Azon kívül, hogy egy rakat mátós fickó lődörög mindenhol, éjféli tapizásra vágyva? Most komolyan: ez kérdés? Na, jó: a Szilveszter gáz. Persze akad, akinek összejön egy jó buli (vagy sok jó buli), de azoknak az év bármelyik napján sikerül eldobniuk az agyukat, szóval nem nagy kunszt a szilveszteri rutingyakorlat bemutatása.
Kezdjük egy testen kívüli élménnyel: nem, nem arra gondolok, hogy részegen, egy szőnyegbe csavarva fekszünk egy árok mélyén félkeményre fagyva, hanem mikor képesek vagyunk felülemelkedni az össznépi dorbézoláson, s rájövünk – itt bizony bűzlik valami.

Először is számoljunk le a bulihuligánokkal. Ők azok, akik whiskyvel locsolják a mandulájukat, aztán két tucat lányt gyors egymásutánban befűznek, majd lekoptatnak (vagy a házigazda fürdőkádjában /hálószobájában /spájzpolcán horizontálba raknak), egyik partiról a másikba cikáznak, és azt hiszik, ők a Menő Jenők. Hát, nem azok. Szimpla lúzerek, akiknek a szilveszteri buli az egyetlen kitörési pontjuk. Hogy óvakodjunk-e tőlük? Ugyan! Egyszerűen csak csináljunk hülyét belőlük. Végtére is: jogunk van egy kis szórakozáshoz, nem? Ha valamelyik nagymenő bepróbálkozna a szokásosan sablonos szöveggel: „Ismerős vagy, bébi! Nem találkoztunk mi már valahol?” – nos, ártatlan képpel válaszoljunk valami ilyesmit: „Jézusom, dehogynem! Te vagy az a pasas a tévéből. De melyik műsorban is láttalak? Hát persze! Te reklámozod a csípőprotézist a Teleshopban!”

Másodszor: a szilveszteri bulik nagy százaléka hányással végződik. Kisebb százaléka terhességgel, vagy azzal, hogy egy nagyon hülye és nagyon idegen fickó mellett ébred az ember szerencsétlen lánya. Pocsék évkezdés, nem? Mindezt miért? Mert kevesen merik bevállalni azt, hogy Szilveszterkor otthon maradnak a fenekükön. Pedig fogadni mernék, hogy a sok embernek semmi kedve sincs kimozdulni a nyálkás, hideg időben, és ismeretlen emberekkel összepréselődve olcsó pezsgőt vedelni egy ismerős ismerősének a lakásában… Hja, ciki azt mondani, ha megkérdezik, milyen terveink vannak Szilveszterre, hogy: „ja, én olvasni fogok otthon az ágyamban.” Már megint egy társadalmi elvárás, aminek semmi értelme. Mert mint már mondtam: a Szilveszter bűzlik.

Bűzlik, és nemcsak a másnaposok moslék szagától; nemcsak az olcsó piától és a pirosra izzadt táncolók tömegétől, hanem attól, hogy az emberek fele nem is érzi jól magát. Csak megpróbál úgy tenni, mintha… A bulihuligánok azt mímelik, mintha jófejek lennének. A máskor nyuszi lányok megpróbálják elhitetni a világgal (és magukkal), hogy bevállalósak, lazák és született sztriptíztáncosnők. A szülők azzal áltatják magukat, hogy csemetéik a házibuliban dominóznak egymással és gyerekpezsgőt kortyolgatnak, miközben a mamuszban üldögélő nyugdíjasok a szilveszteri tévéadást bömböltetve azt szeretnék hinni, hogy megadják a módját az óév búcsúztatásának. Ja, és a kötelező virslifalásról már ne is essék szó: könyörgöm, ki az, aki normális esetben hentesipari hulladékból összetákolt, bélbe töltött trutymót akarna enni egy buliban?! (Hogy aztán éjfélkor virsliszagú szájjal próbáljon lecsókolni egy ellenkező nemű egyedet. Vagy éppen azonosat.)

