Hogy mit értek „zavaros” alatt? Hát a virtuális valóságot! Szerintetek nem zavaros, hogy miként is repül át az információ földrészeken és óceánokon át, hogy valahol a távolban egy ismeretlen ember asztalán bepittyenjen az üzenetünk? Nem zavaros helyzet, hogy ismeretlen flótásokkal eshetünk akár életre szóló szerelembe, csak mert jókor klikkeltünk jó helyre? Nem furcsa, hogy anyáink, nagyanyáink és szépanyáink még álmaikban sem gondoltak volna efféle halászgatásra?

Ó, igen: a virtuális valóság nagyon is zavaros. Mégsem restellünk halászgatni benne, hiszen könnyen a hálónkba akadhat valami. Vagy valaki. Hajdanában-danában a hercegkisasszonyok hajukat fonogatva csücsültek az elefántcsonttoronyban, és várták a búsképű lovagot, aki vagy arra ügetett, vagy nem. Ők bizony nem pecázgattak, csak várták a sült galambot. Manapság bezzeg temérdek trükk áll rendelkezésünkre, hogy kifogjuk életünk aranyhalacskáját. Nézz csak körül a környezetedben, és kiderül: számtalan románc szövődik mostanság a szerelem világhálójában. Elég csak regisztrálni egy közösségi portálra, aztán megbütykölni a profilképedet némi Photoshoppal, és máris úgy dongnak körül az ismeretlen ismerősök, mint legyek a mézes bödönt. Persze azt tudni kell: aligha közülük fog kikerülni életed nagy szerelme. Bár ki tudja…

Ha villámfelmérést végeztél barátaid és barátnőid között, az is kiderült: bizony, sokan vannak, akik hoppon maradtak. Az angol fickó, akivel barátnőd egész éjszaka a Facebookon csevegett, hipp-hopp, köddé vált; a szomszédban lakó lány hiába váltott forró hangú sms-eket azzal a vonzó tolmácsfiúval, akit a görög társasutazáson ismert meg, a románc úgy foszlott szerte, mint a tengerparton vásárolt szalmatalpú szandál. A bátyád ugyan lelkesen levelezgetett egy jópofa nővel a neten, akiről azonban kiderült, hogy a valóságban cseppet sem jópofa, és cseppet sem nő… Mégis, hol válik zavaróvá a zavarosban halászgatás?

Valahol ott, ahol Tatjana és Anyegin kapcsolata is megfeneklett. Arrafelé, ahol az ifjú Werther bánatosan levelekbe foglalta keserveit, hogy aztán mélydepresszióba sodorja a németajkú lakosság jelentős részét valamikor a weimari klasszika korában. Úgy vagyunk ezzel, mint a jó öreg Don Quijote: szélmalomharcot vívunk, mert azt hisszük, a csatában elnyerjük Dulcinea kezét. És miként Dulcineáról kiderült, hogy csupán egy léha erkölcsű pórleányzó, úgy a mi titkos msn-es hódolónkról is lehull a lepel: mi pedig elhűlve konstatáljuk, hogy egy gyakorló elmebetegre pazaroltuk illúzióinkat.

Akkor miért is nem működik ez a halászgatás? Hát, először is: a pecázáshoz türelem kell. Temérdek lukas fenekű lábost, fél pár fuszeklit, kimustrált propellert kell partra vonszolnunk, mielőtt kifogjuk a kapitális zsákmányt. Azt a bizonyos Nagy Halat… Miért ne lenne ez ugyanígy az ismerkedés esetében is? Rengeteg defektes, flúgos, pszichopata pasas vagy nőszemély után előbb-utóbb csak sikerül ráakadnunk az Igazira, nem?

Aztán ott van a megfelelő pecabot kérdése is. (Nem, ezúttal teljesen ártatlan vagyok. Semmi disznóságra sem gondoltam, mikor a „pecabotot” emlegettem.) Aki igazán jó horgász akar lenni, az ilyen-olyan hiperszuper teleszkópos, villanócsalis csodabotokkal indul neki a pecászatnak. (Elképesztő, de a horgászmagazinok tele vannak efféle termékekkel. Mindig kíváncsi voltam, hogy kik veszik ezeket a lapokat. Persze a nagy ho-ho-ho-horgászoknak az nem fér a fejébe, hogy ki képes a pénzét olyan újságokra költeni, melyekben több tucatnyi hordhatatlan ruha sorjázik… Mindegy. Ez csupán mellékszál.) A lényeg az, hogy bár a párkeresés technológiája felgyorsult, s mi a világháló segítségével szinte bárkivel virtuális flörtbe kezdhetünk, a mi belső, lelki technikáink menthetetlenül elavultak maradtak.
Mert ugyan, mit ér a villámgyors üzenetváltás, ha ugyanolyan maflák vagyunk, mint Kármán József szívrepesztően szentimentalista hősnője, az a bizonyos Fanni a 18. századból? Mit ér, hogy profilfotóinkon felsorakoztatjuk az egész macakollekciót, ha reakcióinkban olyan félresikerültek vagyunk, hogy bármelyik Jane Austen - regényben főszerepet vállalhatnánk?

