Miért, ki szeret? Kinek a szívét tölti el jóleső öröm, mikor postai csekkekkel a kezében, hat cekkerrel a hóna alatt belebotlik egy irgalmatlanul hosszan kanyargó sorba éppen a posta előtt? Na ugye… aki ennek örül, az vagy hülye, vagy perverz.
Esetleg láttatok már olyan fogyókúrázó embert, aki boldogan várta, hogy elővehesse az ebédre eltett, párolt répakockákat?
Ugyan, ki ne nézné tűkön ülve a karóráján az időt, miközben a fodrásznál ott dobrokol arra várván, hogy végre lekerüljenek a fejéről az átkozott alufólia csíkok. (Igen, fiúk: azok a szőke fényreflexek a hajunkban röhejes tortúrák eredményeként kerülnek be. Manapság úgy nézünk ki a melírozás során, mint a mutáns droidok, de ez mind semmi ahhoz képest, hogy a kiérdemesült fodrászszalonokban miket műveltek annak idején melírozás címszó alatt. El tudjátok képzelni, hogy hajdan kiluggatott úszósapkát húztak a nők fejére, s a lyukakon át horgolótűvel húzkodták ki a szőkítésre váró tincseket?! És még mondja valaki, hogy a szépségért nem kell szenvedni.)
Előfordult már veletek, hogy egy borzalmasan unalmas tanóra alatt azt hittétek, időalagútba kerültetek, mert csak nem akart letelni az a fránya negyvenöt perc? (Persze mikor már azon filozofáltatok, hogy sikerül Einstein után szabadon megoldást találni a tér-idő kontinuum kérdésére, s talán aspirálhatnátok a Nobel-díjra is, hirtelen kicsöngettek…)
Esterházy Péter valahol azt írta egyszer, hogy a várakozás immorálissá tesz. Ezt szinte szállóigeként emlegettük barátnőimmel egyetemista korunkban, mikor csak nem jött a királyfi fehér lovon, helyette viszont a sors összehozott jó pár görénnyel, s mi komolyan gyilkosságot fontolgattunk olykor.
Nem: várakozni néha borzalmasan nehéz. De mégis: mire várakozunk szívesen?

Itt van például a karácsony. Én bizony egész évben várom a karácsonyt, és bevallom: néha nem röstellem nyár kellős-közepén kiszámolni, hogy még hányat kell aludni az ünnepig. Tudom: csudabogár vagyok, de az vesse rám az első követ, aki nem szereti a karácsonyt. Hogy ilyenek is akadnak? Tudom. Tele van a város rosszkedvű emberekkel, akik azt hajtogatják: „nyakunkon a karácsony”. Jézusom, úgy beszélnek az ünnepről, mintha a H1N1-járvány lenne! Mások azért morognak, mert „utálják a felhajtást”. Remek: amikor hétvégi nagybevásárlásról, vállalati partiról, ballagási összeröffenésről van szó, akkor senkinek sincsen baja a felhajtással. De karácsonykor tüstént fanyalogni szokás.
Aztán ott van az ajándék-mizéria. Csak én utálom azokat a felméréseket, melyek szerint az idei év „slágerajándéka” a semmire-sem-jó-de-nagyon-drága-kütyü lesz? Ha valaki egy elektromos ketyerével vagy egy gigantikus parfümmel lepne meg, esküszöm, hozzá is vágnám az ajándékot. Ennél rosszabb csak a frottír zokni vagy a konyhai törlőruha lenne…
Ajándékozni igenis jó dolog! Hogy van az, hogy mi, emberek, mégis elpancserkodjuk az egészet? Talán, mert túl sokat loholunk a bevásárlóközpontokban, ahol a végítélet harsonáiként bömbölnek a szirupos karácsonyi slágerek, és az egy négyzetméterre jutó népsűrűség garantáltan magasabb, mint Kína bármelyik bérkaszárnyájában…
Úgy tényleg nem jó várakozni, ha a hájas férfi beleliheg a nyakunkba, a hangoskodó kamasz pedig a sarkunkra tipor.

Hogy miért szeretek várakozni mindezek ellenére? Mert a karácsony igenis jó dolog! Csak az ajándékokat már húsvéttól fogva el kell kezdeni gyűjtögetni, és a plázákat széles ívben el kell kerülni. És a jó dolgokra valóban érdemes várni.

A legtöbbünknek az a baja a várakozással, hogy mindig célba szeretnénk érni. Ha dugóban csücsülünk, azért kapunk agyvérzést, mert esz a penész, amiért egy helyben toporgunk, ahelyett, hogy haladnánk. Ha attól a jó pasastól várunk telefont vagy üzenetet, percenként nézegetjük a mobilunkat, mert bizonyosságot akarunk. Igen: mi mindig a biztosra megyünk. Tudni akarjuk, vajon időben odaérünk-e, vajon kellünk-e annyira annak a szívdöglesztő szépfiúnak, hogy vegye a fáradságot, s felvegye velünk a kapcsolatot, és még sorolhatnánk.
Mások azért gyötrődnek, ha valami feltartóztatja őket, mert felesleges és elvesztegetett időnek érzik a várakozás perceit. Nekik volna egy javaslatom: annak idején, mikor kislány voltam, a testvéreimmel kitaláltunk pár bugyuta unaloműző játékot. Csak vészhelyzet esetén használtuk őket, és éppen ezért roppant különösnek tűntek. Ilyen „unaloműzőket” használok kígyózó sorok és unalmas órák esetén is. (Gimnazista koromban például megtanultam bal kézzel írni, csak hogy legyen valami szórakoztató az informatika órákon…)
Ha viszont az a bajod a várakozással, hogy megőrülsz, ha az utadba áll bárki és bármi, akkor sajnos nem tudok mást mondani: egókat behúzni! Bizony, az életben rengetegszer előfordul, hogy a dolgok nem a tervek szerint haladnak. És tudjátok mit? Ezek a legjobb fordulatai az életnek! Mert képzeld el: morogva álldogálsz a buszmegállóban, mert az a rusnya jármű már vagy húsz perce késik. És akkor: bumm! Vagy agyvérzést kapsz, vagy… találkozol életed szerelmével; találsz a földön egy tízezrest; összefutsz egy régi ismerőssel; felkérést kapsz egy mozifilm főszerepére; vagy csak egyszerűen látsz egy mókust a fán. Igen: jó tudni, hogy bármi megtörténhet.

Bármi. Még az is, hogy ezt az adventi időszakot (mely ugye várakozást és egyben eljövetelt is jelent) kivételesen nem pánikrohamokkal és plázabeli ökölharccal töltjük. Talán: bumm! Idén azt kapjuk karácsonyra, hogy megtanulunk örülni annak, hogy van mire várakoznunk.