Szóval utálom a Szilvesztert, mert az emberek nagy része kényszeresen jól akarja érezni magát, muszájból bulizik (bár ezt kevesen ismerik be, de egy pszichiáter kanapéján gyorsan kiderülne az igazság), ja, és aki őszintén, teljes szívvel-lélekkel veti bele magát a tobzódásba, az meg gyakran úgy viselkedik, mint egy totális idióta.

Igen: harmadszorra nem árt szemügyre venni, hogy milyen is egy „jó buli”.
Vannak, akik a klasszikus házibulikat kedvelik. Hát, én nem tartozom ezek közé. Ugyan: egy rakás retardált napközis társasjátékot játszik? Mi ez? Felsős osztálykirándulás? Nekem ugyan nem buli hajnalig fent maradni csak azért, hogy pár zacskó keksz és néhány szikkadt szendvics társaságában Activity-t játsszak, aztán megnézzem a Star Wars ikszedik részét.
Aztán vannak a „jóarc” házibulik: vagyis maximális kakaón bömböl a zene (általában a legerőszakosabb bulista ízlését tükrözve), az emberek vörösboros kólát és sört vedelnek, a konyhában pár vesztes megállás nélkül kaját készít vagy mosogat, és a végén mindenki alkoholtócsákban hajtja nyugovóra a fejét a Limbóhintó zenéjére. Na neeeeeeem!
Oké, nézzük tovább, mi folyik a szórakozóhelyeken. (A kocsmákat hanyagoljuk: ott a megbízható törzsközönség sosem csinál mást, mint nyerőgép-automatázik és a baltával is vághatatlan füstfelhők közepette tablettás bort locsol kiszáradt torkába.) Tehát: adott egy „szórakozóhely”, ami persze számomra nem igazán nyújt szórakozást. Kezdjük azzal, hogy már a ruhatárnál úgy érzi magát a merész bulimacska, mintha Kína összlakosságával vetekedő létszámú ember venné körül, s a helyzet csak fokozódik, mikor sikerül valamelyik terembe bepréselődni, ahol természetesen egyetlen árva szót sem hallani, cserében viszont úgy villóznak a fények, mintha épp kommandósok vallatnák az egybegyűlteket. Remek. Aki ezt kibírja józanul, annak jó bulizást kívánok. Akinek viszont némi szeszre van szüksége, azt üdvözlöm a földi pokolban. Kétségbeesett és hosszas pankráció után sikerül szerezni egy pohár italt. (Amelynek jelentős része persze ráömlik a ruhánkra a nagy lökdösődésben.) Ha mégis sikerül elégséges folyadék-utánpótlást szerezni, akkor egy fél órán belül garantált, hogy a veseműködésünknek hála, újabb kétségbeesett és hosszas pankráció következik a mosdóig, ahol egészen biztosan lesz szerencsénk néhány rókázó felebarátunkhoz. Ha meg visszaverekedtük magunkat a társaságunkhoz, kezdetét veszi a kareoke, aminél elbaltázottabb földi találmányt még nem láttam. Imádom, ha részeg emberek kappanhangú tolmácsolásában hallhatom a nagy slágereket…
Ez jó bulinak tűnik? Nekem ugyan nem. Akkor menjünk tovább, hátha sikerül felkutatnunk egy jó helyet. Hopp! Már meg is érkeztünk a szilveszteri rémálom következő fokozatához: a láncbulisták Mekkájához. Értem én a filozófiát: keress, kutass, élvezd az életet és ne ragadj le sehol. Szép, buddhista gondolat. Kövesd az áramlást! Bár kötve hiszem, hogy Buddha a köldökét szemlélve azon filózott, vajon melyik partin vannak ütősebb pasik vagy dögösebb csajok. Persze ez is egy szempont. Fontos szempont, de kizárt, hogy így fogjuk megcsípni életünk legjobb buliját. Vagy éppenséggel életünk szerelmét. De még talán életünk legjobb numeráját sem…

