A fantasy-világ nem jön be mindenkinek. Öcsém például képtelen volt elolvasni azokat a kötelező olvasmányokat, melyekben hallucinációk, alakváltó szalamandrák vagy emberi testrészekből összetákolt monstrumok szerepeltek. Pedig mi ez a Bánk bánhoz képest, ahol minden hihető ugyan, mégis hihetetlen kínszenvedés végigrágni magát rajta a tanulóifjúságnak?! A legtöbb diák éppen ezért hálakönnyekkel a szemében veti rá magát Frankensteinre vagy Az arany virágcserépre, mondván: végre nem valami történelmi halálhörgés! Nos, öcsém a fehér holló tipikus esete: háborús dokumentumokat és harci repülőkről szóló idegtépően unalmas könyveket vígan elolvas, ám ha valami túlszökken a józan ész határán, azt képtelen tolerálni.
Vegyük például A gyűrűk urát. Tolkien mester remekét csak néhány elvetemült meri dögunalomnak nevezni, noha könyv formátumban kétszer olyan hosszú, mint az Egri csillagok, filmben mérve meg legalább ötször… A klasszikus „kvarcórás janicsár”- fiaskótól eltekintve nem volt rossz film a maga nemében a Gárdonyi-adaptáció sem, de A gyűrűk urával összevetni épp olyan lenne, mintha az óvodás keresztfiam akarna indulni azzal a cuki, világoskék háromkerekűjével a salakrally világbajnokságon. Az én öcsém mégis hajlandó lenne ötször egymás után végigülni Cecey Vicuska és Bornemissza Gergely kalandjait, mint egyetlen egyszer megnézni Frodót és a többieket.
Egyszer ugyan volt egy tétova próbálkozása, ami igencsak balul sült el. Egy hideg, februári napon a húgommal épp együtt teázgattunk, mikor valaki vadul nekifeküdt a kaputelefonnak bebocsátásért rimánkodva. Az öcsém volt: ámde milyen állapotban?! A havas eső jégkásává gyülemlett a gallérja mögött, szemüvegén ott kavargott London minden köde, ráadásul olyan elgyötört képet vágott, hogy egyből tudtuk: a randevúja nem sült el valami fényesen.
- Még jó, hogy nem! – roskadt le a kanapéra öcsém, és magába döntött egy vödörnyi tűzforró teát. – A fenébe! Leégettem a nyelvemet! Még ez is?! Ez életem legpocsékabb napja. Kezdjük azzal, hogy húsz percet vártam a lányra.
- De nem jött el. Vagy meglátott, és hazament – tippelgetett a húgom, de öcsém gyilkos pillantása beléfojtotta a szót.
- Eljött, de állítólag lerobbant a villamos, amin utazott. Ja, persze. Kipukkadt a kereke! – legyintett öcsém. – Mindegy, addigra úgyis bőrig áztam. Javasoltam, hogy üljünk be egy moziba. Tudjátok, olyan jó, meleg kis vacokba, ahol filmnézés ürügyén lehet csinálni ezt-azt. Csütörtök délután kettő órakor nincs nagy filmválaszték. Megnézhettük volna a Terrorbolygót, ami nem az a tipikus randizós film. Hacsak nem egy sorozatgyilkossal járunk; aztán ott volt A gyűrűk ura…
- Ezt nem hiszem el! Mióta vagy oda Gandalfért? – kérdezte a húgom.
- Ki az a Gandalf? Akiből kettő volt? – nézett bután az öcsém.
- Kevered a két Lottival. Gandalfból csak egy van. A másik az ellensége, Szarumán – magyaráztam.
- Hát, nekem egyformáknak tűntek azzal a hosszú kaporszakállukkal. Idegesítettek. Aztán ott volt az a kis néger gyerek, aki selypített. Leütöttem volna. Olyan hülye, torokhangon beszélt.
- Néger gyerek? Te mit láttál? Dokumentumfilmet az etióp éhezőkről? – emelte égnek szemeit a húgom.
- Szerintem a Gollamra gondol – csaptam homlokomra.
