Nos, Dr Watson, a magyarázat egyszerű: a csontvázat azért rejtegetjük, mert csapnivaló szobadísz. Ugyan már: ha a lakberendezőnk nem Drakula gróf személyesen, akkor az efféle morbid kellékeket igyekszünk eltüntetni az életünkből. Világos, nem? Ha vendégségbe megyünk, először feltérképezzük a terepet: ha az előszobában rálépünk egy gumicsirkére, akkor vendéglátónk vagy perverz, vagy kutyát tart. Ha a fogason kósza gumibugyira bukkanunk, akkor házigazdánk nagy eséllyel a végkimerülés határán álló családanya, de akár az is előfordulhat, hogy övé a világ leggyengébb húgyhólyagja… Sok meglepő holmival találkozhatunk, ha vendégségben járunk, ám a csontvázakat még a legmeredekebb helyeken is a szekrényekben tartják. Persze-persze: a csontváz csupán életünk nagy lebőgéseinek metaforája, de akkor is igaz, ami igaz: utáljuk, ha kiderülnek kínos titkaink.

Ugye, milyen kellemetlen lenne, ha mindenki tudomást szerezne arról, hogy a munkahelyeden a mosdóba zárkózva grimaszokat vágsz a tükörben? Ennél csak az lenne kínosabb, ha a főnököd megtudná: te írtad fel a vécétartályra azt a disznó versikét róla, miután úgy legorombított az értekezleten. Ez persze mind semmi, hiszen biztosan előfordult, hogy a lehető legrosszabbkor valóban kiborult a bili, és a csontváz, amelyet gondosan rejtegettél, közszemlére került. Emlékszel, mikor reggel kapkodva öltöztél, és nem vetted észre, hogy a nadrágod szárában ott rejtőzött egy szárításkor elkallódott bugyi? Egy bugyi, ami alamuszin kicsusszant rejtekhelyéről, mikor a kávéautomatánál sorban álltál…? Na, dereng már milyen érzés pipacspirosra gyulladt fejjel állni a meghökkent, elborzadt vagy édesdeden mulató pillantások kereszttüzében? Ó, valóban nem ismerős?! Akkor hadd emlékeztesselek arra, mikor leszánkáztál a lépcsőn, kezedben egy dobozos üdítővel, amit éppen felnyitottál, s miközben végiglocsoltad vele a nadrágodat, még a táskád is elszabadult, hogy egy idős bácsi gyomorszájában landoljon odalent. Vagy mikor véletlenségből az anyukádnak küldted el az sms-t, melyben a barátnőddel tudatni akartad: végre randevúztál azzal az álomfickóval, és micsoda mocskos dolgokat szerettél volna tenni vele… Akinek ezek után sem ugrik be, milyen kínos, ha legféltettebb titkaink napvilágra kerülnek, gondoljon a klasszikus rémálomra: fontos tárgyaláson / lánykérésen / előadáson / konferencián vagyunk, és hirtelen rájövünk: nincsen rajtunk ruha! Vagy csak az a cuki macis mamusz, amit alsós korunkban kaptunk, és évek óta nem is gondoltunk rá… Ugye, milyen zavarba ejtő? Ilyen érzés az, ha a csontváz váratlanul visszavág.

Jobb, ha tudjuk: többféle csontváz létezik. Mint ahogyan nem mindegy, békát boncolsz-e az iskolai fakultáción, vagy éppenséggel te vagy Hasfelmetsző Jack. Titkaink lehetnek őrült nagyok és irtó kicsinyesek egyaránt. Furcsa, de ezek a pitiáner apróságok sokszor kínosabbak, mintha kiderülne: igazából a maffiának dolgozunk, és tegnap nyírtunk ki három kínait egy sikátorban. Amikor egy nagy horderejű titokról hullik le a lepel, senki sem szisszen fel, hogy „de gáz!” Tiszteletteljes csönd övezi, ha kiderül: titokban sztriptíztáncos vagy; álnéven bankokat rabolsz; gyógyíthatatlan betegségben szenvedsz; egy anarchista mozgalom aktivistája lettél, esetleg te vagy James Bond (vagy az ügyeletes Bond-lány). Ha ilyesmibe keveredsz, akkor kirúghatnak a munkahelyedről, letartóztathatnak vagy meghalhatsz, szakíthat veled a párod, sőt, még a becsületeden is örökre csorba eshet, de senki sem mondja azt mosollyal a szája szegletében, hogy „de gáz”. Ezeket a csontvázakat azért rejtegetjük, mert a lebukás veszélye fenyeget, nem pedig a lebőgésé. A lebukás: oltári pofon. A lebőgés: vizeslufi a gatyádba. Mégis kevesen palástolnak drámai titkokat, viszont mindnyájunk élete telis-tele van vizeslufikkal.