Most már mindenki fujjol rám: mi baja van ennek a savanyújóskának a szilveszterezéssel? Biztosan valami frusztráció… Komolyra fordítva a szót: igenis vannak jó bulik. Csak ritkán jön össze, hogy megfelelő emberek gyűljenek össze a megfelelő helyen. Semmi bajom a Szilveszterrel. Az emberekkel van bajom. Nem szeretem ezt a középkori haláltáncra emlékeztető, önmagából kiforduló, eldobom-az-agyam világot. Pláne, mert a Szilveszter csupán egy tetszőleges nap a sok közül. Lehetne az év vége egy egészen más napon is. Csupán a Juliánusz-naptárnak (meg később a Gergely-féle reformnak) köszönhetjük, hogy éppen december 31. az év vége. Különben is: miért örülünk annak, hogy véget ért egy esztendő? Öregebbek lettünk. Ennyi. Ezen nincs mit ünnepelni. Különben is: amilyen őrült és eszeveszett a Szilveszter éjszakája, annyira nyomott és búbánatos az év első napja. Csupa macskajaj, csupa morcos arc, csupa zavaros emlékfoszlány… Márpedig én utálom morcosan kezdeni az új évet. Ezen még az sem segít, hogy mindenki görcsös fogadkozásba kezd: leszokom a dohányzásról (kivéve, ha társaságban vagyok), soha többé nem iszom alkoholt (csak konyakmeggyet, meg krémlikőrt, esetleg koktélt), most már tényleg fogyókúrázni kezdek (de anyáméknak rosszul esne, ha visszautasítanám azt a nagy tál tiramisut)… Olyan keserves ez az egész. Mintha az emberiség még mindig képtelen lenne túllépni azon, hogy a világ változik, az idő múlik, egyik év jön, a másik év megy… Mi ebben a nehéz?
Őszintén? Minden.
Abszolút megértek mindenkit, aki belemenekül a társaságba, a tombolásba, a féktelen jókedvbe, csak hogy ne kelljen szembenézni az idő intézményesített múlásával. Hogy ne kelljen arra gondolni, hogy „Úristen! Mi jön jövőre?!”. Hogy ne együk a kefét azon, mit rontottunk el az előző évben. Igen: az emberiség nagy része azért üti ki magát, mert még a legrosszabb buli is jobb annál, mint szembesülni a halál és elmúlás gondolatával.

Akkor most fogadjuk el az első buli-meghívást valami acid-partira? Ó, nem! Van egy B-tervem. Mondjuk, töltsük olyanokkal az év utolsó napját, akiket tényleg szeretünk. Vagy bánom is én: ha nincs kedvünk kimozdulni, maradjunk otthon, vegyünk egy habfürdőt és feküdjünk le kilenckor. (Aztán egye fene: ha valaki megkérdezi, mit csináltunk, feleljük, hogy „nem publikus”… Mindenki azt fogja gondolni, hogy exkluzív orgián vettünk legalább is részt, vagy mi voltunk azok a símaszkos bankrablók, akik meglovasították a nemzet nem létező aranyát.) Esetleg tegyünk valami nagy őrültséget, amitől emlékezetes lesz ez a nap, de könyörgöm: ne hagyjuk, hogy valaki a kabátunkra hányjon vagy konfettit szórjon a hajunkba!

Hogy egyik ötlet sem tetszik? Akkor elárulom az én titkos C-tervemet. Nálam nem december 31-én van vége az évnek. Egyszerűen saját időszámítást vezettem be. Temérdek kultúrában más időpontra esik az újév, elég csak egyet kiválasztani, és már meg is oldottuk a gordiuszi csomót. Ha például szeptember tizedikén kezdődik a saját újéved, ugyan ki tart vissza attól, hogy szabad akaratodból dönts a szilveszteri buli mellett, vagy éppenséggel ellene? Senki! Vége a január elsejei depressziónak, ha máskor tartod az újévet. Bingó! Ugye milyen egyszerű? Jövőre rendezz partit a saját újéveden, és meglátod: ez valami egészen felszabadító érzés lesz. Kipróbálod? Ha nem jön be, legfeljebb visszatérsz a jó, öreg, elkoptatott december 31-hez. Boldog új évet!