Segítség! Egy ősz hajszál!
Sőt, nem is egy! Atyagatya, egy egész nagy tincs! Phű, és ha hozzányúlok, tüstént csomókban hullik! Ha ez így megy tovább, tar-kopasz leszek pár percen belül! Ó, ne! Még a fogam is meglazult. Istenem, mihez kezdek fogak nélkül?! Azt hiszem, egyszer s mindenkorra búcsút mondhatok a dobostortának, a rántott borjúbécsinek, de még a Haribo-maciknak is. Úgy látszik, visszavonhatatlanul elérkezett a tejbepapi-korszak…

Vagy ez csak egy rémálom volt? Huh, de megkönnyebbültem! Kitámolygok a fürdőszobába, és eszelősen a tükörbe meredek. Kissé gyűrött a fejem, de könyörgöm: hajnali három van! Hunyorogva a torzonborz üstökömet kezdem kapirgálni, de hála a magasságosnak, nem maradnak hajcsomók a markomban, sőt, ha belevigyorgok a tükörbe, még mind a harminckettő fogam ott virít a helyén. (Na jó: csak harminc. Az a két alsó bölcsességfog még mindig az igazak álmát alussza, s ha egy kis szerencsém van, sosem bújnak elő. Igaz, hogy így nem lesz enyém a bölcsek köve, de szájsebészhez sem kell fordulnom.)
Azaz: várjunk csak! Mégsem bújhatok vissza a paplan alá, édesded szundikálásba merülve. Ott van a kis piszok: feketén – fehéren (de mégis inkább hófehéren) egy ősz hajszál. Na, most aztán reggelig agonizálhatok!

Nem mintha meglepne, hogy öregszem. Mindnyájan ezt tesszük, csak ugyebár más az, ha óvodás korunkban öregszünk iskolássá; más, ha tizenévesből válunk fiatalokká; és megint egészen más tészta, ha a derűs fiatalságból átcsúszunk a sötét középkorba. Pardon: a középkorúságba. Egyetlen kis ősz hajszál, és képzeletben készíthetjük is a végrendeletünket.
Most komolyan: miért vagyunk ennyire kiborulva egy kis semmiségtől?

Nehogy nekem valaki a reklámokkal jöjjön, a szemránckrémekkel vagy az agyonretusált narancsbőr-mentes nádszálkisasszonyokkal, akik mindenki szerint rondák, de mégis szépségideálnak számítanak! Nem: az „ősz hajszál”- para sokkal komolyabb dolog ennél.

Tulajdonképpen nem is az ősz hajszállal kezdődik. Óvodás koromban például attól féltem, hogy ha iskolás leszek, akkor minden megváltozik. Még véletlenül sem ülhetek rá ezen túl a húgom világoskék bilijére, és soha többé nem ihatok a kedvenc cumisüvegemből, mert ugyebár egy iskolás nagylány ilyet nem csinál. Amikor alsós lettem, azon izgultam, hogy milyen lesz felsősnek lenni, s mikor kiderült, hogy sokkal rosszabb, mint a tanító néni tyúkanyós szárnyai alatt biflázni az egyszeregyet, nos, akkor megvilágosodtam. Rájöttem, hogy ez egyre rosszabb lesz. Kiderült, hogy a korral egyre nehezebb akadályokat kell átugrani, és minél idősebbek vagyunk, annál többet várnak tőlünk. Tízévesen már kristálytisztán tudtam: öregedni szívás!

Azért, hogy ennyire nagy szívás, azt nem sejtettem. Hé, emberek! Miért nem készít fel senki arra, hogy az ősz hajszál vagy a szarkaláb kismiska ahhoz a sokkhoz képest, amit az első lelki ránc okoz. Hogy mi a lelki ránc? Mikor rádöbbensz: ugyanolyan idegesítően simítod ki napjában huszonhatszor az ágytakarót, mint az anyukád. Aztán az is eszedbe jut, hogy megfogadtad: te sosem leszel rigolyás… De mégis. Ráadásul a lelki ráncokhoz társulnak a szemkörnyékiek, és már kész is a katasztrófa.