Ugyan már: ti is tudjátok, miről beszélek! Egyetlen éjszaka alatt rázúdítjuk a lelkivilágunkat a világ másik felén élő fickóra, aztán csodálkozunk, hogy elpályázik a balfenéken… Végtére is neki van igaza: mi pszichiátert és hódolót keresünk egy személyben, ő viszont csak egy kedves játszótársra vágyott, aki alkalmilag megbizsergeti szívtájékon. (Vagy másutt… Bocs lányok, de ez is előfordulhat.) Igen: tengermély érzelmeinket éppen úgy vissza kell fognunk a legelején, mint vérmes reményeinket. Ugyanis ha komolyabb románcra áhítozunk, ki kell szimatolnunk, miféle figura is a mi levélbarátunk.

Ismered azt a fajta fiút, akinek volt gyerekszobája? Ő az, aki fehér rózsával jelenik meg az első találkozótokon és lesegíti a kabátodat a színházban. Sosem mond kétértelmű vicceket, és fontosak számára a belső értékek. Nos, az efféle Grállovagok a lányos anyák álmai. Kár, hogy valóságban alig léteznek. Helyüket kezdik átvenni a menthetetlen lúzerek, akiktől a Mindenható mentsen meg minket. A lúzer azért udvarias, mert ez a maximum, amit nyújtani tud. Jómodora mögött izzadós tenyér és rosszul száradt kockás ing rejtezik… A Grállovagokkal más a helyzet. Kihalóban levő fajta, ezért jól vigyázz, ha mégis találkozol vele. Rá nem hatnak a 21. századi trükkök: neki minimum egy sárkányt kell prezentálnod, hogy beléd bolonduljon. Nosza! Levelezz vele titokzatosan! Legyél Te a királykisasszony, akit meg kell hódítania, és ehhez nem kell egyebet tenned, mint odaadóan alákérdezni. A Grállovagok imádnak a rászorultakon segíteni, megértően hallgatni: csak arra vigyázz, hogy ne váljál mellette nyafogó nyanyává. De ha égő házból, török háremből vagy elefántcsonttoronyból kell kiszabadulnod: ne habozz! Írj e-mailt a lovagodnak! Ha hosszas türelemjátékba fogsz, és ügyesen időzíted a leveleidet, előbb-utóbb csak felébreszt egy Csipkerózsika-csókkal…

Persze az is előfordulhat, hogy a világhálóba gabalyodva egy igazi Ragaccsal hoz össze a balszerencséd. Tudod: ő az a nyomulós fazon, aki zavarba ejtően személyeskedik, és az első két levél után személyes találkozót javasol. A fotóin harcművészként vagy egy motornak dőlve pózol (ami persze nem az övé), és az iwiw-en minden adatát titkosítja. Naná: mert ha életnagyságban találkozol vele, kiderül, hogy egy alacsony, kövér pacák, tele pattanással és komplexussal, te pedig alig győzöd lerázni a randevú végeztével. Ezzel csak azt éred el, hogy az összes létező üzenőfalra szitkozódó bejegyzéseket irkál rólad, névtelen telefonokkal zaklat, és a végén le kell cserélned a mobilszámodat… Pedig eleinte mennyire örültél, hogy végre akad egy férfi, aki rögvest válaszra méltat, és nem kell guvadó szemekkel lesned, vajon érkezett-e felelet a leveleidre. Naná, hogy érkezett, hiszen a Ragacsok mind ezt csinálják…

A legtöbb fiú a világháló túloldalán ennél sokkal egyszerűbb képlet: igen, ők a Játékosok. Bizony: jól hallottad, barátném – ők sokkal egyszerűbbek, mint gondolnánk. Ugye, fiúk? Erősítsetek meg hitemben: nem valami bonyolult lelki útvesztőként élitek meg, ha egy csinosnak, kedvesnek vagy eredetinek tűnő lánnyal hoz össze a sors. Egyszerűen játszani kezdetek, és kész.

Hogy miért játszanak a fiúk? Amiért a nők. Izgalomért. Csak hát már gyerekkorunkban el lett fuserálva minden: miközben mi a hajasbabáinkat fésülgettük, és történeteket játszottunk el a szakadt fülű plüssmacival, addig a fiúk a lendkerekes autóikat nekigurították a legóvárnak. Hogy miért? Semmiért. Csak úgy. Mert vicces volt, ahogy felborultak odabent a legóbábuk. Egyébként is: csak a lányok képesek ilyen hülyeséget kérdezni! A fiúk nem kérdeznek. Legalább is a Játékosok biztosan nem agonizálnak azon, hogy vajon mire gondolt a másik, mikor megkérdezte: mit szeret jobban: a villámlást vagy a szivárványt. Válaszolnak és kész. Vagy magukban azt mondják, hogy: „Öregem, ez a csaj meg van húzatva…”, és gyorsan kilépnek a chat-szobából. Ilyen egyszerű. Mi meg túlkombináljuk a dolgokat.
A Játékosok addig szeretnek csak játszani, amíg érdekli őket a dolog. Ha megunják a legóbabák felborítását, kaviccsal kezdik hajigálni a szomszéd macskáját. Ha elunják a levelezést, eltűnnek. Vagyis egyetlen lehetőségünk van, ha meg akarjuk fogni az Isten lábát: izgalmasnak lenni.