Mégis mi az, amit rejtegetünk? Hogy számba tudjuk venni a hosszadalmas listát, előbb fel kell tenni a kérdést: miért rejtegetjük a szennyesünket? A válasz egyszerű: presztízsből. Senki sem venne komolyan, ha kiderülne: még mindig a kopott plüssmacinkkal alszunk; hogy éjszakánként megdézsmáljuk a hűtőszekrényt; hogy titokban brazil szappanoperákat nézünk vagy kaviccsal dobáljuk a galambokat az ablakból. Ezért inkább színlelünk. A barátnőnknek nem merjük elárulni, hogy rendszeresen gyomorrontást kapunk attól az „isteni muffintól”, amelyiket a kedvencünknek gondol. A párunkat abban a hiszemben hagyjuk, hogy S-es a méretünk, pedig igazából az L-es fehérneműkben érezzük jól magunkat. A főnökünk szerint megbízható munkaerők vagyunk (értsd: balekok), mert sosem merünk nemet mondani az őrült kéréseire, magunkban viszont percenként pályamódosításról ábrándozunk… Mindezt presztízsből, noha előszeretettel hangoztatjuk: mi csak nem szeretnénk, ha bárki is megbántódna. Remek önáltatás, de a valóság az: szeretnénk aranyos, szeretnivaló, remekbe szabott emberpéldányoknak látszani. Ki nem?

Így aztán úgy járunk, mint Ivan Iljics és az összes többi orosz realista figura: belebonyolódunk pitiáner titkaink és kegyes hazugságaink szövevényébe, csak hogy elrejtsük énünk kínosabbik oldalát. Márpedig a csontváz előbb-utóbb kipotyog a gardróbszekrényből. Sőt, miközben gondosan rejtegetjük, gyakran észre sem vesszük, hogy az ágy alatt lapuló Frankenstein időközben előmászott, a kamrában tartott King-Kong randalírozni kezdett, hogy arról az idegesítő zombiról ne is beszéljünk… Fel sem tűnik, hogy kész horrornak tűnünk mások szemében, mialatt azon iparkodunk, hogy semmi ciki ne legyen szem előtt.

Kezdjük azzal: a tökéletes emberek torzszülöttek. Akkor miért akarunk rájuk hasonlítani? Biztosan mindenki ismeri azokat a sótlan strébereket, akiktől minden normális embernek elmegy az életkedve. Na, ők azok, akik sikeresen elrejtették a csontvázukat… Mondhatni: akinek nincsen csontváza, annak nincsen tartása sem. Hiszen hova lennénk csontok nélkül? Akinek nincsenek kínos pillanatai, akinek sosem csúszott le a cipzárja nyilvános helyen; aki még sem nyitott rá senkire sem a mosdóban; akin nem repedt szét egyetlen ruha sem; aki sosem vert le semmit a parfümériában vagy csórt el legalább egy kiskanalat az étteremben – azaz mindig jólfésült és kifogástalan volt, nos, az barátkozzon az angol uralkodóházzal, de ne velem.

Mert igenis: jó emberszabásúnak lenni. Emberi baklövésekkel és emberi lebőgésekkel. Persze a jóból is megárt a sok, hiszen egy csapásra röhejesek lennénk, ha nyilvánosan kiteregetnénk a szennyesünket és felboncolnánk a csontvázunkat. A titok nyitja az, hogy nem szabad kulcsra zárni azt a bizonyos szekrényt, de nem is jó folyton szellőztetni azt. Mert mitől lesz jobb a világ, ha úton-útfélen azt meséled, hogyan tört össze alattad a szék a Zeneakadémián koncert közben; hogyan rókáztad le életed első randevúján a fiúd kutyáját; hogyan buktál le puskázás közben ötödikben; miért volt rajtad nagyibugyi a diplomaosztón; és mikor ejtetted a piszoárba a táskádat (arról nem is beszélve: mit kerestél a férfi mosdóban nő létedre…)? A csontvázainkat néha meg kell sétáltatni, de csak módjával, nehogy átessünk a ló másik oldalára. Mert ha az egyik oldalon a gestapós übermensch áll, aki sosem hibázhat, a másik térfél a menthetetlen balpancseré, aki nyilvánvalóan közröhej tárgya. Nehéz ügy nyeregben maradni, de azért nem lehetetlen.
Hogy mi a megoldás? Még kérdéses? Ha legközelebb lezúgsz a lépcsőn, emelt fővel mosolyogj! – a Zsebbarátnő is ezt teszi.

PS: Egyébként érdekel valakit, mi volt életem legnagyobb beégése? Nos, annyit elárulhatok, hogy szerepelt benne egy rosszkor és rossz helyen kidőlt fa, egy rosszkor és rossz helyen elkallódott ruhadarab, egy turistacsoport, valamint... nem, ezt nem mondhatom el. Presztízskérdés.