Amíg az embert megbámulják a hangoskodó kamaszok a buszon, addig nincsen baj, viszont mikor udvariasan átadják a helyet, akkor már bűzlik valami. Amíg a barátnőinkkel a szívügyeinket vitatjuk meg, addig rendben vagyunk; ám mikor a szívritmuszavarunkat tárgyaljuk ki, az már az öregség biztos jele. Ha a strandon a kutyasétáltató fiú elkéri a telefonszámodat, az remek; ám ha megkér, hogy húzódj arrébb, mert lepisil a kutyája, az azt jelenti: futottak még kategóriás lettél. Ideje váltani.

Mellesleg ez nem a ráncokon múlik, de még csak nem is a narancsbőrön. Legalább is ezzel szoktuk magunkat nyugtatni. A lelki ráncok már fiatal korunkban is elcsúfíthatnak, és hiába van babapofink, mégis szipirtyóknak tűnhetünk satrafa-tempónk miatt. Blablabla. Szerintem sok jóságos csataló cserélne a gonosz zöldfülűekkel.

Akkor most a húszéveseké a világ? Vagy nem csak a húszéveseké? Rendben, játsszuk le!
- Annyiban könnyebb a zöldfülűek dolga, hogy reggel csak kipattannak az ágyból, és elég csak fogat mosniuk. Smink és puccparád nélkül is tökéletesek. Legalább is a csatalovakhoz képest, akiknek hosszas pimpillászkodás után sem tűnnek el szemük alól a karikák. Ám míg a vén csatalovak – táskás szem ide vagy oda – mindig a megfelelő ágyban ébrednek, addig a zöldfülűek - szép bőr ide vagy oda -, ezt nem mindig mondhatják el magukról.
- Azért is jobb zöldfülűnek lenni, mert akkoriban még szinte minden út nyitva áll előttünk. Álmodozhatunk, hogy majd így vagy úgy alakul az életünk, és még bármelyik bokorban megtalálhatjuk életünk szerelmét. Olyan ez, mint hinni a húsvéti nyusziban. De aztán egy szép napon kiderül, hogy nincs nyúl, és a csokitojást sem találjuk sehol sem… a vén csatalovak bölcsen bólogatnak. Hja, kérem: ilyen az élet, és semmin nem lepődnek meg. Nem tépik a hajukat, nem sírják vörösre a szemüket: már hozzászoktak a dolgok menetrendjéhez.
- Persze, ha egy zöldfülű meg akarja váltani a világot, akkor lehurrogják a munkahelyén, még ha a világ legjobb ötleteit is ontja. „Te ehhez még nem értesz, majd meglátod…” Viszont: ha vén csatalóvá érsz, már van egyfajta tekintélyed, pusztán az éveid száma miatt.
- Ugyan, melyik zöldfülűre nem néztek görbe szemmel, mikor buszon, metrón, villamoson lezöttyent egy szabad helyre? Naná: a fiatalok csak álljanak szépen, még ha sajog is a bokájuk. Ez egyfajta társadalmi közmegegyezés: sima a bőröd és csillog a hajad – ergo: nem érdemled meg, hogy leüljél. Végtére is nincs rád írva, hogy térdműtéted volt, vagy halálosan kimerültél. Vannak előnyei annak, ha vén csatalovakká változunk: senkinek nem kell bizonygatnod, hogy muszáj lecsücsülnöd. Elég csak fáradt arcodra pillantani, és mindenki bólint: megérdemled az ülőhelyet.
- Igaz: a zöldfülűekre van berendezkedve az egész divatvilág. A huszonöt év feletti modellek kész matuzsálemnek minősülnek! Csoda, hogy az a csataló, aki berzenkedik az otthonka és házi mamusz gondolatától, nehezen talál a korának megfelelő holmikat? Mert ugyebár egy zöldfülűn minden jól áll. Ha viharvert függönyt csavar magára, akkor is lesz olyan fickó, aki epekedve csorgatja utána a nyálát. Viszont ha egy csataló próbálkozik a függönnyel, akkor az elmebaj klasszikus esete forog fenn. Ki ne látott volna olyan élemedett hölgyet, aki strasszos sztreccs cuccban (jó kis nyelvtörő, nem?) feszített, és kissé hervatag bájait közszemlére tette? Bizony: nehéz feladvány előtt áll az a csataló, aki szeretne nőiesebben kinézni egy zsák krumplinál, de el akarja kerülni a pornóbohóc-külsőt.
- A zöldfülűek mindig feszengnek, ha náluk idősebbekkel hozza össze őket a sors. Kényszeres gyerek-komplexus tör ki rajtuk, és egyfolytában azon agyalnak, vajon kit tegezzenek, kit magázzanak: és egyébként is, az a banya biztos ki nem állhatja őket. Ismerős? A csatalovak viszont nagy magabiztossággal csevegnek bárkivel, mint valami hajdani nagyasszonyok. Nincs bennük szemernyi zavarodottság sem, és mindenkivel olyan nyájasak, mint egy mesebeli tündér-keresztanya. Nem fogalmazgatják magukban órákig a mondanivalójukat, és nem harapják le kínjukban a nyelvüket, ha ostobaságot mondtak. Ők már megtanulták: ez úgysem számít.
- A zöldfülűeket még izgatják a táskát: neszesszer, retikül, kisbőrönd, hátizsák, lakkból, antilopbőrből, krokodilusból. Luis Vuitton, hamis Gucci vagy egy kézműves batyu: a lényeg, hogy minden nap átpakolj egy másikba. A csatalovakat kizárólag a szem alatti táskák érdeklik, és soha, de soha nem akarnak újabbat szerezni.
- Viszont a csatalovak már ritkán követnek el olyan orbitális baklövéseket, mint amilyen a műanyag-fülbevaló vagy a lila cicanadrág. Szegény zöldfülűek még kísérleteznek mindazzal, amit a barátnő, a magazin vagy a tévéreklám ajánlott, így temérdek pénzt kidobnak az ablakon. Mert a csókálló rúzsról kiderült, hogy a csókot ugyan derekasan állja, de a kertészsalátát már nem; a nefelejcskék szemfestéktől az ember úgy néz ki, mint egy NDK-s guminő; a szupermatt alapozótól pedig ragyák nőnek az ember arcára. A csatalovak már nem kísérleteznek: tudják, mit akarnak, és soha nem vesznek sampont csak azért, mert olyan jópofa a flakonja.