Ha már a pecázásnál tartunk: ez a csali. Ha a csukáknak csokit hajítunk be, sosem harapnak rá, bármennyire is imádja a horgász személy szerint a csemegét. A csukának csukacsali való. A fiúknak is azzal kell imponálni, amire ráharapnak. De mi izgatja a fiúkat? Na persze, kézenfekvő: a szex és az autók. Na de csak nem kezd el az ember telefonos prostiként viselkedni… és a Forma-1-et sem kell nézned pusztán azért, hogy levedd lábukról a fiúkat. Akkor mitévők legyünk?

Elárulok valamit: egy komoly pszichológiai felmérés szerint a férfiak hosszú távon a következő négy dolgot tartják fontosnak a nőkben: 1. egyéniség 2. jó megjelenés 3. értelem 4. humor. Vagyis mutasd meg bátran, ki vagy! Ne játszmázz. Csak játsszál! Ha nem tetszik a másiknak, amit kínálni tudsz, akkor semmi baj. Eltűnt, és nem levelezik Veled? Hurrá! Nem kell több időt vesztegetned arra, aki nem a te embered volt! (Igazából hálásnak kellene lennünk, ha valaki elegánsan lelép, hiszen nem rabolja felesleges udvariaskodásokkal az időnket. Ráadásul még bátran utálhatjuk is, amiért olyan faragatlan volt, hogy el sem köszönt. Jézusom, mégis mit várunk? Pezsgős búcsúvacsorát? El kell fogadnunk: a férfiak nem lacafacáznak körmönfont elköszönésekkel, csak lelépnek. Hát, eredjenek csak!)

Várjunk csak! A legjobb csali az, ha önmagunk vagyunk? Részben. De azért ott van az értelem meg a humor is. Mi is van velük? Nos, ha értelmesnek akarsz tűnni, akkor nincs más dolgod, mint érdeklődést tanúsítani a másik számára fontos dolgokban. Tegyél föl okos kérdéseket az atomfizikával vagy a futballszabályzattal kapcsolatban, és nyert ügyed van. Ugyanez a helyzet a humorral is: egyesek szerint a férfiak nem azt a nőt tartják humorosnak, aki jó vicceket mond, hanem aki nevet a férfiak viccein. Nos, ez igazán nem ördöngősség. Persze azért ne fogd vissza magad, ha valami pikáns poén jut eszedbe. Mint már mondtam: bár telefonprostinak nem kell lennünk, azért nem árt, ha a légköri zavarokon kívül más is vibrál a két fél között a levegőben. Végtére is ez adja a zavarosban halászás izgalmát: vajon lesz kapás? Vajon működik kettőnk között az a bizonyos kémia? Vajon Nőként tekint rám, s nem csupán egy aranyos jóbarátként?

Igen: ebben bizony van rizikó. De ha nem esünk neki a másiknak, mint bolond az anyjának, akkor nem is lesz semmi baj. Ha túl nagy a nyomás, a Játékosok elszelelnek. Mi pedig csücsülhetünk a számítógépünk előtt, és moroghatunk, amiért semmi sem sikerül… Ehelyett érdemes érdekesnek lenni: kérdezzünk meghökkentő, de izgalmas dolgokat. Írjuk meg, hogy épp az ablakban ülünk, a lábunkat lógázzuk, és a villámokat számoljuk; küldjünk mókás linkeket, vagy belevaló zeneszámokat neki; vagy csatoljuk azt a fotót, melyen csak az árnyképünk látszik egy elefántormány társaságában!

És ha még így is lekoptattak? Ha az összes trükköt bevetettük, és Anyegin ezzel együtt olajra lépett? Mitévők legyünk, ha hiába váltottunk pajzán üzeneteket, a végén mégsem lett a dologból randevú? Mit szúrtunk el?

Hogy mit szúrtunk el? Vagy mindent, vagy semmit! Mindent elszúrtunk, ha képtelenek voltunk megálljt parancsolni magunknak, és mániákusan küldözgettük az üzeneteket, mintha legalább is a Télapónak irkáltunk volna lappföldi kuckójába. Ez bizony nem nyerő. Tudni kell elhallgatni, mert ha nyomulunk, azzal mindent elrontunk. Bizony: a Játékosok szeretik, ha szeszélyes a játszótársuk, és nem kötelességtudó kisdobosok.

Ha pedig semmit sem szúrtunk el? Akkor veregessük vállon magunkat, és gondoljuk azt: egyetlen Anyegin sem érdemli meg, hogy siránkozzunk miatta.