- Tényleg úgy hívták. Szóval nem néger volt? Gondoltam is, hogy brutálisan rasszista ez a mese. Csak azt nem értettem, hogy miért indultak el azok a gyerekek…
- Miféle gyerekek?! Mindjárt a kardomba dőlök! – kapott fejéhez a húgom. – Azok nem gyerekek, hanem hobbitok. Áruld el, mit értettél meg a filmből?
- A felénél kimentem – vont vállat az öcsém.
- És mi lett a lánnyal? – kérdeztem.
- Bent maradt. Neki tetszett.
- Képes voltál elpocsékolni a randidat? – álmélkodtunk a húgommal. – De hát olyan régóta szervezkedtél, hogy végre összejöjjön!
- Úgyis válás lett volna a vége. Még mindig jobb, hogy most derült ki, hogy ő a hobbitokat szereti, én meg a hobbirepülőket.

Hát, van ilyen: kinek a hobbit, kinek a hobbi. De várjunk csak: milyenek is a hobbitok? (Azon kívül, hogy gyapjas a tappancsuk.)
Biztosan ismer mindenki amolyan hobbitszerű embereket. Mások nyárspolgárnak neveznék őket: vagyis tőrőlmetszett átlagembernek, akik nélkül nem működne ez a civilizáció. Ezek az emberek mindig időben befizetik a csekkeket, és szent meggyőződésük, hogy a rendőrök társadalmunk oszlopai. Sosem kérdőjelezik meg a hivatalos véleményt, és udvariasan előreköszönnek az ismerőseiknek, s ha rájuk kerül a sor lépcsőház-takarításkor, minden kilincs és korlát fényesen fog ragyogni. A hobbitfélék egyfelől szörnyen unalmasak, másfelől szörnyen rendesek. Ezek nélkül a rendes, szabályszerű, kedves emberek nélkül éhséglázadások, palotaforradalmak, kalóztüntetések és anarchista puccsok törtek volna ki a földgolyón, szóval meg kell emelnünk előttük a kalapunkat: a hobbitoknak hála még van élet a Földön. Ha nem is túl izgalmas, de azért mégis élet…
Ezzel szemben a hobbiőrültek megszállottak és mániákusak. Fejlövésük van: mondja a köznyelv. Naná, olyan ez, mint egy háborúban szerzett, formás kis golyóbis, mely a szerencsétlen túlélő koponyájában ide-oda mászkál frontátvonulások idején, és nem hagyja nyugodni a „fejlövésest”. A hobbibolondok is így vannak ezzel: fejükbe vesznek valamit, és onnantól nincs megállás. Tulajdonképpen egy kis, mezei őrülettel máris átírják az életüket a Csodabogarak Nagykönyvébe.
Na de miféle csodabogarak is sorakoznak a gyűjteményünkben?
Először is ott vannak a Hétköznapi Bogarasok. Ők azok, akik szalvétát gyűjtenek, modelleznek, vagy tangóharmonikázni tanulnak, esetleg hüllőket szaporítanak, és kártyanaptárt csereberélnek. Nem vészesek: csak kicsit flúgosak, semmi több. Úgy is mondhatnánk: boldog emberek, akik találtak egy talpalatnyi földet, ahol elfelejtik a mindennapok nyűgeit, és belefeledkeznek a bélyegalbumukba, a bagolygyűjteményükbe, vagy a barkácsolásba. A hobbitok közt is akad pár bogaras, bár többnyire megrökönyödnek azon, ha valaki nem viselkedik okos, gyakorlatias és megbízható felnőtt módjára.
Másodjára ne feledkezzünk meg a Menekülő Mániákusakról. Várjunk csak: hogyan derítsük ki, bogarasak vagy mániákusak vagyunk-e? Egyszerű. Egy bogarasnak kisszerű örömöt szerez, ha a hobbijára gondol, míg a mániákust nagyszerű kényszer járja át ilyenkor. Mindjárt megmagyarázom! Vegyünk példának egy cipőfüggőt. Ha csupán bogaras, akkor minden nap lecsíp az uzsonnapénzből, hogy egy szép napon megvásárolhassa azt a meggypiros lakkbőr cipellőt. A mániákus viszont inkább zálogba csapja a férje svájci óráját, mert hirtelen ellenállhatatlan vágyat érez, hogy megszerezze a topánkát. Míg a bogaras szerényen megelégszik egy talpalatnyi idillel a valóság kellős közepén, addig a mániákus egy egész holdat akar, de azonnal. Bovaryné-effektus: mint a regényhősnő, aki kétségbeesetten habzsolt, falt, keresett valamit, amit boldogságnak neveznek. Igen: ez egyfajta menekülés a valóság elől. Nem kell ezt szégyellni, de nem árt felismerni, mert előbb-utóbb a pszichiátrián kötünk ki vele.
