricákból állnak össze mindennapjaink. Ez a számtalan, apró-cseprő dolog voltaképpen nem más, mint az életünk.

Hoppá: akkor tehát hiábavalóságokra fecséreljük az életünket? Igen. De attól ez még a mi életünk. Ki mondta, hogy mindnyájan Petőfi Sándorok vagyunk, akik nagyszabású dolgokat viszünk véghez, s egy egész nemzet tűz kokárdát az emlékünkre? Senki: mégis anyánk tyúkjának érezzük magunkat, ha valaki hiúnak, felszínesnek vagy kisstílűnek gondol minket. Sajnálom: azok vagyunk. Aki szégyelli, az gyorsan fogjon versírásba, hogy méltó legyen Petőfihez. Aki pedig köszöni szépen: megvan a bársony blézerekkel, az vállalja fel: hiú vagyok, és kész.

Eddig rendben is volnánk: de mi a helyzet a maximalizmussal? Azért utáljuk az őszi esőket, mert lefolyik a szemfestékünk, vagy, mert a hajunk buta birkafürtökbe kondorodik a nedvességtől? Azért voksolunk a nyárra, mert bikiniben többen bámulnak meg, mint bokáig érő esőkabátban? Az egész maximalizmus-mítosz csak arról szól, hogy mi akarunk nyerni a mindennapok szépségversenyén?

Ó, nem! Hogy is lehet ilyet gondolni! – méltatlankodik magában mindenki, és kajánul arra gondol, hogy micsoda felszínes liba az olyan, akiben ilyesmi felvetődik egyáltalán. Nem azért vagyunk maximalisták, mert sikert, elismerést vagy tetszést akarunk aratni, hanem… Hanem miért?

- Mert jó érzés a legjobbnak lenni. – szokás rávágni, de vajon miért dagasztja keblünket a büszkeség? Mert… mert hiúk vagyunk. Nevezhetjük adrenalin-sokknak, önelégültségnek vagy egészséges önbizalomnak, a lényeg ugyanaz: szeretünk győzni. Hogy miért? Az életösztönünk diktálja, hogy jónak kell lennünk, különben… az ősember medveeledelként végezte volna; a keresztes lovagot kettébe szelték volna; háborúk helyett öngyilkos-merénylők csoportos bombamerényleteiről írnának a történelemkönyvek, hogy a szépségipar drámai veszteségeiről már ne is essék szó.
Akkor most ciki a hiúság vagy sem? Ha nem zsebtükrödbe pillogsz bele percenként, akkor a telefonodat vizslatod: vajon írt-e a szerelmed, hogy biztosítson, te vagy a legtökéletesebb csodalény, akit valaha is ismert. Ez vajon nem hiúság? Dehogynem. Akárcsak az, ha előléptetésre hajtunk, vagy a tökéletes melltartóra gyűjtünk.
Ezek szerint mind felszínesek volnánk? Morzsa kutyám, hegyezd füled: elárulok egy titkot. Fontos a felszín. Ez az a bizonyos csúcs, ami kilátszik a jéghegyből, s ha ez nem lenne, Titanic-katasztrófák egész sora kísérné életünket. A felszín is mi vagyunk, s ha nem akarunk az öngyilkos merénylők sorsára jutni, akkor bizony nem árt, ha pofás kis zátonyokként kukucskálunk ki a mélyből.

Természetesen óriási tévedésben él, aki azt hiszi: a felszín éppen elegendő, s a mélységekkel nem fontos törődni. A trükk pofonegyszerű: kapd fel a búvárfelszerelést, és irány a mélység! Mikor azonban felszínre buksz, hogy levegőt vegyél, tüstént vedd le azt az undok maszkot a fejedről, mert igenis számít, hogy mit mutatsz meg magadból.

De a mélyben mégis ott van a nagymama lekváros palacsintája, vagy a barátnőnktől kapott fülbevaló, aminek ugyan elvesztettük a fél párját, de mégis emlékeztet arra a születésnapra, amikor hat szelet répatortát bekebeleztünk… Ott lapul Petőfi és az ősz; a szabadság és a szerelem; a haza és haladás; szóval minden, amiről nem beszélünk, de bennünk él. Azok a dolgok, amiket a tükröm, tükröm… nem mutat meg. Talán épp ezt szerette Petőfi az őszben: ami láthatatlan.