Szóval akkor most melyik a jobb? Zöldfülűként szállni virágról virágra, vagy csatalóként kaptárt építeni, és anyakirálynőnek lenni benne? A válasz az, hogy nincs válasz. Ha megkérdezünk egy aggastyánt, mire emlékszik vissza legszívesebben az életéből, garantáltan az ifjúságát hozza elő, még ha éppen háborúk, diktatúrák vagy vérengzések nehezítették is a terepet. Soha, senki sem említi azokat a nyugodalmas, közbülső éveket az öregkor és a fiatalság között. Olyan, mintha csak tömőanyag lenne ez az ideát és odaát között. Jó, kényelmes tömőanyag: cirka két gyerekkel, netán válással és második házassággal, családi házzal és családi nyaralásokkal tömött időszak. Ennyire unalmas lenne, hogy öreg napjainkra az egészet elfelejtjük? Vagy csak azért felejtjük el, mert nem akarunk emlékezni arra, mikor elindultunk lefelé a lejtőn?
De mi a bajunk? Ezt akartuk, nem? Lelkes zöldfülűként mindenki arra hajt, hogy előteremtse a házat, az autót, a nyaralót, na meg a férjet (öltönyben és nyakkendőben) a gyerekekkel együtt. Akkor meg miért nem értékeljük eléggé ezt az egészet, mire csatalovak leszünk? Öregemberekként pedig miért felejtjük el az egészet? Mivel van bajunk?

Azt hiszem, rosszak az álmaink. Unalmasakat álmodunk zöldfülűként, és ennek a levét vén csatalóként isszuk meg. Nem a ráncainkkal van baj, de még csak nem is a narancsbőrünkkel. Nem a férjünk unalmas, nem a gyerekeink nemtörődömök, hanem az álmaink. Talán a lelki ráncainknak sem tenne rosszat, ha mernénk izgalmasabb álmokat szőni, sőt, esetleg még az ősz hajszálaink sem nyomasztanának annyira, ha nem unnánk annyira magunkat.
Hé, nem akarjuk kipróbálni ezt a dolgot?! Lehet, hogy épp most fedeztem fel a botoxnál sokkalta hatékonyabb fiatalító kúrát! Egy tesztet mindenképpen megér, nem? Álomra fel! Hátha így örökre fiatalok maradunk!