Hát, kezdjük azzal, hogy a hóemberek és hóasszonyok bőre, nos… hófehér. Nem süttethetik a nagy, fehér hasukat a Kanári-szigeteken, de még egy szoláriumba sem ugorhatnak be némi potya-barnulásért. Ráadásul nemhogy nem XS-es a méretük, hanem jó esetben is felülről érintik az XXL-t. Szóval szegény hóemberek áldozatul estek a szépség fasizmusának, és lecsúsztak a divatgurui címről. Orruk répa, hajuk semmi… sőt, még a kalapjuk is csak egy ütött-kopott bilikom. Nem csoda, hogy kihalófélben vannak szegények…
Egyesek szerint a hóembereknek éppen úgy befellegzett, mint a dodó madárnak, a fehér tigrisnek vagy a dinoszauruszoknak. Nincs többé fehér karácsony, nuku szánkózás, semmi hógolyózásért bevésett intő. A sok freongázos dezodornak és atomreaktoroknak hála: befuccsol a biodiverzitás, és azon kívül, hogy kihal az emberiség, soha-soha nem építhetünk hóembereket. Mások szerint ugyan elolvad a jégsipka, de azért a téli zimankóknak még sokáig nem kell búcsút mondanunk. (Talán a civilizációnak igen, de ez részletkérdés.)
Amíg nem omlik össze teljesen a rendszer, minden évben leesik az első hó, és rendszerint készületlenül talál. Pedig hol van ez a régi, derekas telekhez képest, mikor Mátyást a Duna jegén királlyá választották! Nem is kell messze menni, hogy derékig érő havakra emlékezzünk, és boldogságos rendkívüli téli szünetre… Most meg pár centi havacskától agyembóliát kapunk, és pánikszerűen bemenekülünk a védett kis kuckónkba. Bezzeg gyerekkorunkban: kivágtattunk a kertbe, ráztuk a fenyők ágairól a havat, kutattunk a Mikulás lábnyomai után (melyek kísértetiesen hasonlítottak apukánk csízmájához), szánkóztunk a legkisebb vakondtúrások oldalán is, és nem bántuk, ha átázott a pufajkanadrág, a kesztyű, vagy nyakunkba hajítottak egy hógolyót.

A helyzet manapság egészen más: reggel kinézünk az ablakon, és hósubába öltözött a táj. Cseppet sem lírai megfogalmazásban feljajdulunk: „Ó, a nyavalya törje ki! Mit vegyek fel?” Mert természetesen tele van a gardrób kabátnak látszó tárgyakkal, melyek nem állják ki a hideg próbáját. Mert lássuk csak: a bokáig érő fekete, prémes holmi inkább színházba való, esetleg önkéntes hóseprésre, tekintettel a magam mögött húzott uszályra. A nagymamától örökölt barna irha ugyan meleg, de egyrészt szabadnapos grizzly medvének hihetnek a járókelők, másrészt van vagy fél mázsa. A három csípődzsekit kapásból szanálom, mint vesebetegségre hajlamosító tényezőt, végül megállapítom: muszáj egy meleg kabátot venni… majd leárazáskor. Addig valahogy kihúzom: Hmmm… ha mondjuk két dzsekit egymás fölé veszek, máris melegebb lesz. Hiába: meg kell tanulnom a leckét. A jó kabátnak két kritériuma van: meleg és van kapucnija. (Ilyet még nem találtam, de talán jövőre.) Ja, és a harmadik: nem igazi állatból készült.

A kapucni fontos elem, hiszen sapkája tizenéves kora óta nincs az emberfiának. Pedig hóesésben muszáj valamit a kobakunkra tenni, kivéve, ha nem akarunk egy kis agyhártya-gyulladást beszerezni a mínuszokban. Sapka helyett megteszi egy sál is, noha tény, hogy TeleTubbies-s benyomást kelthetünk benne. (Bár a húgom szerint úgy nézek ki ilyenkor, mint egy kommandósoktól űzött dél-amerikai maffiózó…) Végső elkeseredésünkben levághatjuk egy bő pulóverünk ujját is, de ez tényleg elég csöves megoldás. A kalap komikusan fest a hóesésben, és ha valaki esernyővel sétál ilyenkor, végképp leírja magát. Nincs mese, be kell szerezni egy békebeli sipkát. Lehetőleg pompom nélkül.