Volt egy osztálytársam, aki például kisgyerekkora óta képtelen volt ellenállni a csokoládénak. Nem nagy ügy – mondhatnánk, mert mindnyájan szeretjük a svájci csokit. De ez nem minden: az osztálytársam a fejébe vette, hogy ő márpedig egy alpesi csokoládégyárban fog dolgozni, mint fejlesztési tótumfaktum. Mindent megtett az ügy érdekében: külföldi szaklapokat olvasott, sőt, még a Három kívánságba is beírt, hogy találkozni szeretne a Boci csoki-gyár igazgatójával. (Ez ugyan nem jött be, viszont később beszökött egy gyárlátogatásra, és degeszre tömte magát kakaómasszával. Aztán a mentők vitték el.) Most Genfben él, és százhúsz kilót nyom ruha nélkül. Azt mondja boldog, de szerintem csak szörnyen kövér.
Lehet ennél feljebb csavarni a sebességet? Naná! Üdvözöllek a Megszállottak között! Persze nevezhetnénk őket elszállottaknak is, mert mérföldekkel a valóság felett lebegnek. Pontosabban: a piszlicsáré kis vekkercsörgéses, buszon tülekedős, piszkos és szomorú hétköznapok számukra nem jelentenek egyebet, mint kellemetlen kis bolhacsípéseket. Az elszállott megszállottak a saját kis hobbibarkács-világukban éldegélnek, és azt tekintik valóságosnak. Ó, de boldogok is ők! Kicsit ugyan ijesztőek, és nem: nem rájuk épül a fogyasztói társadalom, de attól még bűbájosak tudnak lenni a zsizsikjeikkel. Ismerek például egy idős bácsikát, aki már negyven esztendeje is éppen olyan operaőrült volt, mint manapság. Ó, félreértés ne essék: nem úgy, mint egy hagyományos Verdi-bolond! Azok bérletet vesznek, és végigkuporogják az évad összes előadását a kakasüllőn, kis látcsővel kukucskálnak, és talán halkan dúdolják a nyitányokat is. Ez a bácsika egészen más ligában játszik. Bizony: ő rendszeres házi előadásokat tart. Van hozzá miniatűr színpad, kis függöny és lego-emberkék, akikkel egy gramofon zenéjére végig lehet játszani az egész operát. A bácsika, aki imádja a zenét, de honnan is lenne pénze operabérletre, taxira és flancos szmokingra?, végig is játssza becsülettel a darabokat. Minden évadban más-más repertoárral természetesen, hiszen az igazi színházak is így csinálják…
Lehet azt mondani rá, hogy flúgos, de szerintem igazi zseni. Rájött arra, hogyan repülhet szárnyak nélkül. Míg a hobbitok bumfordi tányértalpukon róják a föld rögös útjait, addig a hobbibolondok képesek magasra emelkedni. Van, aki csak pár órácskára szabadul el a saját kis bogaraihoz; van, aki kétségbeesett sóvárgással csapkodva éli ki mániáit; van, aki örökre búcsút mond a valóságnak, és elszáll a boldogító képzelet szárnyán. Olyan ez, mint istent játszani: teremtünk magunknak egy kis darab Édenkertet. Csak vigyázzunk az emberekkel: Isten is ott követte el a tragikai vétséget, hogy beszabadította a fák közé a torzonborz Ádámot, és a kíváncsiskodó Évát. Ha a hobbiédenbe csak olyanokat engedünk be, akik nem figuráznak ki boldogító bolondériáink miatt, talán sikerül a Nagy Mű: boldogok leszünk.