Nem vitás, hogy karácsony az első számú kedvencünk az ünnepek között. Ki hallott már olyat, hogy valaki május elsejét várja gőzerővel, netán március idusára takarítja ki a lakást, vagy eszeveszett ajándék-vásárlásba kezd pünkösd előtt? Hiába: karácsony az örök favorit.
Márai Sándor azt írta valahol, hogy lilagőzös, lelkes és lázadó ifjúságában eltökélte: saját naptár szerint fog élni. Az újévet nem január elsején kezdi; karácsony helyett akkor ajándékozza meg szeretteit, mikor belső késztetést érez rá; sőt, még a hét első napja is szerdára esett a saját különbejáratú naptárában. Hogy aztán mi lett a saját időszámítással? Befuccsolt. Befuccsolt, mert az ünnepek erősebbek nálunk. Két vállra fektetnek, mert sokkal mélyebben gyökereznek, mint a hülye bevásárló központok műfenyői és Jingle Bells-t harsogó hangszórói. (Pedig Márai idejében még híre-hamva sem volt a multikultinak.)
Na jó: akkor maradjunk a Húsvét – Mikulás – Karácsony tengely mentén. Ti eljátszottatok a gondolattal valaha is: melyik napot testesítenétek meg legszívesebben a naptárban? Igen: jóformán mindnyájan karácsonnyá szeretnénk válni: ajándékos, melegséges, boldogságos ünneppé. Csak hát, barátocskáim, ez nem így működik. A legtöbben, sajnos, átlagos hétköznapok vagyunk. Jó esetben nem péntek tizenharmadikák, és nem is valami nyálkás, trutyis februári hétfő reggelek, hanem szerencsésebb helyzetben vidám péntek esték némi bulista beütéssel, esetleg munkaszüneti napok, vagy álomszuszék vasárnapok… De hogy ünnepekké nőjük ki magunkat, az bizony kemény dió. Én már régen nem aspirálok a karácsonyi pozícióra. Megelégednék egy titokzatos, csizmába csokoládét dugdosó mikulási tisztséggel is, de ahhoz keményen gyúrnom kell még… Talán egy krampuszig sikerül feltornázni magamat. Elég az hozzá, hogy mindnyájan azért születtünk erre a Földre, hogy ünnepnappá váljunk.
Bizony, akkor van értelme az életünknek, ha valaki(k) számára ünneppé válunk, és beragyogjuk azt a szeletke valóságot, ahová a véletlen következtében világra landoltunk. Szóval lehet választani: drámai húsvét vagy meghitt karácsony, esetleg meglepő Mikulás vagy önfeledt Szilveszter akarunk lenni… Mert az ünnepek miatt éri meg végigleisztolni a hétköznapokat.
Vagy mégsem?
Hiszen az életünk legtöbb pillanata mégsem egyéb, mint száraz, szürke, olykor nehézkes hétköznap. Ha nem így lenne, Örök Karácsonyban élnénk.
Örök Karácsony? Hmmm… nem is olyan rossz ötlet. Vagy mégis? Képzeljétek csak el: minden nap degeszre ennénk magunkat a nagyi isteni, foszlós bejglijével, aztán teli hassal eldünnyögnénk a Mennyből az angyalt, hogy a meglepetések izgatott bontogatásáról már ne is essék szó. Állandóan örömtől csillogó, izgatott szempárokat látnánk, de örökké tülekednünk kéne a vásárlási láz tébolyában égő embertömegben is. Hamarosan kipusztulnának az esőerdők, mert a temérdek csomagolópapír felemésztené a maradék készleteinket. Arról nem is beszélve, hogy ha mindig karácsony lenne, folyton hallanánk az alattunk lakó család üvöltözését, ugyanis náluk nincsen karácsony ajtócsapkodás, zokogás és jénaitál-tördösés nélkül… Minden éjfélkor felriadnánk a templomi harangok zúgására, és sosem tudnánk eldönteni: vajon sikerült a lehető legjobb ajándékkal előrukkolnunk?
Szóval az Örök Karácsonynak vannak tagadhatatlan hátulütői. De mégis: miért van az, hogy folyton ezt az ünnepet várjuk? Már gyerekkorunkban is tűkön ülve számláltuk a napokat, és még most is izgatottan gondolunk arra, hogy milyen jó lesz a karácsonyfa alatt békésen könyveket olvasni, miközben a háttérben halkan szól a Csendes éj… Minden porcikánkkal várjuk a percet, mikor a világ legjobb ajándékát végre átnyújthatjuk a barátainknak, és még ha odakozmál is az ünnepi vacsora, akkor is boldogok leszünk. (Vagy vannak köztetek olyanok, akik kiborulnak az ünneptől, és ugyanolyan frusztráltak lesznek, mint a jénaitál-tördelő család? Van, aki nem is várja a karácsonyt, mert felesleges pénzkidobásnak tartja az egész felhajtást? Nos, azoknak ajánlom, hogy sürgősen olvassák el Dickens Karácsonyi énekét. Ha nem akarnak a pancser főhős sorsára jutni, még nem késő reformokat bevezetniük.)
Szóval tagadhatatlan: a világ boldogabbik része majd megőrül azért, hogy végre Szenteste legyen, és aztán csüggedten csücsül az ünnep frissen kihűlt romjain. De mégis, miért? Miért búslakodunk? Netán mégis Örök Karácsonyt szeretnénk?
Mi a megoldás? Hölgyeim, uraim: figyelem. Igenis létezik Örök Karácsony. A kulisszák ugyan változnak, de a szívünkben igenis minden nap megszülethet az ünnepi öröm. Mert igenis minden napunk lehet ünnepnap, ha mi is akarjuk. „Hogyan? Mit beszél ez itt?” – tehetnétek fel a kérdést. Bizony, jól hallottátok: az ünnep mi magunk vagyunk. Ha nem morcos képpel kelünk fel hétfő hajnalban, és nem mordulunk rá a buszmegállóban ténfergő hajléktalanra; ha képesek vagyunk elhinni: minden napban ott rejtőzik az esély, hogy életünk legszebb napja lesz, akkor jó úton haladunk az Örök Karácsony felé járván. Mert igaza volt Márainak: rajtunk múlik, hogy mit ünneplünk egy átlagos hétköznapon. Ha észrevesszük azt az apróságot, amit az élet ajándékul rejtett el a legunalmasabb és legnyúlósabb januári napon, akkor bizony karácsonyi fények gyúlnak a lelkünkben. Sőt, ragyogni fogunk, akárcsak a feldíszített fenyőfák.