Ha már éppen eléggé kiborultak tanácsaimon a divatlapok olvasói, akik megszokták, hogy csakis a trend és a sikk számít, ne is olvassák tovább, hogy mit diktál a józan ész, mert most jön csak a java.
Sál, sapka, kabát: kipipálva. Akinek lefagyásra hajlamosak az ujjai, szerezzen be gyorsan egy pár számmal nagyobb kesztyűt, mint a mancsa (a szűk ujjakban ugyanis virslire fagy a kezünk). Ha ez megvan, a boldog nyár emlékeit őrző gömbölyű kavicsok közül két méretesebb példányt tegyen be a sütőbe, és melegítse fel őket. Nem, ez nem valami tébolyult szakácskönyv, hanem ismét egy trükk a túléléshez. A felforrósodott kavicsot be kell dugni a kesztyűnkbe, és egy darabig magunkkal visszük a meleget.
Az igazán hektikus kérdés csízma-fronton jelentkezik. Természetesen a hótaposó ki van zárva, ráadásul ki tudja, hol árulnak manapság a nyolcvanas éveket idéző, pufajkás szárú darabokat? A többi fazon ezzel szemben alkalmatlan a hótaposásra. Noha csinos kis lógantyúk, szegecsek, lakkbetétek ékesítik kedvenc darabjainkat, a hó láttán retirálnak, és végső megadásra hajtják fejüket. Vagyis inkább sarkukat, mert általában az első jégtócsán a cipősarok int végső búcsút nekünk. Aztán az orránál megkezdődik a beázás, s mire beérünk a munkahelyünkre, már kezdődhet is az amputáció. Ha valami csoda folytán megússzuk, gyakran hajlamosak vagyunk csízmába bújt lábbal tölteni a napot, ami rossz, hiszen: 1. nagyon melegünk lesz 2. odakint ezért iszonyatosan fázni fogunk 3. a gusztustalanabb részét nem is ecsetelném a dolognak… Elég az hozzá, hogy sarkkutató-felszerelésünk alapdarabja a váltócipő nagymamás intézménye.

Már azt hisszük, minden megvan ahhoz, hogy sikeresen eljussunk A-ból B-be, de nem számoltunk az olyan útakadályokkal, mint a glatteis, magyarosabb nevén: tükörjég. Vannak, akik a gigantikus gyapjúzoknira esküsznek, melyet a csízmára kell húzni, és máris kivédjük a csúszkálást… Hát, nem tudom. Bár nem divatbemutatóra készülünk, hanem a túlélésre, azért bohócot nem kell csinálni magunkból. Marad a hegymászó-boltok praktikus kis karmantyúja, melyet fel lehet csatolni a cipőnkre, és a vaskarmocskák bele fognak kapaszkodni - helyettünk is – a tükörjégbe. Egy bibi van csak: magas sarkúra nem igazán lehet feloperálni…

Rendben van: úgy beöltöztünk, mint egy jeti, de mégis van némi hiányérzetünk. Hát persze: a termosz! Egy kis forró tea sosem árt, ha ott lötyög az oldalunkon, de ami a legfontosabb: mindig legyen kéznél zsebkendő! Mert a sunyi nátha ott csap le, ahol nem számítanánk. Fél kézzel a táskánkat szorongatjuk, másikkal a korlátba kapaszkodunk a meredek lépcsős sikátorban, mely persze csupa jég, és bumm! Elered az orrunk. Óvatosan eleresztjük a korlátot, levesszük a kesztyűt. Óvatosan a fogunk közé vesszük, nehogy leessen a latyakba. Kihúzzuk a cipzárt, kotorászunk. Hurrá: megcsípünk egy zsebkendőt. Megfontoltan orrot fújnánk, de a hidegtől elfagyott ujjainknak köszönhetően kipöcköljük a fogaink közt tartott kesztyűt. Utána kapnánk reflexből, de megcsúszunk, s míg egyensúlyunkért küzdünk, a táska tartalma már a hóban hever, rossz esetben a zsebkendő mellé fújtuk az orrunkat, épp a tenyerünkbe. Fuuuuj! Egyszerűen katasztrófa!

Persze ez semmi ahhoz képest, amit déd- vagy nagyapáink a Don-kanyarnál éltek át. Ott élet-halál kérdése volt, hogy ki milyen leleményességgel őrzi meg az utolsó csepp meleget. Mostanában könnyű dolgunk van a téllel: nem is értem, mit nyafogunk? Miből vagyunk mi: cukorból? Nos, igen. S mint tudjuk, a cukor, ha hó éri, szétázik.